Az alkotó korábban elárulta, hogy a darab ihlető forrásai közé tartozik Italo Calvino A nem létező lovag című regénye, de sem az irodalmi alap, sem pedig más dramaturgiai szál nem képes talpon maradni a színpadon a tiszta tánc és a táncoló test lehengerlő energiái mellett. Az előadók már az első pillanattól átható lendülettel söprik tisztára a színpadi teret, nem hagyva lehetőséget a nézői figyelem elkalandozására vagy idegen gondolati szövedékek betüremkedésére. Mintha nem is a Trafó négy fala között táncolnának, hanem magukkal hozták volna a saját atmoszférikus terüket, amely kiszorítja a színpadról a korábbi előadások lerakódott emlékeit.

A harctér nem a színpad — noha a mozgás terét kijelölő, letisztult fénydesign elegáns megoldás az előadás erővonalainak kijelölésére (fényterv: Alain Lortie). A harctér, a fegyver, az ellenség és az eszköz is maga az emberi test, amely lehetővé teszi a táncot, de egyúttal ellen is áll neki. Nem kétséges, hogy ki a győztes: itt nincs pátoszos elgyengülés vagy önmegadás. Louise Lecavalier hatvanperces diadalmenetet tart az elmúlás, a búcsúzás felett, fényesen reprezentálva a szellem győzelmét az elmúló testtel szemben. A harcmező offenzív gesztusai ezzel együtt teljesen hiányoznak az előadásból. A mozdulatok bravúrosak, de felszabadított energiájuk nem romboló.

Ikonikusnak is nevezhető az előadás kezdő sziluettje: Louise Lecavalier apró, szapora toporgással jelenik meg a színpadon, összeszorított térdei miatt körvonalai ellentmondanak az antropomorf formának, miközben felsőteste és karjai a lábakkal összefüggésbe nem hozható tónusban mozdulnak. Mintha a különböző testrészek nem is egy testhez tartoznának. A gyors toporgás miatt a test és a talaj kölcsönhatása elmosódik — talán nem is gravitáció, hanem valamiféle mágneses erőtér teszi lehetővé a tovasikló haladást.

Noha Robert Abubo személyében nemsokára egy második táncművész is csatlakozik a színpadon Louise Lecavalier-hez, a harc továbbra is magányos marad. A testtel vívott háborúban nincs szárnysegéd. Robert Abubo is inkább tűnik tükröződésnek, az egó megkettőzésének, doppelgängernek, mint társnak vagy ellenfélnek. Kettejük mozdulatai párbeszédbe kerülnek, energiáik összeadódnak, nem pedig kioltják egymást. Különös, ahogyan a két teljességgel különböző test különbözőképpen artikulálja a hasonló dinamikákat. Szinte semmi nem közös bennük, egy dolgot kivéve: mindketten elemi módon kapcsolódnak a zenéhez.

A ritmus megragad és nem ereszt. Vagy a test ragadja meg a ritmust? Annyira összenőnek, hogy már nem látszik, melyik volt előbb, melyik feltételezi a másikat. Összefeszülnek, elsodorják egymást. A kérdés nem költői: Antoine Berthiaume diszkrét, személyes jelenléte és a zene valós idejű születése valóban megengedi, hogy az előadók kölcsönös párbeszédbe kerüljenek egymással. A lüktető ritmusra válaszul a táncművészek poszthumán árnyékokkal rajzolják tele a falakat. Jelekké állnak össze, mintha kommunikációs üzenetsorok lennének, majd újra szétrobbannak a szigorú rendetlenségben. A test minden pillanatban nekifeszül a ritmusnak és a saját korlátainak, és minden pillanatban túltesz önmagán. A fokozás embertelen mértéket ölt.

Lehet-e ezt értelemmel még követni? Kell-e? Nem vezet-e messzebbre, ha engedjük magunkat elsodorni olyan tájakra, ahol a megértés helyett a megérzés uralkodik, és a jelentés helyébe a kimondhatatlan jelenlétiség lép? Ez valójában nem is választás kérdése. Az előadás magával sodor, a valóság átmenetileg idézőjelbe kerül.
 

Koncepció és koreográfia: Louise Lecavalier

Előadó: Louise Lecavalier, Robert Abubo

Rendezőasszisztens és próbavezető: France Bruyère

Fényterv: Alain Lortie

Eredeti- és élőzene: Antoine Berthiaume

További zene: Steve Roach

Jelmez: Yso

Fotók: André Cornellier

Korprodukciós partnerek: Fou Glorieux; tanzhaus nrw, Düsseldorf; HELLERAU - European Centre for the Arts Dresden; le CENTQUATRE, Paris; Festival TransAmériques Montréal; Usine C, Montréal.

Louise Lecavalier a párizsi CENTQUATRE nemzetközi rezidens művésze.

2018. április 6.

Trafó

Fotó: Katja Illner