Mundruczó Kornél és Wéber Kata előadása nem pusztán az identitásról beszél, hanem arról gondolkodik, ki jogosult megmondani nekünk, hogy kik vagyunk, és mi van akkor, ha a választ magunk sem tudjuk. A cím maga egy optikai szakkifejezés: a tárgy helye látszólag megváltozik, ha más szögből nézzük. A színházban ez körülbelül azt jelenti, hogy ugyanazt az embert egyszer áldozatnak, másszor bűnösnek, egyszer zsidónak, másszor magyarnak látjuk. A tárgy ugyanaz, a nézőpont változik, miközben egy család lassan szétesik.

Három nemzedék ül egymás nyakán, illetve egymás történetén. Monori Lili nagymamája már nem akar kitüntetett holokauszttúlélő lenni, s ebben van némi magyarosan abszurd. Az állam szeret kitüntetni, különösen azt, akinek a történetét utólag már biztonságos távolságból lehet megszelídíteni. A kitüntetés ilyenkor a történelem díszcsomagolása: tessék, itt van a múlt, aranyozott széllel, átveheted ünneplőben. Csakhogy a nagymama nem akarja átvenni, pontosan tudja, mit is jelent a kitüntetés. 

Monori színpadi jelenléte különös természetű, egyik rendhagyó képessége, hogy nem kitölti a színpadi csendet, hanem megterheli. Nem játssza a történelmet, ő maga hordozza azt, ahogy nem demonstrálja a szenvedést sem, nem akarja a közönséget meghatni vagy megrendíteni. Ott van egy test, amely maga emlékszik még valamire, amire a többiek már csak történetként emlékezhetnek. 

A Parallax nem engedi kényelmesen muzealizálni a holokausztot, hanem átfolyatja azt a jelenbe.

Ettől kezd kellemetlen lenni, mert a második generáció, Kiss-Végh Emőke Lénája már nem Auschwitzban született, hanem Budapesten, és onnan Berlinbe menekült. Lakást cserélt, iskolába íratná a gyerekét, s ehhez papírokat keres. A történelem hivatalos igazolást kér, bizonyítsa be, hogy zsidó. A 21. század bürokráciája ezzel eljut történelmi abszurditásának magaslatára. Tegnap még azért öltek meg, mert zsidónak tartottak, ma bizonyítanod kell, hogy valóban az vagy. Ami tegnap a végzeted volt, az mára adminisztratív előnyöd, persze könnyen lehet, hogy holnap talán már megint teher lesz. Léna, aki egy új világ embere, nem akarja eltemetni a múltat, inkább használhatóvá szeretné tenni. Gyerekének iskolai helye azon múlik, hogy tudja-e bizonyítani azt, amit egyébként maga nem szeretne ennyire pontosan meghatározni. Az identitásból papír lesz, a papírból lehetőség. A modernkori Európa azt csinálja, amit eddig is mindig: rendszerezi az embert, csak finomabban. Nincs sárga csillag, helyette rubrika van. 

A harmadik nemzedék már végképp nem kér az örökségből. Major Erik Jónása nem akarja ugyanazt a történetet továbbvinni. Saját testében, saját szexualitásában keresi azt az identitást, amelyet az előző nemzedékek már készen hagytak rá („Nem vagyok zsidó, nem vagyok magyar, nem vagyok német, berlini vagyok.”). Csakhogy az identitás nem IKEA-szekrény, nem tudja összeszerelni a mellékelt használati utasítás alapján. (Itt lejegyezem, hogy Mundruczó úgy mutatja meg a színpadon Jónás útkeresését, hogy a forma erősen felzaklató, és nem feltétlen igazolja a tartalmat. Persze túléli a néző, hogy négy pucér férfi színészt néz jó félórán keresztül, amint egy narkótól fülledt meleg partyban imitálják a tomboló szexet. Itt jön be igazán a parallaxis, ki mit lát ebből, ebben a nézőtéren.)
     
Az előadás attól válik igazán erős színházi üzenetté, hogy a Parallax kérdez, és nem áltat felszabadító válasszal.

Mundruczó nem osztja ki a jó és rossz identitásokat, nincs új erkölcsi házirendje és nem mondja meg azt sem, hogy mit kell gondolnunk. Wéber Kata szövege társulati improvizációkra épül, így nem irodalmi dialógusok szépen kifaragott sorozata, inkább az egymásnak feszülő életek nyelve.

A szereplők képtelenek ugyanarról ugyanúgy beszélni, ami egyszerre hálás és hálátlan feladat a színészeknek. Hálás, mert mindenki saját történetet kap, hálátlan, mert nem engedi a hagyományos szerepépítést. A színész nem tud végigjárni egy drámai ívet, egy családi, kapcsolati idegrendszerben létezik. Rába Roland Márkja, Fekete Ernő Lászlója, Molnár Csaba Gábora és Boronkay Soma Kornélja – Jónás meleg partyjának résztvevői – ebben a közös idegrendszerben működnek. Olyanok, akár  egy kontinens lemezei, amelyek időnként egymásnak csúsznak. Amikor már azt hinnénk, hogy megértettük, miért történik mindez, Mundruczó előveszi a színház egyik régi fegyverét: a látványt. 

Monika Pormale díszlete olyan lakás, amelyről kiderül, hogy csapda. A falak nem védenek, a plafon nem választ el, a privát térből közös történelmi tér lesz. A lakást először realista térnek látjuk, majd kiderül, hogy egy pszichológiai tartály, és összegyűlt benne minden, amit a családtagok nem tudtak egymásnak elmondani. Aztán egyszer csak víz ömlik a mennyezetből, mintha az épület is felmondaná a szolgálatot, a magánélet pedig elázik. Mundruczó  megcsinálja, amit nagyon tud: addig engedi a realitást, amíg az egyszer csak át nem billen valami másba, a realista térből fizikai veszély lesz, a családi konfliktusból meg társadalmi boncolás. Úgy tűnik a nézőtéren, hogy a valóságot valaki kívülről lassan elfordította, érzi a néző, ahogy a szorongás beköltözik a lakásba.

Talán nem véletlen, hogy a Parallax a 2024-es bécsi bemutatója után végigjárta Európa jelentős fesztiváljait és színházait: Bécstől Berlinen, Athénen, Hamburgon, Genfen és Párizson át Milánóig, Strasbourgig és Stockholmig. A Proton előadásának különös sorsa, hogy miközben Európa számos helyén játszották, Magyarországon 2026 szeptemberében láthatja először a közönség.

Ebből persze lehetne politikai példázatot fabrikálni, de nem szükséges. Már a tény önmagában is elég színházi, hogy egy magyar társulat magyar történetet játszik Európában, miközben Magyarországon nem játssza, mert nem játszhatja. A nemzetközi koprodukcióban létrejött előadás hosszú kerülő után tért haza, ráadásul nem diadalmenetben, úgy, ahogy az ember hazamegy egy családi temetés után: tudja, hogy ugyanaz a lakás várja, ugyanazok a tárgyak, ugyanazok a történetek. Csak közben valami megváltozott, ő maga vagy a tárgyak helye.

Mundruczó előadása nem hibátlan. Időnként túlságosan is tudja magáról, hogy fontos kérdésekről beszél, ami szerintem a kortárs színház egyik veszélyes betegsége: a jelentőség tudata.

Ha valaki holokausztról, identitásról, szexualitásról, öröklött traumáról és kelet-európai történelemről beszél egyszerre, könnyen úgy érezheti, hogy már a témalistával megnyerte az estét. A Parallax azonban többnyire nem bízza magát a témára, a színészekben bízik. Monori Liliben különösen. Ő megfoszt attól a kényelmes lehetőségtől, hogy a múltat történelmi eseményként fogyaszthassuk el. Ott ül velünk szemben sokáig és csak hallgat, aztán megszólal, a gyerekével veszekszik, hogy nem akarja átvenni a kitüntetést. A történelem ennél prózaibb nem is lehetne.

Mundruczó az elődással megnyitja ugyanazt a sebet, amelyet az Evolúcióban már megpiszkált, miközben az ott elmondottakkal vitatkozik. Az Evolúció inkább archeológia volt: hogyan marad benne az egyik nemzedék a másik testében. A Parallax inkább optika arról, hogy ki mondhatja meg helyettünk, hogy zsidónak, magyarnak, melegnek, nőnek, férfinak vagy bármi másnak kell-e lennünk. A címben rejlő egyszerű fizikai jelenség az előadás kulcsa. A nagymama szemszögéből a múlt teher, a lányáéból bizonyíték, az unokáéból örökség, amelytől szabadulni szeretne. A színház számára ez egy történet, és a néző szeretné azt hinni, hogy kívül van rajta.  

Minden néző is valamilyen nézőpontból rátekint, de minden egyes szemszög valamit kitakar. Ettől jó ez az előadás, világosabbá teszi, hogy nincs válasz arra a kérdésre, amelyet eleve rosszul tettünk föl. A kérdés, hogy mit kezdünk az örökségünkkel, hisz megszabadulni nem tudunk tőle. A darabbéli nagymama sem tudott, a lánya sem, és mi már tudjuk, a fiú sem fog. Legföljebb máshonnan nézik. Ez a parallaxis: a történelem ugyanott marad, a sebhely helye megváltozik, de a seb nem.

Fotók: Katona József Színház / Dömölky Dániel