Ugyan az adelaide-i csapatot újcirkuszként tartják számon, előadásaikat nézve már maga a műfajmegjelölés is igen erősen megkérdőjeleződik, hiszen nincs itt semmiféle ragyogó máz, sem manipulatív szerepjáték, és elmarad a már-már kényszeres „hűha”-effektus is, azaz a közönségre irányuló nyílt, célzatos hatásvadászat. Nem gondosan kimódolt trükkök követik egymást, hanem őszinte, valódi színpadi szituációk, amelyek éppannyira állnak közel a teatralitás teremtett világhoz, mint a tapintható realitáshoz.

Az akrobaták néhány egyszerű kellék kivételével csupán izmaikkal és csontjaikkal dolgoznak, miközben mindenféle hivalkodást eltolnak maguktól: a színpadon érvényét veszti az alakoskodás, itt egyedül a pattanásig feszülő koncentrációnak és a szilárd csapatmunkának van helye. Jól tudja ugyanis a társulat, hogy csak a bizalom és a bajtársiasság vegytiszta elegye képes arra, hogy a gravitációs törvényeket figyelmen kívül hagyva rábírja a testet  a lehetetlennek tetsző fizikai szélsőségek újradefiniálására. És bár ez a domináns, kiforrott fizikai nyelv időnként megrázóan brutális, az akrobaták olyan egységet, és egységből fakadó örömöt láttatnak a színpadon, hogy a folytonos veszélyérzet mellé szorosan befészkelődik a könnyedség felszabadító impulzusa is, miközben a humor és a testi kockázat egy pillanatra sem engedi el egymás kezét. 

Ehhez a hálás atmoszférához már a nyitójelenet is markánsan hozzájárul: a társulat tagjai jókedvűen csevegnek, olykor-olykor egymásra is nevetnek – látszik: összetartoznak –, így szinte minden interakciójuk a „játék az egész” illúzióját kelti. Persze, ahogy egyre inkább elmélyülünk az álomszerű szekvenciákban, úgy növekszik a tét is, a realitást minden oldalról megkérdőjelező performanszok megkapóan gördülékenyen kapcsolódnak egymásba. Ám a Gravity & Other Myths gárdáját nem csupán az előadás változatossága és határfeszegetése, de a lenyűgöző csapatdinamika is kiemeli a sorból. Itt ugyanis az egyenlőség éppen annyira fontos, mint a fizikai teljesítmény: nincs kiemelt szereplő, a hét férfi és a három nő épp ugyanannyira veszi ki a részét a munkából, legyen szó akár vakon épített emberpiramisról, akár rögtönzött improvizációs játékról. Mindenkinek megadatik a maga nagy pillanata is, és ehhez olyan természetes odaadással segítik egymást, hogy tisztán érezzük: itt nem csupán egy nagyszerűen megkomponált produkciót láthatunk, hanem szemtanúi lehetünk egy valódi, összetartó közösség belső kiteljesedésének is.

Nem csodálkozhatunk hát, hogy a rövid jeleneteken keresztül az érzelmek legszélesebb skáláját járhatjuk be, méghozzá egyetlen szó nélkül. A Backbone ugyanis minden ízében személyes, intim és bensőséges előadás. A felvillanó karakterek egy percig sem látszanak megcsináltnak, sőt: nagyon is valóságszagúak, talán nincs is köztük olyan, aki első látásra ne tűnne ismerősnek. A hangsúlyos világítás és a hipnotikus élőzenei anyag ugyancsak tökéletesen aládolgozik a kissé mitikus alapkoncepciónak, a dallamvilág éppen akkor hat legerősebben zsigereinkre, amikor már alig-alig merünk levegőt venni. A jelmezek szintén jól eltaláltak, többnyire egyszerű, utcai öltözetként funkcionálnak, kivéve persze a visszatérő gegként működő  páncélos lovagot. Külön üdvözlendő, hogy a férfi és női ruhák messze elkerülik a sztereotipizálást, ami a mai cirkuszi-színházi főáramban igen ritka.

A Backbone voltaképpen egymásra licitáló csúcspontokból áll össze, aligha lehetséges – és  az egységet nézve nem is volna illendő – kiragadni pusztán néhány momentumot. Különös azonban, hogy bár az előadás szépen, fokozatosan csendesedik le, a maga egyszerűségében is megrázó befejezés éppoly érzéki hatást kelt, akárcsak a legösszetettebb akrobatikai mutatvány: a társulat tagjai kiállnak a nézők elé, mindegyikük egy nagyobb követ tart maga elé. Látni, ahogy remeg a kéz, ahogy összerándul az arc, ahogy egész lényüket megfeszíti az akarat: az erő szabadsága és szépsége egyetlen tökéletes képben megfestve. Aztán sorra engedik el magukat, nem bírják már tovább: a test végül feladja a harcot, tudván, hogy azért mégis ő a győztes.

Gravity & Other Myths: Backbone

Jacob Randell, Jascha Boyce, Lachlan Binns, Mieke Lizotte, Lewie West, Martin Schreiber, Joanne Curry, Lachlan Harper, Lewis Rankin, Jackson Manson

Fénydesigner: Geoff Cobham
Kreatív munkatárs: Triton Tunis-Mitchell
Zenészek: Elliot Zoerner and Shenton Gregory (find the music here)
producer: Craig Harrison

Rendező: Darcy Grant

2018. szeptember 27.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

Fotók forrása: http://www.gravityandothermyths.com.au/backbone/