"Volt egyszer egy ember, aki tudott röpülni. Éppen átröpült a magyarok fölött, mikor azok észrevették. Te! kiabáltak föl neki. Mit röpködsz a mi édes hazánk fölött? Hogy képzeled, ki engedte meg? Mindjárt leparittyázunk onnan! Többet itt ne lássunk! Nem is, mondta a röpülő ember, és gyorsan elröpült más országok fölé, és világhírű lett. Mi láttuk meg legelőször, mondták aztán a magyarok. Itt röpködött a mi édes hazánk fölött" - olvashatjuk Mosonyi Aliz Magyarmesék című könyvében. Hasonló gondolatok foglalkoztatják a Zadam Társulatot is.

Gergye Krisztián agytekervényeket tekergető, rímeket kergető, záporral eget rengető Diskurzusművész (T)estek sorozatának első darabjában Szalontay Tünde személyében lel a megszégyenítés és felmagasztalás kitűnő alanyára. "Én értem" – szűrődik ki a kijelentés a kanapéról lefolyó férfi monológjának egyik záróakkordjaként, egyedüli biztos és megnyugvást adó támpontot nyújtva a verbalitás követhetetlenségének édeskés homályában, annak korábban kétséges jogosságát megerősítve.