PRAE.HU: Gondoltál az olvasóra írás közben? Mennyire rizikós arról a helyről írni, ahol felnőttél?

Fontosabb a feltételezett olvasó feltételezett akaratának az előre kipuhatolásánál egy írói programra, a nyelvre, a regény helyzeteiből következő problémákra koncentrálni. De ennél a könyvnél mégis eszembe jutott, hogy miféle olvasói elvárásoknak kell majd megfelelnem, hiszen vannak benne olyan konkrétumok, amik ezt előhívják. Nem tehetem meg az olvasóval, hogy figyelmen kívül hagyom azt, mit kezd majd ezekkel az információkkal. 

Bizonyosfajta lámpalázat talán azzal kapcsolatban éreztem, hogy egy létező helyről írok - történetesen egy olyanról, ahol felnőttem -, még ha fikcionalizált formában is, úgyhogy törekedtem rá, hogy ne legyek vele szemben méltánytalan, de túl engedékeny sem. Ne forgassam ki, ne ábrázoljam túlságosan leegyszerűsítően, tehát egyszerre legyen valóságos és elvont. Azt akartam, hogy legyen felismerhető annak, aki fel tudja ismerni, de aki nem, az is tudja úgy olvasni, mintha egy fiktív helyszínről lenne szó, és számára is érdekes legyen.

PRAE.HU: Azt már többször elmondtad, miért változtattad meg a könyvben Hajdúnánás nevét Hajdúvágásra. De miért éppen Vágás?

A város címere miatt jutott eszembe. Bár egész gyerekkoromban természetesnek tartottam, most visszanézve mégis csak van benne valami furcsa, hogy a címerben két levágott török fej is van, ráadásul az egyik kardra tűzve. A könyvben van is egy jelenet, amikor az esküvőn unatkozó fiatalok egy emlékművön ezt a címert nézik.

PRAE.HU: Akkor nem a híres vágóhíd miatt?

Nem. Morcsányi Géza, aki a Magvető vezetője volt sokáig és olvasta a kéziratot, mesélte, hogy járt Hajdúnánáson. Ugyanis az ottani vágóhídon forgatták a Testről és lélekről című filmet. Ettől odáig voltam, de addigra a könyv már készen volt.    

PRAE.HU: Az rendben van, hogy íróként ismerni kell azt, amiről írsz, de érzelmi viszonyulás kell-e? 

Szerintem kell. Persze el tudom képzelni, hogy valaki érzelemmentesen tudja megközelíteni írása tárgyát, de egy ilyen hosszú szövegnél ez azért mégsem annyira egyszerű talán. Nekem ambivalens érzéseim vannak Hajdúnánással kapcsolatban, és éppen ezért akartam írni róla. Habár megszűnt az aktív kapcsolatom a várossal, de nem akarom, nem is tudnám letagadni, hogy ott nőttem fel. Azt hiszem, mindig is izgatni fog, hogy mi történt és mi történik ott. A pogromtörténet kapcsán ugyanakkor a város olyan oldalára láttam rá, amiről fogalmam sem volt, mikor ott éltem. Egy bizonyos idő távlatából a fény- és árnyoldalát egyszerre kezdtem látni az ottani közösségnek, és benne a saját fiatalkoromnak is. Valahol mindenki a saját fiatalságának a veteránja, és ez, a történelmi háttérrel együtt, érdekes problémának tűnt. Igyekeztem, hogy ne legyen bennem elfogultság és harag, legalábbis az indokoltnál nagyobb. Nem akarok közvetlenül elverni semmit ezen a városon, inkább az érdekel, utólag mit lehet kezdeni azzal, hogy az ember volt valahol fiatal, és mi történik, ha arról a helyről kiderül valami kellemetlen. 

PRAE.HU: Azt írod, hogy Hajdúvágás kamaszváros, mert hiányzik a 18-40 év közötti korosztály. Szerinted mivel lehetne el-, illetve visszacsábítani őket, hogy ne külföldre menjenek például?

A könyvvel nem megoldási javaslatokat szerettem volna felmutatni, hanem helyzeteket ábrázolni. A regényen kívül nyilván van erre elképzelésem, miközben nem tudom, hogy tulajdonképpen lehet-e vagy kell-e visszacsábítani őket. Az segíthetne, ha a helyi közösségek jobban, vagy egyáltalán valahogyan működnének. Az igazi probléma, hogy Magyarországon a valódi, nyugati értelemben vett önkormányzatiság a rendszerváltás után ki sem alakult, és az utóbbi időben még ebből is radikálisan visszavettek. Az biztosan nem jó a helyi közösségeknek, hogy az önkormányzatok központi függőségében élnek. Nem jó, hogy az iskoláknak nincsen önrendelkezési joguk. A pedagógus szüleim már azon megdöbbentek, hogy a 90-es években az akkori kormányok egyike megszüntette, hogy a tantestület szavazással döntse el, ki lesz az igazgató. Most meg már ott tartunk, hogy a tankerület javaslatára az EMMI nevezi ki az új iskolaigazgatókat. Lásd mi történt nemrég a debreceni Ady Endre Gimnáziumban. Az sem arról szól, hogy a helyi közösségeket erősítsük meg. Hajdúnánáson a középiskolákat tekintve nincs választási lehetőség: egyetlen egyházi gimnázium van. Az egyházi intézményeket szintén nagyon szigorúan, felülről jövő utasításokkal igazgatják. Több településen, felolvasóesteken, író-olvasó találkozókon tapasztaltam, hogy akik helyi szinten szeretnének kultúrát létrehozni, elég nehéz helyzetben vannak, mert nincs a helyiek fejében, hogy ez fontos lenne, inkább a centrumok felé mozognak. Egy kisváros könyvtára nem igazán döntheti el, milyen könyveket rendeljen, hanem megkap egy csomagot, és annak kell örülnie. Ez is azt gátolja meg, hogy a helyi polgárság, a szó klasszikus értelmében, tehát a helyi értelmiség létre tudná hozni a saját világát, mert folyton igazodnia kell. Kényszerpályán mozog, ahelyett, hogy egyéni közösségeket hozhatnának létre. A vidék - nem vidék viszonylat frusztráltsága is ebből adódik, hiszen ezek a helyek folyamatosan arra vannak kényszerítve, hogy felülről jövő döntéseket fogadjanak el, megszüntetve ezzel a lokalitást. Az utóbbi pár évben bezártak a vidéki lapok, vagy legalábbis a függetlenségük megszűnt, és Budapesten működő szerkesztőségek mondják meg, mit kell közölni. Évek óta rádiókritikákat írok, és látom, hogy így járt több kisvárosi, vidéki rádióadó, folyamatos az amortizáció. Mindez pedig épp az ellen hat, hogy a vidéki élet vonzó legyen.    

PRAE.HU: Závada Pál Egy piaci nap című könyve 1946-ban egy nagykunsági községben játszódik. Az ott megjelenő lincshangulat, pogrom, és önbíráskodás közös pont a te műveddel. Inspirációul szolgált ez a regénye? Szerinted miért aktuális téma ez az utóbbi évek magyar irodalmában?

Ráadásul Szántó T. Gábor novellája, amiből az 1945 című filmet készítették, szintén hasonló témával foglalkozik. Azért fontos erről beszélni, mert nem beszélünk róla. Závada könyve ugyanakkor már csak azért sem jelenthetett közvetlen inspirációt, mert amikor olvastam, már megvoltam a regény A dzsinn című fejezetével. Persze érdekelt, ő hogyan mutatja meg a történéseket, de van egy alapvető különbség a kettőnk megközelítésmódja között. Závadát az események kibontakozása izgatja közvetlenül, az ő könyve ilyen szempontból dokumentaristább. Azt akarja ábrázolni, hogyan jött létre a pogrom, és az a helyi közösségben hogyan csapódott le. Nálam inkább az a tét, mit lehet kezdeni utólag a múltbeli történetekkel, vagyis engem a jelenkori viszonyulás jobban érdekelt a történeti feltárásnál. És hát ezt illetően van valami szkeptikus mellékíz a könyvemben, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ennyi idő elteltével bármit is helyre lehetne hozni, egyáltalán meg lehetne érteni a múltbeli eseményekből. A regény főszereplője ebben nagyon szeretne hinni, én viszont sokkal kétkedőbb vagyok nála. A regénybeli megtalált, majd elveszített kazetta metaforikusan a történet közvetíthetőségéről is szól. Egy mai fiatal csak nagyon sok szűrőn keresztül hallja az ’56-os eseményeket, mint abban a gyerekkori játékban, amikor elkezdenek sugdosni valamit a sor elején, és a sor végén valami egészen más mondat hangzik fel. Így működik ez a történelemmel is, ami a végén hallatszik belőle, az nem biztos, hogy ugyanaz, mint ami történt. Engem az érdekel, hogyan értelmezheti valaki azt, hogy a végén mit hallott, és abból hogyan próbálhatja meg visszakövetkeztetni, vajon mit mondtak valójában a sor elején, közepén. 

PRAE.HU: Hogyan kezdett el érdekelni az ’56-os téma?   

Az kezdett el érdekelni, miért nem hallottam erről korábban. Az egyetemen egy évfolyamtársamnak, aki történetesen zsidó, elmeséltem, honnan származom, ő pedig a legnagyobb meglepetésemre egészen megörült neki. Mint kiderült, többször is járt Hajdúnánáson az osztályával, mert megnézték egy rabbi sírját a helyi zsidó temetőben. Nagyon elkezdett izgatni, neki miért fontos az a szelete a városnak, amiről nekem fogalmam sem volt.

Továbbá az a meglepődés érdekelt, amit magamban tapasztaltam, amikor először hallottam az 1956 októberi valós történésekről. Mikor a szüleimet kérdeztem, mesélték, hogy az egyik utcát az öregek zsidó utcának hívták, a Helytörténeti Gyűjtemény állandó kiállítása foglalkozik az 1944-es deportálásokkal – igaz, ez újabb dolog, az én időmben ilyesmi még nem létezett -, ellenben az ’56-os történet nagyon kevesek számára ismert. Pedig a hajdúnánási zsidóság vége nem 1944-re esett - a deportáltak egy része visszatért, és megpróbált újra beilleszkedni a városba -, hanem 1956-ra. A forradalom „mihozzánk” egy pogrom formájában jött el. 

Néhány évvel ezelőtt hallottam, hogy az ’56-os kopjafa emlékművet lecserélték egy heroikus, lyukas zászlóval pózoló, „Pro Patria et Libertate” felirattal ellátott angyalszoborra.  Feldühített, hogy ez a szobor úgy ábrázolja a forradalmat, hogy egyáltalán nem vesz tudomást arról, mi történt igazából abban a helyi közösségben akkor. Ez ugyanahhoz tartozik, amiről korábban beszéltünk, hogy a helyi narratívát egy központosított narratíva felülírja. Tegyük hozzá, hogy mindez ráadásul a budapesti Szabadság téri emlékmű felállítása előtt történt. A helyi eseménysor egyáltalán nem indokolja ezt az ’56-os ábrázolást, érthetetlen, hogy miért angyalfigurával emlékezünk meg a forradalomról Nánáson, ahol a lényegi cselekmény a helyi zsidóság elkergetésére irányult. Ez azért is rossz, mert így azokról – például a tanácselnökből lett nemzetőr vezetőről - sem lehet beszélni, akik megakadályozták, hogy ez a pogrom emberéleteket követeljen. Ha nem beszélünk arról, milyen rossz történt a városban, akkor arról sem tudunk beszélni, milyen jó történt. Egyszóval a regény írása közben az izgatott, hogy egy ma élő ember, akit valahol felzaklat, hogy ezekről a tényekről nincs, vagy igen rosszul és álságosan van szó, az mit tud ezzel kezdeni. Nem leleplezni akartam tehát, hogy 1956-ban pogrom volt Hajdúnánáson, hiszen ezt már Völgyesi Zoltán és mások előttem nagyon alaposan megtették. Magamat, a saját csalódottságomat szerettem volna jobban megérteni mindezzel kapcsolatban.

PRAE.HU: Két festmény is felbukkan a regényben. Az egyik képet a tüdőgondozóban festette Ilonka, és a Tévedés, illetve az Akik már nem leszünk sosem címeket adta neki Aszalós, a vastüdőben fekvő beteg. A másik festmény Pieter Bruegel Parasztlakodalomja, melynek „résztvevőit” az esküvőn és a „teázóból” szemléli Bálint. Mesélj ezekről a képekről!

Úgy éreztem, a tüdőgondozóban játszódó részbe muszáj beleírni, hogy valamelyik szereplő fest, mert ez annyira hozzátartozott a betegek életéhez. Ezeknek a lábbal festett képeknek a regénybeli megjelenése ugyanakkor arra is lehetőséget adott, hogy a többi betegről valamit közvetetten tudjak mondani, az ő képekhez fűződő viszonyukon keresztül. Az ápoló például folyton saját magát keresi rajtuk, hiszen arra vágyik, hogy befogadja ez a közösség, Aszalós viszont elutasítja a képeket, mert a bennük megjelenő fantáziavilág már nem kapcsolódik az ő élethelyzetéhez. Egészen másképp látják azt a képet, amit említesz, és gyökeresen mást is keresnek benne. Ahogy másképp csapódik le Bruegel Parasztlakodalom című képe Tubában és Bálintban is a regény 2013-as részében, hiszen az előbbi nem is emlékszik, hogy együtt látták egy bécsi osztálykiránduláson a Kunsthistorisches Museumban, míg a másik számára ez egy alapélmény. 

PRAE.HU: Nem könnyű azonosulni a főszereplő Lente Bálinttal. 

Bálint szándékosan ambivalensebb figura. Nem szerettem volna klasszikus értelemben vett hőst írni, akivel nagyon könnyű együtt érezni. Legyen valós: a hibáit bánja vagy ne bánja meg, reagáljon bizonyos dolgokra rosszul, legyen figyelmetlen, önfelmentő, ugyanakkor értelmes és érzékeny, változni képes figura egyszerre. Az azonosulásnál érdekesebb az a viszony, hogy elfogadom-e az ő döntéseit vagy vitatkozom vele olvasóként. Szerettem volna elkerülni a leegyszerűsítéseket a karakterábrázolásban is, hiszen senki sem csak ilyen vagy olyan, mindenki követ el szégyellnivaló marhaságokat, és akár komoly aljasságokat is néha, és ettől mégsem lesz egycsapásra rossz ember. Az irodalomtól – hogy a moziról ne is beszéljünk – az ilyen valószerűtlen, fekete-fehér ábrázolásokat mégis sokan hajlandóak elfogadni, hogy könnyebben azonosulni tudjanak a szereplőkkel. Én tehát ezt a fajta azonosulási igényt nem szerettem volna kiszolgálni.     

PRAE.HU: A nyilatkozataidban többször említetted Ottlik Géza és Borbély Szilárd nevét, az előbbit a regényben való időkezelés, utóbbit a tanulságok nélküli halál szörnyűsége miatt. Mit jelentenek ők számodra?

Szerintem Ottlik, és az a modern magyar regény, amit ő kidolgozott, minden mai magyar prózaírónak ott van a horizontján így vagy úgy. Az, ahogyan a regényidő linearitását felbontja, lenyűgöző ma olvasva is. Valósággal felboncolja az időt, és éppen ezáltal teszi azt átélhetővé. Borbély pedig személyesen is fontos figura volt számomra, költőként alapvető viszonyítási pont. Sokat beszélgettünk versekről, prózáról, a regényéről már sajnos nem tudtunk, de a személyiség mozaikossága, ami a Nincstelenekben megjelent, erős hatással volt rám. A Hosszú nap el-ből származó idézet viszont már a kézirat leadása után került az Akik már nem leszünk sosembe mottóként. Későn, de nem túl későn jutott eszembe végül is. 

PRAE.HU: Ki T.B., akinek a könyvet ajánlod?

Totth Benedek - aki szintén olvasta az Akik már nem leszünk sosemet kéziratban, és nagyon sok fontos dolgot mondott róla, szóval borzasztó hálás vagyok neki – viccesen meg is köszönte, hogy neki ajánlom a könyvet. Én mégis azt hiszem, ez az ajánlás inkább Tubának szól.

Leadfotó: Fortepan.hu