bezár
 

film

2018. 03. 02.
Nőnek lenni egy kémfilmben
Francis Lawrence: Vörös veréb
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A nagy kérdés, amely Jennifer Lawrence fővárosunkba látogatása óta foglalkoztat bennünket: mit ad nekünk a Vörös veréb a budapesti helyszíntotón kívül? A lehangoló válasz az, hogy nem sokat.

Kémfilmként a verébeposz irdatlan hosszúsága ellenére meglepően kiszámítható, sematikus és a legkevésbé sem izgalmas. Érthetetlen, miért nem lehetett egy kissé feszesebbre húzni a tempót, mert, bár papíron valóban eljutunk a főhősnő motivációjának megalapozásától a beavatási procedúrán át a kiteljesedő „tehetség” diadalmenetéig, a sztori semmiben nem mélyül el igazán, s számos helyen még a cselekmény is leül, és hosszú ideig vergődik a padlón. Abszolút mélypont, amikor az egyik legfeszültebb, egyben a legérzelmesebbnek szánt pillanatban a főszereplő felhangosítja a tévét – nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ne lehessen kihallgatni a titkos párbeszédet a jóképű amerikaival –, a magyar néző pedig sehogyan sem tudja leküzdeni a kínos röhögést, hála az érzelemdús pillanatok és a hazai tévéadás egyik aktuális blőd műsorának harsogó hangkulisszái közt feszülő disszonanciának (egy SzerencseSzombat adása csendül fel Harsányi Leventével).

Sebaj, az Atomszőkében (kritikánk itt olvasható) sem a csavaros történetet szerettük, hanem az életszagúan koszos, málló falú Budapest hidegháborús Berlinné való átlényegülését. S az a város, amely a fagyos leheletű képregényadaptációban hangulatos couleur locale-ként jól működött, vöröses tónusokba mártva valahogy művi lett és idegen. Ezen a tényen nem segített a készítők sematikus gondolkodásmódja, mely a filmbéli Moszkva drámaian nagyvonalú ábrázolására összegyűjtötte a város összes grandiózus, historizáló épületét és helyszínét a Szépművészeti Múzeumtól a Wenckheim-palota pazar termeiig, míg Budapest önmaga olcsó és ócska mása lett a bontásgyanús bérházakkal és a köztünk elő szocreál utolsó reminiszcenciáival. Hasonlóképp negédesen ideologikus a film egyébként az Egyesült Államokkal, ahol – szemben a csupa zord külsejű gonosz lakta Oroszországgal – oly nagyon számít az emberélet, sőt elhangzik a szlogen is, hogy „embert nem hagyunk hátra”.

A történet időben való elhelyezésével kapcsolatban különösen nagy gondban lehet a néző, mivel egészen sokáig olybá tűnik, hogy maguk az alkotók sem döntötték el, mikor játszódik a film. A tárgyi környezet a filmidő egy jelentős kezdeti szakaszán át azt érzékelteti, mintha a hatvanas-hetvenes évek puhuló diktatúrájában járnánk, majd váratlanul bukkannak fel olyan, napjainkra tett utalásként értelmezhető elemek, mint a mobiltelefon, a korszerű repülőtér, kortárs autómodellek, sőt, a mai MacBookok jól ismert sziluettje is feltűnik, amelybe legnagyobb megdöbbenésünkre "lemeznek" becézett floppy adathordozókat kívánnak begyömöszölni a szupertitkos információkat megszerzendő. Egy óvatlan pillanatra felmerül a rutinkérdés: a Vörös veréb alkotói így kívánják időben elbizonytalanítani a nézőt afféle elidegenítő, modernista gesztussal? Félő, hogy a szerzői szándék ennél jóval kevésbé összetett, és a távoli Hollywoodból valóban a 20. század második felében benne ragadt, a szocreál esztétikájában és omladozó bérházak falai között kesergő perifériának tűnik nagyjából minden, ami az Elbán túl található.

Vörös veréb

A Vörös veréb legfájóbb vonása persze messze nem a látvány vagy a történetszövés. A testét és szexualitását felhasználó, speciális kémmé trenírozott egykori prímabalerina történetében van potenciál. Lehetne ez egy bátor és invenciózus alkotás, amelyet az akciójelenetek izgalmaiba csomagolva adnak el a nagyközönségnek, hiszen a felvetett kérdés érdekes és fontos, ráadásul erőteljes hátszelet is kaphatna a nők tág értelemben vett szexuális önrendelkezési jogáról folyó társadalmi diskurzus által is. Csak ne fájna annyira gondolkodni!

Számos ponton látjuk és értjük a Vörös veréb erőlködését: még a sokat vitatott, ám alapvető jelenségekre rámutató Bechdel-teszten is átmegy a film, találunk egymással interakcióba kerülő, megnevezett női szereplőt minden hatalmi oldalon, az ábrázolásmód pedig igyekszik nyíltnak és merésznek tűnni, az eredmény mégis ostoba és felszínes biztonsági játék.

Vörös veréb

A Vörös veréb ugyanis a várakozásokkal ellentétben – 18-as korhatár ide vagy oda – egyáltalán nem szándékozik kilépni a komfortzónából. Ha már korunk egyik legfelkapottabb hollywoodi színésznője viszi a hátán a filmet, jogosnak tűnik feltenni a kérdést: kié ez a történet, és kihez szól? Félő, hogy nem Lawrence karakteréé, és nem a kiszolgáltatottakról beszél. A Vörös veréb az exponált probléma ellenére semmilyen módon nem reflektál a női szexualitás vagy a szexualitás és hatalom mégoly fontos kérdéseire, még ha egyes pillanatokban ebben a pózban tetszeleg is – az erejéből csupán nevetségesen csengő közhelyekre és kifejezetten ártalmas, a férfidominanciájú, nemi egyenlőtlenséget fenntartó, mélyen nőgyűlölő status quót bebetonozó narratív sémák felböfögésére telik. A test megjelenítése nem kap többlettartalmat, nem jelöl semmit a puszta önmagára mutató referencialitáson kívül, mintha a készítők nem gondolnának semmit a vásznon menetrendszerűen visszatérő meztelenségről. És a Vörös veréb esetében férfi nézőnek lenni sem túl megtisztelő helyzet (a szexizmus kétélű fegyver!), ez a kémfilm megmarad az éretlen szexualitású, primer ösztönöktől hajtott férfinéző perspektívájánál és vágyai kiszolgálásánál. 

Kínos, kamaszos lázálom szintjén gondolkodik a film a nagybetűs Nőről, akit egyszerre csodál és birtokolni akar, s akinek az egyetlen értéke és érvényesülési eszköze a szexre való hajlandósága, amellyel nem átallja a hatalom mindenkori birtokosait, a férfiakat manipulálni. Ennek az állításnak a problematikus volta fel sem merül, egy esetleges belső, női nézőpontnak helye nincs. Mi több, álságos módon ebből a felvázolt képletből a történet kiemeli hamis tisztelettel kezelt főhősnőjét, aki viszont nem rávehető, aki sem információért, sem más ellenszolgáltatásért nem bocsátkozik szexuális aktusba – a történet eleji megerőszakolásától eltekintve kizárólag érzelmi indíttatásból, konszenzusos módon létesít szexuális kapcsolatot a film végtelenül ideologikus „jófiújával”. Ezzel pedig a Vörös veréb úgy tesz, mintha a „kiválasztott nő” a fennálló rendszertől függetleníthetné magát, holott a lényeg éppen ez: senki nem állhat a rendszeren kívül, akit a tipikus férfitekintet szexuális lényként percipiál – még maga Jennifer Lawrence sem, aki bár a férfiak világában is bátran megmérkőző és győzedelmeskedő, Erős Nő szerepében tűnt fel, mégis félő, hogy negyvenéves korához közeledve ő sem kap majd millió dolláros szuperprodukciót, hogy egyedül vigye a vállán.

Képek és videó: Fórum Hungary.

 

Kapcsolódó tartalom:

Menőség és naturalizmus – Atomszőke kritika

 

Vörös veréb (Red Sparrow)

Magyarul beszélő, amerikai thriller, 142 perc, 2017

Rendező: Frances Lawrence

Forgatókönyv: Justin Haythe, Eric Singer

Operatőr: Jo Willems

Producer: Peter Chernin, Jenno Topping, Steven Zaillian

Színészek: Jennifer Lawrence, Joel Edgerton, Matthias Schoenaerts, Jeremy Irons

18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Bemutató: 2018. március 1.

Forgalmazza a Fórum Hungary.

nyomtat

További írások a rovatból

Luca Guadagnino: Suspiria – 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál
Rawson Marshall Thurber: Felhőkarcoló
A holokauszt gyermekáldozatait kutató Saul Gyermekei Emlékprogramról
Gary Ross: Ocean's 8 – Az évszázad átverése

Más művészeti ágakról

gyerek

Lépj be a mesék világába!
BŰVÖS ERDŐ - BOSZORKÁNYOS KÜLDETÉS kiállítás és játék, Vajdahunyadvár
irodalom

Szívünkben kacag fel a napfény Szívünkben kacag fel a napfény
Bada Dada öngyilkosságának 12. évfordulójára
30. JAK-tábor 3. nap
gyerek

Elfolyó testek, csokoládé és Hamlet
Ingyenes gyermekprogramok a FERVERE fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés