Papageorgiu Andrea és Ora Hasenfratz közös kiállításának szeptember 10-től október 3-ig adott otthont a Fest;tisztít Galéria. A kiállított munkákat a két művész életében fontos szerepet betöltő testvéri kapcsolat megjelenítésének kísérlete kötötte össze egymással. Papageorgiu összesen négy, korábban készült olajfestménnyel és két újabb akvarellel, Hasenfratz pedig egy tíz fotóból álló sorozattal szerepelt a tárlaton. Hasenfratz a fotók alá személyes történeteket is írt, hogy még bensőségesebb tartalommal egészítse ki a látottakat.  

Bárhol vagy, hozzám biztosan közel.

Papageorgiu Andrea korábbi, intenzív színű, olajjal készített festményeinek egyetlen szereplőjét saját húga jelentette, aki új, akvarellel megfestett képein is megjelenik. A téma ismétlődése ellenére azonban mégsem körvonalazódik könnyen megfejthető kapcsolat kettejük között. Csupán sejtetnek a képek, a közös tudás, a közös ismeretség intim közelségéhez nem férhet hozzá egy kívülálló. A sejtetéssel tehát nem engedik a festmények, hogy konkrét érzelmeket, jelentéseket olvassunk le róluk, sokkal inkább erős gesztusokat közvetítenek, melyeket nehéz reakció nélkül hagyni. Hiszen csak úgy tudunk kapcsolódni a képekhez, ha saját élményeinkkel vonunk párhuzamot köztük és magunk között. Papageorgiu festészete ezzel a kapcsolatteremtéssel érthető meg, miközben nem kíván senki ízlésének sem megfelelni.

A Papageorgiu korábbi, olajfestékkel dolgozó időszakából született festmények hétköznapi élményeket idéznek meg – a húga egyiken egy kecskét simogat, máshol egy közös portréhoz állnak össze –, melyeket extrém intenzitásig fokoz a színek kontrasztjaival és a formák, ívek markáns megjelenítésével. Az alakok elhelyezésén, a vonalak dinamikáján egyaránt érződik az az akarat, hogy erős, a néző látóterébe szinte berobbanó gesztusokat közöljön. Például közös, Testvérek című portréjukon egymás mellett fekszenek, egyikük teste a kép tetejébe, másikuké a kép aljába terül ki. Épp, hogy befér a testvérpár a központi képtérbe, szinte könyökükkel próbálnak helyet szorítani maguknak. Ami a tekintetet mindemellett magára vonja, az testvérének, Dórinak a szemöldöke, vörös színével, mellyel testének többi, hideg pasztell színezete áll kontrasztban. Papageorgiu Andrea alakját ugyanitt az élénkvörös és a szinte már foszforeszkáló kék feszíti szét. Ahogy a kép középterében egymás vállának dőlnek, úgy tűnik, akár két különböző képre is kerülhetnének. Nem keltik azt a hatást, hogy egymáshoz tartoznának. Ha a tekintet azonban följebb kúszik, észreveheti, hogy Dóri karja maga fölé nyúlva megérinti Andrea testét, és elrejti oldalában kézfejét. Újabb ellentétek válnak így láthatóvá, vagyis az alakok össze nem tartozását kifejező pozíció ütközik a másik alakot megragadó kézfej mozdulatával. A testvérpár e kompozícióban keresi egymást, melyet csupán apró jelek, a testbeszéd vagy a kézmozdulat jelez.

A négy kép, még ha néhol idilli tartalmakat is ábrázol, feltűnően energikus. Papageorgiu a testvéri köteléken belül egy megváltozott tudatállapotot, a végletekig való elmélyülést tapasztalja meg, s viszi vászonra A festmények felfokozott hatásukkal, erős gesztusnyelvezetükkel pedig önmagához terelik vissza a befogadót, hogy kérdései végül saját történetéhez, családi-baráti kapcsolataihoz is szóljanak, hogy ezekkel együtt térjen vissza ismét a képek szemléléséhez.

Melankolikus színezet veszi át a domináló szerepet Papageorgiu két új akvarelljén, ahol ugyanaz a szituáció egy közeli képterű, majdnem szemközti nézetből és egy távoli, felülnézeti perspektívából látható. Utóbbinál az alakok nem feltűnően ugyan, de test- és térhelyzetet változtattak. A  képek, ismételt együtt szemlélésük során egy új látásmódot kínálnak fel,úgy, hogy az előzőek hangulatára, tereire és az ábrázolt testvéri kapcsolatra másképp tekinthessünk.

Az új festmények még izgalmasabb látószögeket teremtenek, amelyeken a terek kitekertek és eltérnek a hagyományos perspektivikus ábrázolás formáitól. A „Na és addig?” című festmény például távoli, felülnézeti perspektívát nyújt, ahonnan egy gangos bérház belső terébe enged betekintést. Az egyik belső folyosón látható a testvérpár, akikre egy szemközti, felettük lévő folyosóról tekintünk le úgy, mintha épp most zuhantunk volna át a korláton. A képtérben a háttér lenyűgöző részletgazdagsággal jelenik meg, melyet élvezet a tekintetnek körbejárnia. Színvilágában immár harmóniára törekszik; ahogyan a közeli képterű akvarell mutatja, hiába jelennek meg a sárga és a narancssárga árnyalatai mellett a türkizkék és zöld színek is, ez utóbbiak a testvérpár különbözősége ellenére jelenlévő összetartozást erősítik finomságukkal, miközben kiegyensúlyozzák a kép kolorikus megjelenését is. Ám a felülnézeti festmény mintha mégis visszacsempészné a régi képek színeinek kontrasztosságát, mivel azon a sárga bensőséges hangulata mellett a türkiz sötét, feketébe hajló árnyalatai dominálnak erősen. Sőt, fenyegetően. A testvérpár feletti karzatnál összehúzódik a tér, amely azt a hatást kelti, hogy a nézőt még jobban  húzza le a gangok szegélyezte földszint köve, miközben a testvérpár is lassacskán belecsúszni látszik a mélybe.

A két utóbbi kép dialógusa nem pusztán képileg zajlik, hanem – talán itt találkozhatunk a festőnőnél legelőször ilyen eszközzel – a szavak szintjén is, magukban a címekben. A szemközti perspektívájú festmény elnevezésében azt kérdezi: „Vajon egyszer tudni fogom?”, míg a másik, hozzá csatlakozva, élesen nekiszegezi a magáét: „Na és addig?”

Bárhol vagy, hozzám biztosan közel?

Papageorgiu Andrea képeivel ellentétben Ora Hasenfratz munkáin teljes szabadságot élvezünk az intim magánszféra tereinek felfedezése során, a fürdőszobától egészen az ágy privát területéig.

A bemutatott fotósorozatban egy terápiás ív vonul végig, amelyet vagy magyaráz az alatta lévő rövid történet, vagy azok kontextuálisan kapcsolódnak az egészhez. A megjelenített ív segíteni hivatott az egymástól való elszakadást, és emléket állít a testvérek megbonthatatlannak hitt iker-szimbiózisának. A „traumát” Hasenfratz testvére, Szilvi döntése idézte elő külföldre költözésének tervével. A leválás szükségszerűségére a fotók nem keresnek választ, helyette egy feldolgozási folyamatot ábrázolnak, melyben Hasenfratz megpróbálja elengedni a „másik felét”.

Egy fájdalmát megosztó fotónaplóval találkozunk itt. A fotók alá saját kézzel írt történetek még közelibbé teszik e megosztott érzéseket. Hogyan működik a már-már misztikusnak tekintett ikerkapcsolat? Az egymás sziluettjébe belevesző, egy arcban két irányba tekintő fotó mellett több történet igyekszik átadni e kapcsolat lényegét, mely kapcsán egyedül ők mondhatják el magukról: nincs én, nincs másik, csak mi ketten vagyunk a létezésben. A fotók nemcsak a mások által nehezen megérthető közös nyelvre utalnak, de a különállást nem ismerő „mi” személyes névmása itt egyenesen oda vezet, hogy az együtt átélt emlékeken is a következőképpen vitatkoznak: Ki törte el a fején egyensúlyozás közben a család értékes vázáját? Például az első párkapcsolati élmény sem egyiküket érintette egyedül; az iskolai pszichológushoz mindketten elmentek tanácsot kérni. És, ha édesanyjuk tudatosan nem is öltöztette őket össze gyermekkorukban, ők később eljátszották egymást, belebújtak a másik ruhájába, bőrébe – hiszen nem létezett könnyebb feladat, mint a másik lemásolása.

Az egyforma ruhába öltözött, egymás kezét fogó lányokat ábrázoló fotóból ugyanakkor két dolog is kitűnik. Elsőként a határvonal öntudatlan meghúzása kettejük között, amely a hasonlóságok erőteljes kiemelésével megmutatja a szembetűnő különbségeket is. Hiszen a határ egyszerre választ el két dolgot, ugyanakkor össze is köti azokat, miközben ő maga mindkettő része. Hol kezdődik az egyik testvér, és hol a másik? Az összeöltözés vagy a másikként való megjelenés, beöltözés, ebben az értelemben játékos módja a különbség meghúzásának is. Ez már az „olyan mintha” kategóriája és nem az azonosé, amelyben korábban hittek. A képek a nézőt arra figyelmeztetik, hogy ne mossa össze a testeket, személyeket, tudatokat egymással. Nem homogén háttér előtt állnak modellt, apró eltérések vehetők észre; az egyikük kéz- és fejtartása is különbözik a másikétól. Ezekkel a törésekkel mutatkozik meg a második szembetűnő dolog, a kép giccses volta. Ez a fajta hatásvadászat arra mutat rá, hogy az ikerkapcsolatokról alapjában véve giccsesen gondolkodunk. Misztikusnak látjuk. Pedig pont a határvonal okozta törésen alapul minden emberi kapcsolat;  Hasenfratz megmutatja, hogy a hasonlóságok mellett a különbözőségek még erősebben képesek összekötni a két felet. Szilvi a képek alapján a határozottabb, elevenebb testvérnek mutatkozik, akinek csupán árnyékának tűnhet Ora Hasenfratz. A közös portrékat megmutató képek a határozottság és bizonytalanság megjelenítésével az emlékezés és elengedés ívéből ki is tekintenek, általánosabb kontextust jelölve meg.

Kérdés azonban, hogy hol a kapocs Papageorgiu Andrea festményei és Ora Hasenfratz fotónaplója között, azon túl, hogy mindkettejük tárgyát a testvéri kapcsolatok mozzanatainak bemutatása jelenti. Mintha a két alkotó munkái között valamilyen összeférhetetlenség lenne, amely miatt nem valósul meg valódi párbeszéd, és amely nem pusztán az alkotások különböző médiumaiból fakad. A művészi párbeszéd kérdésességére a tér elrendezése is ráerősített. A szűk kiállítótérben csak úgy lehetett egyiktől a másikhoz fordulni, ha a tengelyünk körül veszünk fordulatot. A művek sokkal inkább magukba húzva vagy éppen kifelé, egy másik térbe, életbe tekintve voltak képesek tágítani a teret. Az általuk kiváltott hatás ugyanakkor olyan szüneteket iktatott be, melyek a befogadót saját érzései, élményei megélésére ösztönözték, hogy érezhesse saját fájdalmát, saját hiányát vagy elgondolkodjon folytonos útkereséséről a „másikhoz”. Mindez talán a látogató túlzott magárahagyatottságának érzetét idézte elő egyszerre.

Papageorgiu Andrea és Ora Hasenfratz Bárhol vagy, hozzám biztosan közel című közös kiállítása 2018. október 3-ig volt megtekinthető a Fest;tisztít Galériában (1012 Budapest, Várfok utca 8.)

Fotók: Papageorgiu Andrea és Ora Hasenfratz