gyerek / alkotás

Lassan már az is fél siker egy-egy, állítólag gyermekeknek szánt „könyvnek látszó tárggyal” történő első találkozásnál, ha nem zenél, sikít, böffent vagy mittudomén, épp hogy ki nem ugrik a gyanútlan kezekből. Berg Judit Panka és Csiribí-sorozatának minden darabja nyugton marad, nem intéz frontális támadást sem a jó ízlés, sem az őt felkapó személy ellen. Ráadásul e mesekönyvekben tündérekkel találkozhatunk.

A végtelenségig lehet vitatkozni azon, hogy az író személyének, jó vagy rossz hírének, legendájának, élettörténetének van-e jelenősége a mű befogadása szempontjából. Máshogy olvasom-e az Iskola a határont, ha tudom, hogy Ottlik a kőszegi alreálba járt, helyesen dekódolok-e egy magyarra fordított kínai regényt, ha sem a szerzőről, sem a közegről, amelyben íródott, nem tudok... Van azonban egy speciális műfaja az irodalomnak, amelynél ez a kérdés nem merül fel: a napló.

Felnőttként véleményt mondani egy gyerekkönyvről mindenképp embertpróbáló feladat. Az én korosztályomból majdnem mindenki emlékszik Pöttyös Pannira, Boribonra, vagy mondjuk, Makk Marcira. Meghatározhatatlanul ismerős-kedves emlékképként élnek a fejünkben, egészen addig, míg egy napon a saját gyerek elő nem bányássza a könyvet a szekrény mélyéről, és akkor – felnőttként és felolvasó olvasóként – újra szembesülünk a múlt e furcsa alakjaival.

Lois Lowry Hírvivő című utópiájával tulajdonképpen trilógiává bővült egy sorozat, amelynek világai között (szó szerint és képletesen) az ismerős szereplők biztosítanak átjárást, noha nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz.

Anthony Horowitz, Nagy-Britannia számos tekintélyes díjjal kitüntetett írójának neve a felnőtteknek a népszerű Poirot-sorozatból csenghet ismerősen: forgatókönyvíróként egyebek között ő írta filmre Agatha Christie izgalmas regényeit. A gyerekek azonban számos tini krimi szerzőjeként tartják számon.