A cannes-i fesztiválról náci „poénjáért” kipenderített Lars von Trier továbbra is a médiahacker művész pózát ölti magára, és legújabb filmje arról tanúskodik, hogy művészi értelemben korántsem időszerűtlen problémák foglalkoztatják. A Melankólia kifejezetten megerősíti azt a benyomást, hogy a rendező az Antikrisztussal sem csupán egyszerű fricskát kívánt adni a (nagy)polgári közönségnek: a puszta pimaszságként értékelt Tarkovszkij-ajánlás mára megfontolandó állításnak tűnik.

Az amerikai filmipar érzékenyen reagált a közelmúlt lezárt (Öbölháború) és máig tartó háborúira (Irak, Afganisztán), a remekművekre mégis sokáig várni kellett. Mindamellett a legújabb háborús darabok sokszínűek: a nyíltan politizáló, aktualizáló tézisfilmektől a könnyfakasztó melodrámáig széles a paletta.

Jim Jarmusch a nyolcvanas évekbeli New-York underground, kísérleti és punk filmjének köréből indult: egy meglehetősen marginális pozícióból független filmes ikonná vált. Legújabb filmjével – sok-sok kacskaringót követően és nagyjából 30 év után is – hű önmagához: talán jobban, mint azt valaha is tette.

A stop-motion technikával készült Coraline és a titkos ajtó az idei év első komoly figyelmet érdemlő egészestés animációs játékfilmje. Henry Selick legújabb rémmeséjének címszereplője egy pubertás korú kislány, aki új otthonában egy átjárót fedezve fel párhuzamos világba jut, ahol az önmagát fokozatosan feltáró gonosszal kell megküzdenie.