És akkor beleköszörült a reggel az ötletbe. És ültem a virradó ablakok mögött zölden, tétlenül. Székemen, asztalomnál. Feladattal, dolgozhatatlanul. Hát fölálltam és átültem a trónra, és kipakoltam azt, mi lényegem, mit magamból adhatok. Aztán lezuhanyoztam, és kisétáltam a rozsdásodó szeptembervégbe dolgozni. Munkából munkába. Erre azt mondja K, hogy most kellene elválasztani a májat a szartól, az irodalmat a valóságtól. Elbizonytalanodom. Mondd csak, K, mi a különbség miközöttünk?

Suhogás. És nincs mit mondanom. Bárcsak koncentrálni tudnék a hallgatásra. De rám tekeredtek a határidő és a kötelesség anakondái, és ilyen metaforákat préselnek ki belőlem. Nem épp a must legjava. Éjjel van, fél egy múlt, és a sarkon túl a hatos még mindig él. Kamionrecsegés, autósusogás. Ez egy ilyen helyzetdal. Beleugatnak a kertes házak kutyái.

Siklósi Kristóf újra szonetteket írt, és csak olyankor hagyta el írói rezidenciáját, mikor enni akart. Lehetne ez egy szép és igaz mondat. Ám az elmúlt napokban előbb a felhők kék, szürke és fehér pepitamintás pokróca omlott rá, aztán az áthatolhatatlan, pókhálószerű párában forgolódott, végül a zuhogó napfény ostroma késztette meghátrálásra. Feküdt a tétlen izzadság piros gúzsában. Ez a pillanat, a hétköznapok ihlettelensége, az élet szomorú, alkotásmentes zónája örökké tart majd.