bezár
 

színház

2018. 04. 11.
Sokkolt és nyert A párnaember
A párnaember a tatabányai MOST színházfesztiválon
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Érdekes szimbólum a disznó, a pozitív jelentéseit jól ismerjük: termékenységet jelképez, és ha „malacod van”, szerencsét hoz. De több negatív értelmezése is létezik: bujaságra utal, az Odüsszeiában harcost szimbolizál, a kereszténységben ördögi falánk lény, a halálhoz is erősen kapcsolódik (áldozati malac). Martin McDonagh A párnaember című darabjának nyitójelentében, a MOST Feszten (Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál), a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában krétával malacokat rajzolnak. A színdarabot először 2003-ban mutatták be a londoni National Theatre Cottesloe színpadán, több budapesti színház is műsorára tűzte, most pedig versenyprogramként szerepel a tatabányai színházfesztiválon.

Negativitás és pozitivitás kettőssége kíséri végig az előadást, a szereplők maguk is két pólusúak, és talán van is köztük igazi bipoláris személyiség. A jó rendőrről, Tupolskiról kiderül, hogy nem is jóságos, míg a rossz zsaru, Ariel (talán nem véletlenül kapta egy arkangyal nevét) mégsem olyan szívtelen – neki köszönhetjük az enyhe katarzist (aminél azért nagyobbra lett volna szükség, hogy helyreálljon a lelki békénk). A vádlottak sem egyértelműek, hiába gyengeelméjű a báty, Michal, attól még rosszindulatú. Az öcs neve Katurian, azaz Katurian K. Katurian, ahol a K. szintén Katurian – ez az egyik vicces momentum az estén, bár a főhős szerint kicsit sem humoros, hogy szülei csúfot űztek vele. Később azt is megtudjuk, messze nem a kellemetlen névadás volt egyetlen bűnük. K. hiába nehéz sorsú, nem tekinthető áldozatnak, és a négy kulcsszereplő közül ő a legemberségesebb. „Mindenkit pozitív cél mozgat (…), mégis egy olyan történet bontakozik ki előttünk, melyben végeérhetetlen borzadályok sorozata veszi kezdetét. Elindul egy lavina, amelyet nem lehet kivédeni, megállítani, csak engedni lehet, hogy a tombolás után megnyugodjon” – olvasom a színlapon – és a színpadon.

Szkéné színház

A párnaember szól testvéri kapcsolatról, a totalitárius diktatúra rendőrségen keresztül gyakorolt nyomásáról és gyerekkorban elszenvedett traumák felnőttkori, véres végletekig fokozott következményeiről. Beszél a művészet hatalmáról: milyen morális határai vannak egy művész azon törekvésének, hogy értékelhető lenyomat maradjon utána. Mindezt rengeteg kísérteties hangulatú malacrajz kíséri.

Vass Csaba Katuriánként hitelesen alakítja az önelégült írót és a gondos testvért. Hátrányos helyzetével alapjában elégedett, a hatalommal sincs igazán problémája, megérti és elfogadja a rendőrállam szabályait. A produkció legjobb alakítását tőle, valamint az Arielt megformáló Kozma Attilától kapjuk. A magát „rossz zsarunak” tituláló rendőr valójában érzékeny, kiderül backstory-jából. Negédesen megható munkahelyi emléke, hogy egy kislánytól cukorkákat kap hálából, mely – teret adva az abszurd humornak – ha lehet, még patetikusabban ismétlődik meg a szemünk láttára. Minden szereplőnek részletesen kidolgozott a háttértörténete, könnyen megismerjük jellemüket. A Tupolskit játszó Kányádi Szilárd szintén jó: minél gonoszabb, színészi játéka annál kiforrottabb.

Kosztándi Zsolt a bolond Michalként gyerekesen viselkedik, beleborzongunk, ahogy ebből a gyerekesből időnként kikacsint érett énje. Anya (Márdirosz Ágnes) és apa (Bende Sándor) kevés lehetőséget kapnak a kibontakozásra, szerepeltetésükben főleg a jelmeztervező, Török Réka kreativitása érvényesül; a házaspár fején a csőrben végződő bikafejek félelmetes hatást keltenek. Ugyanígy eltalált, igencsak meghökkentő a kislány, Fekete Bernadetta iskoláslányosra vett, ám álszakállal torzított kinézete, mely a Jézus keresztre feszítését imitáló jelenet kelléke is. (Egyébként ekkor érkezik az este legjobban sikerült abszurd poénja: a szülők egy INRI márkájú televíziót csomagolnak ki.) A narrátor, Szabó Enikő pin-up jellegű, dominákat megszégyenítő szettje kiválóan illeszkedik az erőszakos környezetbe. Szabónak az énekhangja is remek, búgva, bárénekesnők andalító stílusában narrálja a történetet Veress Albert zeneszerzőnek az eleve komor darabot egészen baljóslatúvá festő, remek zenéjére.

David Lynch hatása nemcsak az öltözékek stílusán vehető észre, számos momentumban történik utalás a munkáira. Például itt is megszakítja a történéseket egy bizarr dizőz, ahogyan a Kék bársonytól kezdve a Mulholland Drive-ig mindegyik Lynch-alkotásban. Ilyenek az említett álarcok is (az Inland Empire-ben a nyulak) vagy a bénázó helyi rendőrök, a furcsa párbeszédjeikkel (persze ez utóbbi nem annyira tipikus). A produkciónak jót tett volna néhány feszültségoldó fekete humor a drámaíró másik példaképétől, Quentin Tarantinótól is.

A párnaember

Csiki Zsolt rendező a lélektani realizmus talajáról tapodtat sem elmozdulva, kiválóan érzékelteti a valóság–fikció és a jó–rossz határának elmosódását (előbbire példa, hogy Katurian novelláinak néhány részletét csak lerajzolják, más részeit valóságként elmondják vagy eléneklik). A két szint keveredése a képzeletet feneketlen kútba repíti, viszont hiányzik a törekvés, hogy McDonagh pszicho thrillerje fogyasztható krimivé szelídüljön. Túl korán kiderül, ki a gyilkos, a késleltetés segített volna kissé elterelni gondolatainkat a szörnyű eseményekről, s akkor nem süllyedünk el szügyig a szereplők életének mocsarában. Látványos színpadi megoldások oldják némiképp a nyomasztó hangulatot: itt a vizuálisan is szépen megkomponált dalbetétekre vagy a folyamatos rajzolásra gondolhatunk elsősorban.

A párnaember nem szórakoztat, hanem megijeszt, elkedvetlenít és nyomaszt. Hiányoznak a Pintér Bélánál megszokott, tökéletesen adagolt és jó minőségű könnyedebb falatok, hogy a nehezen fogyasztható mondanivalót is meg lehessen emészteni: egy kevés – de nem elég – humoros jeleneten látszik efféle törekvés. A produkció így is magas színvonalú, a színészek valamennyien kitűnők, a merész történetvezetés pedig önmagában is díjazandó – nem véletlenül nyerte el a legjobb súdiószínházi előadásának járó díjat a MOST Feszten. Ez az elsőség szépen gyarapítja a drámaszerző idei trófeáinak számát – elég, ha csak a Martin McDonagh rendezésében készült Három óriásplakát Ebbing határában Oscar-jelöléseire gondolunk, melyből a legjobb női főszereplőnek (Frances McDormand) és a legjobb férfi mellékszereplőnek (Sam Rockwell) járó szobrokat is elvitte a film.  

 

Martin McDonagh: A párnaember

Fordította: Merényi Anna

 

Szereplők:

Katurian: Vass Csaba

Tupolski: Kányádi Szilárd

Ariel: Kozma Attila

Michal: Kosztándi Zsolt

Anya: Márdirosz Ágnes

Apa: Bende Sándor

Kislány: Fekete Bernadetta

Mostoha apa: Bilibók Attila

Mostoha anya/ Narrátor: Szabó Enikő

 

Jelmeztervező: Török Réka

Zeneszerző: Veress Albert

Dramaturg: Bíró Réka

 

Rendező: Csiki Zsolt

 

A csíkszeredai Csíki Játékszín előadása a MOST Feszt versenyprogramjában szerepelt, a tatabányai Jászai Mari Színházban, 2018. március 24-én.

nyomtat

További írások a rovatból

színház

Rítus és gyűlölet magyar módra Rítus és gyűlölet magyar módra
Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: Egy piaci nap
színház

Nyelvrokonság Nyelvrokonság
A Koreai Nemzeti Kortárs Táncegyüttes Kavalkád című darabjának előadása a Várkert Bazárban
színház

Hiánypótló félház Hiánypótló félház
Mogucsij A vihar című előadása a MITEM-en
Koldusopera a TRIP Hajón

Más művészeti ágakról

Rawson Marshall Thurber: Felhőkarcoló
Oliver Parker: Férfiak fecskében
Gary Ross: Ocean's 8 – Az évszázad átverése


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés