A késői időpont ellenére sokan voltak kíváncsiak a Shakespeare-fordítások kapcsán szervezett beszélgetésre, ami kiváló alkalmat adott arra is, hogy bemutassák Nádasdy Ádám legújabb kötetét, ami négy Shakespeare-fordítást tartalmaz. Nem egyszerű újrafordításokról van szó, a kötetben szereplő összes dráma megrendelésre kapott új nyelvezetet. A velencei kalmárt a Pesti Színház, míg a Lear királyt a székesfehérvári Vörösmarty Színház vitte színre. Talán csak a Szeget szeggel lóg ki a sorból, amire bár többen jelentkeztek, végül sehol nem mutatták be ebben a fordításban. A IV. Henrik 1-2., ami köré a beszélgetés is szerveződött, az Örkény Színházban látható, egy előadásba sűrítve, jelentős húzásokkal.

Schiller Mariann, az est moderátora egy rövid bevezető után máris Várady Szabolcshoz fordult azzal a kérdéssel, hogy miért van szükség újrafordításra, vagy miért problematikus egy olyan művet elővenni, aminek a klasszikus fordítása erősen él a köztudatban. Várady felhívta a figyelmet arra a pár éve újraéledő színházi gyakorlatra, miszerint a rendezők szeretik újrafordíttatni a szövegeket, amiket utána tökéletesen fel tudnak használni a koncepciójuk megvalósításához. Vannak azonban olyan drámák, amikhez egy fordító nem mer hozzányúlni, mert annyira ismert egy-egy szövegváltozatuk.

Valószínűleg így volt ez a IV. Henrik esetében is, ami a mai napig a Vas István-féle változatban él a köztudatban. Ráadásul ennek a fordításnak a kánonbéli szerepét az is erősíti, hogy Vas előtt magyarul mindössze Lévai József nyúlt hozzá ehhez a szöveghez.

Nádasdy Ádám saját élményeit felelevenítve mesélt arról, hogy a szakmán belüli konfliktusok is hátráltathatják a fordítókat. Első Shakespeare-fordításánál például maga Mészöly Dezső – akinek szintén számos magyar nyelvű Shakespeare-drámát köszönhetünk – bírálta a Hamlet miatt. Mészölynek nem a fordítással volt baja, el is ismerte, hogy jól meg van csinálva, a fordítói tevékenységgel magával voltak gondjai. Egyik fordító sem szereti ugyanis, ha felülírják.

Hogy érzékeltessék a régi és az új fordítás közötti különbséget, a beszélgetés résztvevői összevetették a szövegek bizonyos pontjait az eredeti verzióval, illetve a korábbi fordítással. Ahogyan az egy Nádasdy-előadáson már megszokott, ebbe az összehasonlításba a hallgatóságot is bevonták, kiosztmányon követhettük az egyes változásokat, egymás mellé téve az angol eredetit, a Vas-, illetve a Nádasdy-fordítást.

Bár Várady Szabolcsra hárult a feladat, hogy a mesterének tekintett Vas István „védője” legyen, ő maga is elismerte, hogy vannak olyan kifejezések, amikre kifejezetten ráfér, ha leporolják, ugyanakkor Nádasdy Ádám megjegyezte, hogy a régies beszédmód tudatos archaizálás eredménye is lehetett, ahogy fogalmazott, a fordító a szöveget „kosztümösnek képzelte”.

Az elemzés során több pontot is érintettek, ezek közül az egyik legfontosabb a nevek kérdése volt. Nádasdy Ádám változatában a beszédes nevek inkább közelítenek az angol eredetihez, és arra próbálnak visszautalni, míg Vas István mintha szabadabban kezelné a névválasztást. Talán egyedül Lady Percy és Hotspur kapcsán rugaszkodik el jobban Nádasdy, Katalin a jelenlegi hercegnére utal, Szélvész pedig a hevességre, amit a Hotspur sugall. Várady itt kritikával élt Nádasdyval szemben, megjegyezve, hogy eltolódik a jelentés Szélvész esetében, mert nem feleltethető meg a heves vagy felfortyan szinonimájának, ami pedig jobban illene erre a karakterre.

A másik sarkalatos pont a tegeződés kérdése volt, amire Nádasdy Ádám rendszeresen felhívja a figyelmet. Ugyanis ha a mai nyelv felé közeledik szöveg szintjén, akkor figyelembe kell vennie a mai társadalmat is, tehát elképzelhetetlen például, hogy ma egy úr letegezzen egy öreg kocsmárosnét. Ezért aztán az új fordítás szabadabban kezeli a tegező-magázó viszonyokat az eredetihez viszonyítva.

Mivel az új fordítás kapcsán az új értelmi rétegek is jelentős szerepet kapnak, talán nem meglepő, hogy Nádasdy egy-egy sorral megtoldott néhány megszólalást – ezt kizárólag a jobb érthetőség okán tette. A szöveg mégis összevethető maradt a régi változattal, ugyanis a sorok számozása az eredetit követi.

Bár az egyes elemzett részek megtárgyalása rendre arra próbált kifutni, hogy a régi, vagy az új változat jobb-e, Nádasdy Ádám végül levonta a tanulságot megjegyezve, hogy mindegyiknek helye van, az eltérések a programkülönbségek miatt vannak. És hogy mégsem annyira különböző a két vizsgált fordítás, mint amennyire látszik, abban mérhető leginkább, hogy a színházak rendre két változat szövegeiből teszik össze a saját előadásukat. Legjobb példa erre a székesfehérvári Lear király, ahol az idősebb generáció Vörösmarty nyelvén szólalt meg, a fiatalabb pedig Nádasdyén, a darab végére azonban szinte teljesen összemosódtak és az utóbbi szövegváltozat kezdett dominálni.

Fotó: Bach Máté