Az elmúlt évek problémaérzékeny hívószavai után idén is egy aktuális téma köré szerveződött a debreceni KULTOK konferencia. A kétnapos tanácskozás a Metakritika címet kapta, s természetesen az előadások, illetve a kerekasztal-beszélgetések is a kortárs magyar kritika egy-egy speciális szegmensét boncolgatták, a szépirodalom, a zsánerirodalom, a képzőművészet, a színház, vagy épp az építészetkritika intézményes képviselői részvételével.

Gaborják Ádám, a József Attila kör elnöke köszöntötte a kezdetben csekély számú érdeklődőt, s a hatodjára megrendezett – mindvégig a Kulter és a JAK közreműködésével életre hívott, majd életben tartott – KULTOK fejlődéstörténetét méltatta, majd dicsérte a kompakt szakmai programot is. „Időnként szükséges rákérdezni az irodalmi-kulturális szakmának önmagára, de fontos távlathorizontból is szemlélni a kritikát, így nemcsak műfaji szempontból, hanem a kritikus magatartás szempontjából is érdemes kinyitni a beszélgetést” – fogalmazott Gaborják.

Visy Beatrix szekcióelnök a metakritika rövid, 2017-es értelmezése után megnyitotta a Megközelített távlatok című előadássorozatot, mely az egész napot kitöltötte a Modem legfelső emeletén. Balogh Gergő, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusza kezdésként a 2010 utáni magyar irodalomkritika mezőjéről beszélt – monoton, de hasznos előadása az egész konferencia kontextusba helyezésére felettébb alkalmas volt. Az internetes kritika közvetlen megjelenése előtti időszakot, a ’90-es évek irodalomkritikai helyzetét strukturálatlansága, és a kiásott lőárkok mélysége végett vadnyugatinak nevezte. A 2010 utáni új kritikusgeneráció felbukkanásával egybeeső – és magyarázható – új tudományos kritikai beszédmód Balogh szerint a produktív kontamináció nyelve. Az újabb generáció számára köznyelv és a tudományos nyelvezet közti különbségtétel nem magától értetődő, így fordulhat elő, hogy a szigorúan tudományos beszédmód kiegészül más, köznyelvi, popkulturális regiszterekkel.

Pataki Viktor, szintén az ELTE Irodalomtudományi Iskola doktorandusza egy mély, tudománytörténeti előadással vázolta fel a metakritika megalakulását a Kant-Herder vitáig kalauzolva a hallgatóságot, egészen pontosan A tiszta ész kritikája című Kant-mű recepciótörténetéig. A kritikáról való kritika több évszázados alakulástörténetére, így a téma kifejtéséhez elengedhetetlen adornói és jaussi életmű metakritikai vonatkozásaira nem futotta idő a tizenöt perces keret miatt, mely miatt Pataki nem győzött elnézést kérni.

Bárány Tibor Kritikusok vagy Véleményvezérek címmel beszélt a szubkulturális olvasótáborok és az intézményesült irodalomkritika értelmezésgyakorlatainak különbségeiről, illetve hasonlóságairól. A BME Kommunikáció Tanszékének adjunktusa is visszautalt a 'kis kritikavitára', mely a rendszerváltás utáni talán legfontosabb metakritikai párbeszéd volt Magyarországon. Ennek tétje az volt, hogy vajon arcvesztés nélkül túl tudja-e élni az irodalmi élet az online nyilvánosság robbanását. A tanulság az, hogy végül túlélte, ám jelentős újításokat is hozott az átalakult kritikai tér. Bárány az ún. olvasóblogokat mutatta be Jessie Burton A babaház úrnője című regényének magyarországi recepciótörténetén keresztül. Az esettanulmány szerint hat darab „hivatalos” műkritika, míg tizennyolc darab olvasóblogger-bejegyzés született a regényről. Bárány ezeket szoros olvasással egy saját maga által meghatározott szempontrendszer alapján összehasonlította (műfaji kellékek, irodalmi kapcsolatok keresése, személyes megszólalásmód), melynek eredményeképp megállapította, hogy az irodalomkritikusok általános vélekedésével szemben nem feltétlenül naiv véleményvezérek műbírálatáról van szó az olvasóbloggerek tevékenységét tekintve, ám az leszűrhető, hogy ugyan interpretációs műveleteket is végrehajtanak, a pozitív esztétikai hozzáállás hangsúlyosabb, mint a folyóiratokban, kultúrportálokon megjelenő, gyakorló irodalomkritikusok esetében. A problémafelvetéseiben előremutató, ám szerintem megalapozatlan módszertannal dolgozó, kényesen sokáig húzódó előadás termékeny, néha parázsló vitát vont maga után, s kiderült az is, hogy az olvasóblogok szerzői, illetve közönsége lényegében a középiskolai irodalomoktatás érdeklődő, műkedvelő termékei, s mint olyanok, a regények potenciális olvasórétegének halmazából jönnek maguk is.

 

 

 

 

 

 

 

 

A közel negyvenöt perces előadás és vitázás után Sepsi László, a Műút portál szerkesztője a zsánerkritika határairól szóló prezentációja zárta a konferencia első etapját. Sepsi alapvetése, hogy a bölcsészet- és társadalomtudományoknak kötelessége a populáris kultúráról beszélnie és az egyetemeknek rendszeresen órákat tartania ebben a témában. Bárány Tiborhoz hasonlóan Sepsi is egy alapos kutatást osztott meg az időközben egyre gyarapodó közönséggel. Hét vezető kortárs irodalmi folyóirat tartalomelemzésében számba vette hány darab szépirodalmi, zsáner és szakirodalmi kritika született hazai, illetve külföldi művekről.

Lőrincz Csongor a Humboldt Egyetem Magyar Irodalomtudomány tanszékének oktatója a rövid, kora délutáni előadások vitái miatt megcsúszott kávészünet után egy mindig aktuális szerző, Walter Benjamin munkásságából hozott metakritikai megfontolású szövegeket, s ezeknek tétjeit hangsúlyozta. Első körben nyelvfilozófiai kiindulási pontokat említett, melyek a fordíthatóság és a kritizálhatóság összefüggéseire hívták fel a figyelmet. A kritikai nyelv maga is fordítás, „a kritizálhatóság pedig a mű olvashatóságának az indexe” – mondta Lőrincz. A kritika nem csupán mű és mű közötti különbségek lejegyzésére alkalmas, hanem a művek továbbélhetőségének lehetőségfeltételeként szolgál. Lőrincz szerint sok német szerző alkalmazkodik az angol nyelvű felvevőpiachoz, ahogy a magyar írók is sok esetben alkalmazkodnak a németre fordíthatóság feltételeihez. Lőrincz előadása felhívta a hermeneutikai mögékerülés lehetetlenségére, azonban a tizenöt perces keretidő kénytelen-kelletlen félbevágta gondolatait. Amennyiben Bárány Tibor több ponton is problematikus előadása több, mint fél óráig húzódott, úgy Lőrincznek is járhatott volna némi plusz idő, bár rutinos egyetemi oktatóknál alapvető elvárásom lenne, hogy tudják tartani az előre megszabott időkeretet.

A német nyelvterület irodalomtörténetének szálát Lapis-Lovas Anett vitte tovább, német gyermekirodalom-kritikáról, illetve annak recepciótörténetéről szóló előadásával. A Debreceni Egyetem doktorandusza kiemelte azt a mindenkori gyermekirodalmi problémát, miszerint a verses könyvek, vagy regények olvasóközönsége a legtöbb esetben nem egyezik meg a célzott közönséggel, s ezzel a kritikusoknak is tisztában kell lenniük. Az ezt követő német művek kritikai diskurzuselemzése kissé ellaposította az előadást, ám mély kutatómunkáról tanúskodott. Lapis-Lovas egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy az ifjúsági irodalmi művek, illetve a felnőtt közönségnek szóló, „gyermekirodalmi” kategóriában született alkotások kritikai nyelve és szempontrendszere nem különbözik jelentősen.

Nagy Csilla, az Irodalmi Szemle szerkesztője Olvasás, retorika című szlovákiai magyar irodalomkritikát vizsgáló előadása Németh Zoltán Olvasás, erotika művét evokálta. Mindezt szándékosan tette, ugyanis Németh 2000-ben megjelent tanulmánykötetéről beszélt az idő nagy részében, egyfajta utólagos recenziót adva szlovákiai magyar költő előszaváról. Az előadás sajnos nem teljesítette az előzetes elvárásaimat, vagyis nem kerültem közelebb a szlovákiai magyar irodalomkritika jelenlegi állapotához és tendenciához, Németh kötetéhez azonban az egész hallgatóság kedvet kapott – ha még nem olvasta azért, ha igen, az újraolvasás és a szövegvágy által vezérelve.

A szekciót, illetve a nap előadássorozatát Mizser Attila, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, az Eszterházy Károly Egyetem tanszékvezető adjunktusa zárta, egyben kiegészítette a Nagy Csilla által elkezdett szálat. Mizser a szlovákiai magyar költészet utóbbi évtizedeit meghatározó antológia-kultúráját tárgyalta, mely egyfajta generációs állandóságot és rendezőelvet adott a térség költészetének. Mizser szerint legutoljára a Próbaút antológia tudott kialakítani a magyar recepció szempontjából is jelentős nemzetségi szerzőkört. Az utóbbi évtizedben szerinte a regionális irodalom homogenizálása által paradox módon ellehetetlenült a szlovákiai magyar irodalom sokszínűségének felmutatása, továbbá problémásnak találja – Németh Zoltán egyenesen szellemi öngyilkosságnak titulálja – azt a gyakran előforduló anomáliát, hogy adott szerzők nem is értesülnek az antológiákban való szereplésükről, s néha tiszteletpéldányt sem kapnak. Az értékőrzés és az önreprezentáció, a plurális értékstruktúrák felmutatása lenne Mizser szerint a regionális, irodalmi tehetséggondozás elsődleges feladata. Mizser fontos hiányosságokra hívta fel a figyelmet, a konferencia hívószavaival azonban kifejezetten lazán bánt.

A nap szakmai programkínálata – híven az eddigi KULTOK konferenciákhoz – egy kerekasztal-beszélgetéssel zárult, melynek központi témája a magyar (mű)kritika aktuális állapota volt. Miután egész nap irodalomkritikáról tartottak előadást irodalomkritikusok, felüdítő volt a kortárs magyar képzőművészet és színház kritikai intézményrendszeréről is hallani, mely elsősorban a meghívott vendégek változatos hátterének volt köszönhető. Az Apokrif szerkesztője, Veress Dániel által moderált beszélgetésnek három országos kulturportál szakmai vezetője volt a résztvevője; Nagy Gergely az ArtPortal, Balogh Endre a prae.hu, Csáki Judit pedig a Revizor főszerkesztőjeként kollektíve arról panaszkodott, hogy keservesen kevés szerző ír hozzájuk kritikákat. Ezzel gyorsan fel lehetett mérni a kortárs mű- és színházkritika „pezsgését”, de kikerülhetetlen téma volt a kritika intézményrendszere, mely az online folyóiratok állami támogatásának hosszú, parttalan vitájába is torkolhatott volna. Az aktuálpolitikától mentesen egy ilyen beszélgetés Magyarországon, de Nagy Gergely szerint például Ausztráliában sem folyhat, így a kritika nyelvi és metakérdései kevésbé kerültek elő, annál inkább az intézményi problémák (Csáki Judit hangsúlyos megjegyzése volt talán a csúcspont ebből a szempontból, miszerint az Új Színház tisztán politikai képződmény, ezért a Revizor csuklóból nem foglalkozik vele). Épp Csáki jegyezte meg, hogy az alkotók részéről folyamatos igény mutatkozik kritikai visszhangra, s ezzel a beszélgetés összes résztvevője egyetértett, mondván, naponta kapnak felkéréseket kritikákra, a portálok kapacitása viszont véges, miközben olvasottságuk is inkább csökken, mintsem nő. Szóba került továbbá a „strukturális cenzúra”, vagyis a támogatási rendszerek politikai okokból történő hiányosságai, hiszen bizonyos projektek nem jutnak el a megvalósulás kezdeti fázisaiba sem, s ezért is fordulhatott elő az, hogy – a múlt század hagyományait felelevenítve – újra magyar képzőművész-kolónia alakult ki Berlinben.

A mozgalmas pénteki napot Fehér Renátó és Szabó Benedek közös estje zárta a Modem földszinti halljában. A fiatal költő még három évvel ezelőtt az ifi-Rájátszás keretein belül írt új szövegeket Benedek korábbi számaihoz, melyek a Galaxisok generációs slágereihez tökéletesen passzol – s passzolt most, a kalapból előrántott debreceni performanszuk alkalmával is.

Fotó: Áfra János