építészet
Utunk kis falvakon és városokon át vezet, mindnek van egy kis tava a település közepén. A mesterségesen létrehozott vizek eredete középkori, amikor a szerzeteseknek péntekenként halat kellett fogniuk. Később lett általános a tavak építése, mikor a falvak a saját önellátásukat egészítették ki.
Egy régi magastetős, kétszintes épület, és egy egyszerű fehér fal áll előttünk. Egy olyan fal, melyen a nyílások, a síkok ugrásai, a magasságok zavaró értetlenséget okoznak. Beázások nyomai, hullámos fehér vakolat, hozzá nem illő lábazat, és a mindenhonnan kilógó zsinórok, vezetékek pedig a befejezetlenség időtlen állapotát tükrözik, ami szintén nem a megnyugvást ébreszti bennünk. Az épület előtt állva nem látunk kitüntetett helyet, ami segítene felismerni, hol juthatunk be. Közeledve a házhoz fedezzük fel a falsíkkal párhuzamos rést, ahol beléphetünk. Rövid szakaszt kell megtennünk a szűk nyiladékban, ami egy belső udvarra vezet. Az udvar négy, három ember magas fallal körbevett, kaviccsal körkörösen kirakott átmeneti tér, közepén egy fa. Itt érezzük: megérkeztünk.
A külső világból elérkeztünk a belső kapujába. Az udvarban két hasítékot láthatunk az átellenes falakon. Az egyik az irodák felé, a másik a templomba vezet. A templomba vezető ajtó mellett durván faragott kőből egy kantharosz helyezkedik el, balkéz felől. A templomtérbe az udvarból egy újabb szűk helyiségen keresztül juthatunk be, ahol a szemünk ismételten letompul a külső fényviszonyaitól.
Mi szürkületkor érkeztünk, az ősz első fagyos szelei értek el minket, mikor odaértünk. Folyamatosan fújt az északkeleti szél. Talán az idő miatt tűnt első látásra zordnak az épület, és barátságosan fogadónak a védett belső udvar és melegnek a templomtér. Hagytuk magunkat vinni a szűkülő, majd kitáguló terek változásával, a fényt beengedő, majd elvonó falakkal, a külső zajok fokozatos eltűnésével.
Belépve a templomba egy függőleges, sötétbarna lamellás falon keresztül láthattunk át a fényes térbe, ahol megpillantottuk az itt lakó szerzetesek esti vecsernyéjét. A szemünk akkorra elszokott a külsőtől, és az előttünk feltáruló tér megállított. A hófehér falak egybeolvadtak, nem volt látható határ fent és lent között. A hosszú, magas teret csak a sötét fából készített székek, padok, térdeplők, és a falakon megjelenő fényalakzatok osztották fel.
Miközben leültünk a padokra, a szerzetesek folytatták imájukat középen. Ritkán tapasztalható csend volt ott. Olyan csend amitől elszokott a fülünk. Olyan tér, amit még nem látott a szemünk.
Amit jól tud az építész, az az érzékek által vezetett tudat. Tökéletesen megkomponált út az imához. Ha a taktilis megismerésnek van értelme egy modern épülettel kapcsolatban, akkor az ez a tér. Talán ezért nem került fel ez a beszámoló a házról eleddig, mert a szerző is úgy vélte, értelmetlen a próbálkozás az ottlét nyújtotta élmény leírása, főleg, ha az írás képessége is korlátozott.
A ház körbejárásakor, a kerengő által körbevett kolostorudvarban találtuk magunkat. Az udvaron állva a kerengő hosszú körbeérő fényvonalán az ott lakók jöttek-mentek, ajtókon be, máshonnan ki. Folyt az esti élet odabent. Majd egyszer csak megjelent egy fehér reverendába öltözött szerzetes, és finoman az értésünkre adta: ez az a hely, ahol laikusok nem tartózkodhatnak. Megértettük, és elindultunk, ő pedig vissza a házba, de hirtelen megállt és visszafordult. Utánunk szólt valamit, de az erős szélben nem értettük a szavát. Talán meghívott magukhoz, nézzük meg hogyan élnek?
Építész: John Pawson
Csehország, Tuzsim ,2004.
Szerzők
-- Árvai András --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
