bezár
 

gyerek

2018. 04. 17.
Olyan bensőségesek, mint a könyvek
Interjú Harcos Bálinttal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Olyan bensőségesek, mint a könyvek Boszorkányok márpedig nincsenek (Könyves Kálmán óta legalábbis). Hogy a boszorkánycicákkal mi a helyzet, meg úgy általában Harcos Bálintékkal, arról Németh Eszter beszélgetett a szerzővel.  

PRAE.HU: A boszorkánycica idén, év elején jelent meg, ám korántsem ez az első gyerekkönyved, hiszen 2015 óta már számos egyéb könyvet írtál gyerekeknek. Mi fordított a gyerekeknek szóló irodalom felé?

Harcos Bálint: Leginkább a szabadság iránti vágy. A játék, a humor, a báj és az anarchia, amelyek az igazi gyerekkönyvekben mind jelen vannak. A gyerekeimnek persze döntő szerepe volt a választásomban, de már jóval az ő születésük előtt is írtam gyerekverseket, egész ciklusokat, amelyekből meg is jelentek darabok itt-ott. A végső lökést viszont Kovács Eszter, a Pagony főszerkesztője adta, akivel réges-régi barátok vagyunk: ő már a kisfiam születése előtti időkben is gyakran kérdezte, nem volna-e kedvem gyerekkönyvet írni, kipróbálni magam ebben – így hát, már a gyerekek idején írtam egyet, aztán még egyet és még egyet, és azóta nem tudom abbahagyni.

boszorkanycica

PRAE.HU: 2002-ben a Harcos Bálint Összessel debütáltál, aztán 2006-ban a Naiv Növény következett, majd csaknem tíz év kihagyás (már ami a köteteket illeti). Mi volt ennek az oka? Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Két oka is volt. Az egyik az, hogy mélyen meghasonlottam az irodalmi közélettel; de ez csak a kisebbik ok volt. A másik, jóval komolyabb oka egy alkotói válság volt (jobb szót nem tudok rá), amelynek a mélységét csak évekkel később tudtam felmérni. Pedig a külső körülményeim akkoriban pont az ellenkezőjéről tanúskodtak: külföldi ösztöndíj, külföldi felolvasások, a Naiv Növény megjelenése két idegen nyelven is, az év legjobb prózai első kötetének járó Bródy-díj, Frankfurti Könyvvásár. De ezek valójában mind nem számítanak. A valóság ugyanis mindeközben az volt, hogy alapjaiban omlott össze a magamról alkotott képem (az ön-tudatom) – nem egyszerre, hanem lépésről lépésre. Aztán lett egy rákom. Aztán abból kigyógyultam, és megszületett a kisfiam és a kislányom. Ennyi. A különös az, hogy a „hallgatásom” alatt én végig írtam. Csak nem publikáltam semmit. Megpróbáltam persze úrrá lenni ezen a válságon, és még többet írtam, még többet, de minden felrobbant vagy szétesett az ujjaim között. Félbehagytam például három regényt; ügyetlen voltam vagy mániás, ezt nem tudom, de mindig ugyanaz történt: felvázoltam egy szép, légies csontvázat, aztán elkezdtem rápakolni az izmokat, a húst, ide is, oda is, és még mindig csak pakoltam, és csak pakoltam, és pakoltam, míg végül az iszonyú súly alatt összeroskadt az egész, és darabokra tört. Vagy elkezdett egy daganat nőni a szövegben, csak nőtt és nőtt, végül kezelhetetlenné vált az egész, és úgy hagytam. Szörnyen kipreparált szövegek voltak ezek, állandósult nárcisztikus görcsben voltam: elképzeltem, hová kell megérkeznie a szövegemnek, hová kell nekem megérkeznem, mi az a kép, és belefagytam. Kész. Ezt a jeget olvasztották föl aztán a gyerekkönyvek.

PRAE.HU: Érdekes, amit mondasz – mások is említették már, hogy az életükben meghatározó elem, nehézség így vagy úgy felbukkan a szövegeikben is. Az ilyesmi egyes alkotóknál néha jól sikerül (pl. Karinthy: Utazás a koponyám körül vagy Babits: Jónás könyve), néha viszont katasztrofálisan. Nálad miként áll most a helyzet? Túlléptél ezen az egészen, vagy megtaláltál valamiféle egyensúlyt?

Hát, túl nem léptem rajta, és egyensúlyt sem találtam meg, inkább azt látom, hogy az idő szétmállasztja. A trauma persze részint ellenáll ennek, mert átugorja az időt, pontosabban átalussza, és néha, váratlanul kiolvad.

PRAE.HU: Amikor olvastam A boszorkánycicát, két dolog jutott az eszembe – vagyis három, de az egyik A Tigris és a Motyó kapcsán már felötlött bennem korábban is. Az első: a könyv rettenetesen emlékeztetett a gyerekkorom imádott diafilmjeire. (Ezt nyilván erősítette a digitalizált verzió, amelyben olvastam.) Véletlen vagy szándékos volt az ezzel való játékod?

Nem véletlen, de nem is szándékos. Inkább öntudatlan. Mert utólag nekem is ugyanez ugrott be, mint ami neked is eszedbe jutott: igen, a diafilmek! Én is rajongtam értük kisgyerekként, és máig emlékszem, milyen csodálatos, ritka esemény volt, amikor anyám vagy apám levetített egyet-egyet nekünk (hárman vagyunk testvérek). Szóval ez így aligha lehetett véletlen. De szándékos sem, mert nem volt bennem erre semmiféle „tudatos” törekvés. Az alkotás áramai mindig rejtélyesek. Egyébként most, hogy válaszolok, előttem van: a diafilmek képei belülről ragyogtak a sötétben – emlékszel? –, de mégsem filmek voltak, hanem olyan bensőségesek, mint a könyvek.

tigris es motyo

PRAE.HU: Én máig szoktam a munkahelyemen meg a sajátjaimnak is vetíteni, nekem elég élő dolog ez. A másik viszont, ami eszembe jutott: A boszorkánycicában Pindur, a főhős kismacska igencsak naivnak tűnik – amitől már-már didaktikus (népmesei „minden jó, ha a vége jó”) jelleget ölt a sztori –, ha nem lenne meg nagyon is a magához való esze. Elképesztően jól eltaláltad ezt a gyermeki, csavaros gondolkodást. Ellested, vagy megvan még az egykori sajátod?

Mindkettő. Visszalestem a sajátom. Pontosabban: mindkettő és semelyik. Ez valahogy úgy történik, hogy ellesem a kislányomtól-kisfiamtól, és közben váratlanul eszembe jut a réges-régi, elveszettnek hitt sajátom. És aztán ebből a kettőből áll össze az, amit a könyv – jelen esetben A boszorkánycica – anyagának nevezhetünk. Pindurt, a főhős kóbor kismacskát részint a kislányomról mintáztam, de erre is csak utólag ébredtem rá: ugyanaz a bonyolult, mégis csipkefinom alkat jelenik meg Pindurban, mint a kislányomban, aki egyszerre erős és törékeny, szilaj-öntudatos és sebezhető – aki tényleg szót akar fogadni, de közben nem tud teljesen szót fogadni, mert a maga világa olyan erős (amelyről gyakran ki is derül, hogy sokkal okosabb, mélyebben okos, mint az én felnőttvilágom). Így történhet meg A boszorkánycicában: Pindur annyira, de annyira várja, hogy a kóbor macskák közül Banyaguff, a boszi őt válassza, hogy a vágyát végül maga teljesíti be: kis csavarral ugyan, de hibátlanul teljesíti a varázslás-próbát, amely nyomán a banya már kiválaszthatná őt, ám Pindur biztosra megy, és két legyet üt egy csapásra: nem pusztán teljesíti a végső, átváltoztatós varázslatot, hanem azt egyben a banyára is irányítja, és a banyát a maga gazdájává alakítja. Szóval akkor most ki az erősebb? És ki választott kit?

PRAE.HU: A tyúk vagy a tojás kérdése: a gyerekek választanak ki minket vagy a gének keverednek… Az élet és a születés misztériuma (hogy patetikus legyek). Apropó, születés: A Tigris és a Motyón remekül szórakoztam – elég hamar Janosch ugrott be róla a maga tigriskacsájával. Ugyanazzal a humorral operáltok, amelyhez nálad kitűnően passzol Dániel András képi világa.

Örülök, hogy őket és a humort említetted, nagyon szeretem Janosch és András könyveit, rajzait. Látod, ők is azok közé az alkotók közé tartoznak, akik merészen és frissen nyúlnak a témájukhoz, és megújítják a gyerekkönyv műfaját: a humor és a könnyedség mellett mindkettejüknél érezni a mély emberismeretet és az ugyancsak mély részvétet – de ezek egy pillanatra sem didaktikusan vagy „felnőttségbe rekedten” jelennek meg, hanem elszabadulva, bárkihez szólón – ezért is szeretik és értik őket a gyerekek. Janoschnál – akiről sajnos kevés szó esik itthon, pedig nagyszerű alkotó – érzek még emellett egy adag sebezhetőséget is, és ez különös fénnyel vonja be a könyveit.

PRAE.HU: Valóban különös alkotó. Sok mindenben emlékeztet Nöstlingerre, Lindgrenre vagy Janikovszky Évára. A boszorkánycicában pont nem annyira erősen, de nálad is érzem ezt a fajta (a felnőttek és az élet iránti) elnéző humort. Nálunk ez csak most kezd megjelenni a gyerekirodalomban. Mit gondolsz: ennyire „le vagyunk maradva”, vagy csupán – a másféle hagyományunk miatt – más az utunk?

Is-is. Nekünk, kis, közép-európai népnek, nyelvnek az identitásunk megőrzése, megalkotása miatt a népművészet (és benne a népmesei hagyomány) érthető módon sokkal fontosabb volt, mint a nyugat-európai népeknek. Maga a nemzeti romantika egésze, amelyen belül ez a folyamat megkezdődött, sokkal lényegesebb volt. A népmeséknek a túlzottan kiemelt szerepe nálunk aztán sok mindenben akadályozta, hogy kialakuljon és folytonossá váljon egy eleven, újító, műmesei hagyomány. A huszadik század első fele aztán ebben is áttörést hozott (ha csak időlegeset is); és ekkor jelentek meg az első valóban zseniális világirodalmi gyerekkönyvek fordításai – például a britek két nagyágyú-gyerekkönyvét két, egymás utáni évben jelenteti meg fordításban két nyugatos, nagyágyú költő: 1935-ben Karinthy a nővére fordítását átdolgozva megjelenteti a magyar Micimackót, 1936-ban pedig Kosztolányi az Alice Csodaországbant (még más címmel). Majd a hatvanas évektől jön egy újabb, merész hullám csodálatos alkotókkal, gondolok itt Lázár Ervinre, Marék Veronikára, Csukás Istvánra. A legutolsó megújulási hullámot én a kétezres évek közepére teszem, amelyben már sokkal szervesebb egységet alkot a könyvek képi világa és a szöveg, és jóval merészebb, felszabadultabb a témaválasztás is.

PRAE.HU: Különféle módokon egyre többet nyúlunk vissza a (nép)mesei hagyományhoz is – ki így, ki úgy használja. Téged mi vonz benne?

A népmesékkel felemás a viszonyom: csodálatos, mély-áramú jeleneteket, motívumokat lehet fölfedezni bennük (egyes népmesék valóságos kincsestárai ezeknek), de – sajnos, hogy ezt kell írnom – a nagyrészüket unom. A szerkezetük, a felépítésük monotonon hasonló. Szóval, ha vonz valami bennük, akkor az előbbi: a motívumaik, a metamorfózis-jeleneteik, a korlátlan tudatalatti világuk. Talán ezért is a kedvencem a népmesék közül a Fehérlófia. A fehér ló szoptatja a fiát, szoptatja, szoptatja, egészen addig, amíg az a végső erejét el nem nyeri, és akkor az anyaló megdöglik: van ennél őrületesebb dramaturgia? Azok a népmesék, amelyek ismerik a létezésnek ezt a mélyrétegét, örökké frissek maradnak.

PRAE.HU: Ezt komolyan kérdezed egy Piroska-kutatótól? Szerintem van. De az eredeti Rapunzel egyes variációi is sokkal durvábbak. Mikor már jönne a „boldogan éltek”, akkor valaki elkövet egy hibát – és elkoptathat egy halom vascipőt, mire eljön a boldog vég. A végére a klasszikus (és unalmas – bocs!) kérdés: min dolgozol most, és mi várható tőled a Könyvfesztre?

Egy meseregényt és egy verses mesét írok párhuzamosan. Az előbbi körülbelül olyan terjedelmű lesz, mint a korábbi meseregényem, a Petya és Tulipán. A Könyvfesztre pedig egy harmadik könyvem, a Szofi-sorozatom legújabb része jelenik meg, a Szofi átváltozik.

PRAE.HU: Köszönöm!

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Németh Eszter --


Más művészeti ágakról

art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron
Interjú Néder Panni színházrendezővel a személyességről, intimitásról, Berlinről, autobiografikus színházról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés