bezár
 

színház

2018. 04. 11.
Sokkolt és nyert A párnaember
A párnaember a tatabányai MOST színházfesztiválon
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Érdekes szimbólum a disznó, a pozitív jelentéseit jól ismerjük: termékenységet jelképez, és ha „malacod van”, szerencsét hoz. De több negatív értelmezése is létezik: bujaságra utal, az Odüsszeiában harcost szimbolizál, a kereszténységben ördögi falánk lény, a halálhoz is erősen kapcsolódik (áldozati malac). Martin McDonagh A párnaember című darabjának nyitójelentében, a MOST Feszten (Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál), a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában krétával malacokat rajzolnak. A színdarabot először 2003-ban mutatták be a londoni National Theatre Cottesloe színpadán, több budapesti színház is műsorára tűzte, most pedig versenyprogramként szerepel a tatabányai színházfesztiválon.

Negativitás és pozitivitás kettőssége kíséri végig az előadást, a szereplők maguk is két pólusúak, és talán van is köztük igazi bipoláris személyiség. A jó rendőrről, Tupolskiról kiderül, hogy nem is jóságos, míg a rossz zsaru, Ariel (talán nem véletlenül kapta egy arkangyal nevét) mégsem olyan szívtelen – neki köszönhetjük az enyhe katarzist (aminél azért nagyobbra lett volna szükség, hogy helyreálljon a lelki békénk). A vádlottak sem egyértelműek, hiába gyengeelméjű a báty, Michal, attól még rosszindulatú. Az öcs neve Katurian, azaz Katurian K. Katurian, ahol a K. szintén Katurian – ez az egyik vicces momentum az estén, bár a főhős szerint kicsit sem humoros, hogy szülei csúfot űztek vele. Később azt is megtudjuk, messze nem a kellemetlen névadás volt egyetlen bűnük. K. hiába nehéz sorsú, nem tekinthető áldozatnak, és a négy kulcsszereplő közül ő a legemberségesebb. „Mindenkit pozitív cél mozgat (…), mégis egy olyan történet bontakozik ki előttünk, melyben végeérhetetlen borzadályok sorozata veszi kezdetét. Elindul egy lavina, amelyet nem lehet kivédeni, megállítani, csak engedni lehet, hogy a tombolás után megnyugodjon” – olvasom a színlapon – és a színpadon.

Szkéné színház

A párnaember szól testvéri kapcsolatról, a totalitárius diktatúra rendőrségen keresztül gyakorolt nyomásáról és gyerekkorban elszenvedett traumák felnőttkori, véres végletekig fokozott következményeiről. Beszél a művészet hatalmáról: milyen morális határai vannak egy művész azon törekvésének, hogy értékelhető lenyomat maradjon utána. Mindezt rengeteg kísérteties hangulatú malacrajz kíséri.

Vass Csaba Katuriánként hitelesen alakítja az önelégült írót és a gondos testvért. Hátrányos helyzetével alapjában elégedett, a hatalommal sincs igazán problémája, megérti és elfogadja a rendőrállam szabályait. A produkció legjobb alakítását tőle, valamint az Arielt megformáló Kozma Attilától kapjuk. A magát „rossz zsarunak” tituláló rendőr valójában érzékeny, kiderül backstory-jából. Negédesen megható munkahelyi emléke, hogy egy kislánytól cukorkákat kap hálából, mely – teret adva az abszurd humornak – ha lehet, még patetikusabban ismétlődik meg a szemünk láttára. Minden szereplőnek részletesen kidolgozott a háttértörténete, könnyen megismerjük jellemüket. A Tupolskit játszó Kányádi Szilárd szintén jó: minél gonoszabb, színészi játéka annál kiforrottabb.

Kosztándi Zsolt a bolond Michalként gyerekesen viselkedik, beleborzongunk, ahogy ebből a gyerekesből időnként kikacsint érett énje. Anya (Márdirosz Ágnes) és apa (Bende Sándor) kevés lehetőséget kapnak a kibontakozásra, szerepeltetésükben főleg a jelmeztervező, Török Réka kreativitása érvényesül; a házaspár fején a csőrben végződő bikafejek félelmetes hatást keltenek. Ugyanígy eltalált, igencsak meghökkentő a kislány, Fekete Bernadetta iskoláslányosra vett, ám álszakállal torzított kinézete, mely a Jézus keresztre feszítését imitáló jelenet kelléke is. (Egyébként ekkor érkezik az este legjobban sikerült abszurd poénja: a szülők egy INRI márkájú televíziót csomagolnak ki.) A narrátor, Szabó Enikő pin-up jellegű, dominákat megszégyenítő szettje kiválóan illeszkedik az erőszakos környezetbe. Szabónak az énekhangja is remek, búgva, bárénekesnők andalító stílusában narrálja a történetet Veress Albert zeneszerzőnek az eleve komor darabot egészen baljóslatúvá festő, remek zenéjére.

David Lynch hatása nemcsak az öltözékek stílusán vehető észre, számos momentumban történik utalás a munkáira. Például itt is megszakítja a történéseket egy bizarr dizőz, ahogyan a Kék bársonytól kezdve a Mulholland Drive-ig mindegyik Lynch-alkotásban. Ilyenek az említett álarcok is (az Inland Empire-ben a nyulak) vagy a bénázó helyi rendőrök, a furcsa párbeszédjeikkel (persze ez utóbbi nem annyira tipikus). A produkciónak jót tett volna néhány feszültségoldó fekete humor a drámaíró másik példaképétől, Quentin Tarantinótól is.

A párnaember

Csiki Zsolt rendező a lélektani realizmus talajáról tapodtat sem elmozdulva, kiválóan érzékelteti a valóság–fikció és a jó–rossz határának elmosódását (előbbire példa, hogy Katurian novelláinak néhány részletét csak lerajzolják, más részeit valóságként elmondják vagy eléneklik). A két szint keveredése a képzeletet feneketlen kútba repíti, viszont hiányzik a törekvés, hogy McDonagh pszicho thrillerje fogyasztható krimivé szelídüljön. Túl korán kiderül, ki a gyilkos, a késleltetés segített volna kissé elterelni gondolatainkat a szörnyű eseményekről, s akkor nem süllyedünk el szügyig a szereplők életének mocsarában. Látványos színpadi megoldások oldják némiképp a nyomasztó hangulatot: itt a vizuálisan is szépen megkomponált dalbetétekre vagy a folyamatos rajzolásra gondolhatunk elsősorban.

A párnaember nem szórakoztat, hanem megijeszt, elkedvetlenít és nyomaszt. Hiányoznak a Pintér Bélánál megszokott, tökéletesen adagolt és jó minőségű könnyedebb falatok, hogy a nehezen fogyasztható mondanivalót is meg lehessen emészteni: egy kevés – de nem elég – humoros jeleneten látszik efféle törekvés. A produkció így is magas színvonalú, a színészek valamennyien kitűnők, a merész történetvezetés pedig önmagában is díjazandó – nem véletlenül nyerte el a legjobb súdiószínházi előadásának járó díjat a MOST Feszten. Ez az elsőség szépen gyarapítja a drámaszerző idei trófeáinak számát – elég, ha csak a Martin McDonagh rendezésében készült Három óriásplakát Ebbing határában Oscar-jelöléseire gondolunk, melyből a legjobb női főszereplőnek (Frances McDormand) és a legjobb férfi mellékszereplőnek (Sam Rockwell) járó szobrokat is elvitte a film.  

 

Martin McDonagh: A párnaember

Fordította: Merényi Anna

 

Szereplők:

Katurian: Vass Csaba

Tupolski: Kányádi Szilárd

Ariel: Kozma Attila

Michal: Kosztándi Zsolt

Anya: Márdirosz Ágnes

Apa: Bende Sándor

Kislány: Fekete Bernadetta

Mostoha apa: Bilibók Attila

Mostoha anya/ Narrátor: Szabó Enikő

 

Jelmeztervező: Török Réka

Zeneszerző: Veress Albert

Dramaturg: Bíró Réka

 

Rendező: Csiki Zsolt

 

A csíkszeredai Csíki Játékszín előadása a MOST Feszt versenyprogramjában szerepelt, a tatabányai Jászai Mari Színházban, 2018. március 24-én.

nyomtat

További írások a rovatból

Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak az Ódry Színpadon
színház

Felfüggesztett ártatlanság Felfüggesztett ártatlanság
Büchner Woyzeckje a Szkénében Hegymegi Máté rendezésében
színház

A játék tökéletes illúziója A játék tökéletes illúziója
Újcirkusz a Trafóban: Backbone a Gravity & Other Myths társulattal

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Békés Rozival – Margittai Zsuzsa interjúsorozata kortárs magyar gyerekkönyv-illusztrátorokkal
építészet

Organikus városok Organikus városok
Bornemisza Eszter: Városi hegek
irodalom

Mai szövegvalóságom - hiteles vagy realista? Mai szövegvalóságom - hiteles vagy realista?
A kortárs próza újabb fejleményei konferencia 2. napja
irodalom

Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt
Balogh Gergő Karinthy nyelvet ölt című kötetének budapesti bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés