Nyolcvanpercnyi kiabálásra sincs felkészülve az ember ezen az álmos, óraátállítós vasárnap délutánon, ugyanennyi suttogásra figyelni viszont legalább akkora koncentrációt igényel, mint amennyi energiát az üvöltözés elviselése felemésztene. A bejárat előtt mindenkinek kiosztanak egy-egy headsetet, mivel a színészek végig suttognak, és csak így lehet hallani őket. A suttogásnak persze megvan a funkciója. Egy vitában például nemcsak annak lehet igaza, aki mindenkinél hangosabb: az is uralhatja a társalgást, aki halkan beszél, mert rá figyelve mindenkinek hegyeznie kell a fülét. De ha igaz, hogy az kiabál, akinek a háza ég (avagy az kiabál, aki fél), akkor a suttogásról is elmondható ugyanez. Az 1944-ben született  török drámaíró, Tuncer Cücenoğlu Lavina című darabjának szereplői egy rideg világban élik szürke életüket, és ha éppen vitáznak, azt is fojtott hangon teszik - erről pedig ugyanúgy asszociálhatunk a közösségi terekben zajló hőzöngésre, mint egy rossz álomra, amiben kiabálni szeretnénk, de egyetlen hang nem jön ki a torkunkon.

A meg nem nevezett hegyi közösség tagjainak azért kell suttogniuk az év legnagyobb részében még a saját otthonukban is, mert a lavina állandó veszélye fenyegeti őket. A hótól elzárt település lakói, ha tehetik, ezalatt szerencsét próbálnak valahol, de amit megtermelnek, haza is adják, aztán hazaköltöznek. Így megy ez generációk óta. Csak lassan, a család legidősebb házaspárjának visszaemlékezéseiből derül ki, hogy a rend fenntartása a múltban emberáldozatokat követelt: a nagymama egy asszonyról mesél, akit élve temettek el, nehogy felsírjon a szabálytalan időben fogant, várhatóan a lavinaszezonban születendő gyermeke; a nagypapa pedig a bátyjáról, akit azért hurcoltak el, mert azzal fenyegetőzött, hogy kiabálni fog.

A közösség tehát részletesen szabályozza tagjainak mindennapjait, mondván, a szabályok megszegése mindenki életét veszélybe sodorja. A törvényeket betartva öregedtek, keseredtek és betegedtek meg a nagyszülők, ebben a rendszerben nőtt fel a középkorú, mindenkitől elhidegült anya és apa, és ugyanebbe a beszűkült világba születtek bele a fiatalok, akik viszont minden tekintetben kilógnak a családtagok közül. A fiú és felesége szerelmesek, tele vannak reménnyel, ráadásul első gyermeküket várják. A fiktív közösség három nemzedéke megfeleltethető akár a közép-kelet-európai nemzetek utóbbi három generációjának: a legidősebb nehéz időket élt meg, a középső normálisnak éli meg az elfogadhatatlant, a legfiatalabb viszont érzi, hogy nincsenek rendben a dolgok. A fiatal pár betartotta ugyan szabályokat, de mivel koraszülés várható, a családnak muszáj hívnia a bábát, akinek viszont kötelessége riasztania az őröket és az elnököt is.

Utóbbiak megjelenésével zsúfolttá válik a barlanglakás szűk tere, amit a család tagjai közel egy órán át hatan töltenek meg. Egészen addig csak az ő egyhangú hétköznapjukat látjuk, egy-egy kimerevített jelenettel, mintha lassított felvételt néznénk. A színpadot végig egy áttetsző fátyol választja el a nézőtértől. Ez – és a headset – olyan távolságot teremt, ami moziszerűvé teszi az előadást. Bár a beszéd hangerejének lefojtása erősen leszűkíti a színészi játék eszköztárát, a cselekmény sodrása egy idő után elfeledteti, hogy egyetlen normál erejű hangot sem hallunk. Közben ugyanis világossá válik, hogy a kortárs török szerző, Tuncer Cücenoğlu által elképzelt, Kedves Emőke rendezésében megelevenedő világ tényleg bármelyikünk világa lehetne – feltéve, hogy nem érezzük magunkat teljesen szabadnak a saját közösségünkben.

Mellékszál, de mégis érdekes a női egyenjogúság felőli olvasat. A nagymama barátnője annak idején egyértelműen azért bűnhődött, mert ő és férje „nem bírtak magukkal”, a férj felelőssége mégsem merült fel. A fiatalok esetében tényleg véletlen koraszülésről van szó, de az eredmény ugyanaz, és ugyanúgy csak a feleséget érinti az ítélet. A férjet még próbálják is nyugtatni a szülei, hogy találhat még magának másik lányt, aki gyermeket szül neki. A darab ereje mindenesetre – még ha nincs is egyetlen kiemelhető, emlékezetes, katartikus jelenet – éppen a fiatal férj ellenállásában rejlik: ha feleségének és születendő gyermekének meg kell halnia, akkor ő is megy utánuk. És ha kell, viszi magával az egész közösséget.

Ez az ellenállás, a legfiatalabb, leginkább tiszta, romlatlan és még szabadságra vágyó, élni akaró nemzedék lázadása világít rá, hogy vagy a szabályok embertelenek, vagy a közösség lakóhelye élhetetlen. Ha utóbbi felől közelítünk, a fiatalok előtt két út állna: el kell költözni, vagy átalakítani a szabályok bebetonozott rendszerét. A szereplők döntéseinek tétjét pedig éppen az adja, hogy nincs idő mérlegelni: a gyermek bármelyik percben megszülethet, menekülni már nem lehet, ezért vagy behódolnak a hatalomnak, vagy fellázadnak ellene. Ez a szituáció pedig ismerős lehet mind a romániai, mind a magyarországi közönségnek, akár a közelmúltból, akár a jelenből. A színpadon végig látható egy puska, aminek még csak nem is kell feltétlenül elsülnie – elég, ha valaki megragadja, hogy jelezze, kiáll magáért.

Tuncer Cücenoğlu: Lavina
A temesvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka

Nagyanya: Édes Enikő
Nagyapa: Bandi András Zsolt
Anya: Borbély B. Emilia
Apa: Kiss Attila
Fiatal asszony: Simó Emese
Fiatal férfi: Csata Zsolt
Bába: Tar Mónika
Elnök: Molnár Bence
Őrök: Molnos András Csaba, Mátrai Lukács Sándor

Fordító: Szőllőssy Balázs
Díszlet, jelmez, hang: Dorothea Iordănescu
Video: Lucian Maximilian Matei
Világítástervező: Ștefan Iordănescu
Súgó: Czumbil Marika

Rendező: Kedves Emőke

Szkéné Színház
2018. március 25.

Fotó: Petru Cojocaru