bezár
 

film

2018. 11. 29.
Lars von Trier újabb Antikrisztusa
Lars von Trier: A ház, amit Jack épített
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A botrányairól és polgárpukkasztó filmjeiről ismert dán rendező, Lars von Trier újabb, sokakat megbotránkoztató alkotással állt elő A ház, amit Jack épített címmel. Azonban, ahogy A nimfomániásra, úgy az új Trier-mozira is igaz, hogy a taszító felszín alatt egy igen jól felépített privát pokol rejtőzik.

Veszélyes vizekre evez az író vagy rendező, aki olyan történetet alkot meg, melyben a befogadónak nem egy pozitív hőssel, hanem egy gyilkossal kell azonosulnia. Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben vagy Alfred Hitchcock a Psychóban lelki traumákkal, pszichológiai magyarázatokkal és pozitív gondolatokkal enyhített az olvasóra vagy nézőre nehezedő terhen. Bret Easton Ellis már nem volt ilyen kegyes hozzánk az Amerikai pszichóban, melyben Patrick Batemantől nem tudja magát eltávolítani az olvasó, minthogy végig az ő nézőpontjával és gondolataival kénytelen azonosulni. Ugyanilyen szörnyű és zseniális élmény az osztrák Gerald Kargltól az Angst és az amerikai John McNaughtontól a Henry – Egy sorozatgyilkos portréja, melyekben egy bomlott elméjű vagy kiégett sorozatgyilkos rémtetteit kell néznünk másfél órán keresztül.

Ezeket az utóbb említett alkotásokat érheti az öncélú hatásvadászat vádja, hiszen semmilyen morális ellenpontot nem biztosítanak, illetve semmilyen tanulságot nem sulykolnak a befogadóba, azonban igen hiteles kórképet nyújtanak nemcsak a pszichopata gyilkos elméjéről, hanem a modern nyugati társadalomról is, mely kitermeli az ilyen szörnyetegeket. Lars von Trier csatlakozik az említett filmek sorához A ház, amit Jack építettel, amely Cannes-ban kiverte a biztosítékot nézőknél és kritikusoknál egyaránt (rengetegen hagyták el a mozitermet a premiervetítéskor), azonban Jack és Trier meghálálják a 2,5 órás műhöz szükséges türelmet.

Lars von Trier: A ház, amit Jack épített

Lars von Trier sok év után térhetett vissza a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválra, mert az alkotót még a 2011-es Melankólia botrányos sajtótájékoztatója után tiltották ki a rendezvényről egy viccesnek szánt beszólása miatt. A depresszióval és családi traumákkal (valódi, német származású édesapjának kilétét csak felnőtt korában tudatta vele édesanyja, Trier ezért is nevezte magát ironikusan nácinak és Hitler csodálójának Cannes-ban) küzdő dán rendezőnek persze nem ez volt az egyetlen botránya. Lars von Trier már névválasztásával is provokál (a „von”-nal Erich von Stroheim és Josef von Sternberg klasszikus hollywoodi alkotókat figurázta ki), filmjei pedig kivétel nélkül lázadások a hagyományos filmformák és az egyént gúzsba kötő (vallási, politikai, társadalmi) tradíciók ellen.

Az Idióták, az Antikrisztus vagy A nimfomániás explicit (és sokszor perverz) szex- és erőszakjeleneteivel persze nem nehéz provokálni, azonban kár lenne hatásvadászattal vádolni Triert. A „dán Kubrick” legendásan elviselhetetlen tudott lenni forgatások alatt (konfliktusa Björkkel a Táncos a sötétben készítését keserítette meg, a Dogville alatt Nicole Kidmant provokálta és zaklatta), mert saját démonaival és alkoholizmusával küzdött. Ám ezeket a küzdelmeket is leképző filmjei éppen ezért igen összetett, jó értelemben hatásos alkotások, melyekben a sokszor elképesztő erőszak és féktelenség mögött komoly gondolatok rejlenek. És mindez érvényes A ház, amit Jack építettre.

Lars von Trier: A ház, amit Jack épített

A Jack éppen abban a korszakban játszódik, mikor Amerikában a slasher horrorok (vagyis a sorozatgyilkosokat bemutató filmek: A texasi láncfűrészes mészárlás, Halloween, Péntek 13) aranykorukat élték, a hetvenes-nyolcvanas években. A címszereplő látszólag szürke egér, egy huszadik nímand, akiről senki sem gondolná, hogy beteg elméjű, a gyilkolást művészetnek tekintő pszichopata (erre reflektál is a film rögtön az első jelenetben). A ház, amit Jack épített nem lineáris cselekményében, Lars von Triertől megszokott módon fejezetekre bontva ismerjük meg Jack rémtetteit, illetve a folyamatot, melynek során ügyetlen gyilkosból a Szofisztikált Művész nevű városi legendává válik. Közben pedig egy Verge nevű férfi és Jack beszélgetési, vitái hallatszódnak, ezek tulajdonképpen keretbe foglalják Trier művét, azt sejtetve, hogy a sorozatgyilkost talán már elfogták, és a vádlottak padján ül. Kérdés, hogy mennyire reális elvárás ez egy olyan közönyös és amorális világtól, mely a címszereplőt is kitermelte.

Lars von Triertől senki ne várjon hagyományos horrorfilmet, erre már a kevert hangnemű előzetesek is figyelmeztettek. Ugyan a film nem olyan vidám és groteszk hangulatú mint a trailerek, sötétebb és filozofikusabb ezeknél. Ám annyi bizonyos, hogy Triernek szokás szerint nem volt elég a tradicionális slasherek műfajának teljes szétbombázása, nem volt elég, hogy főhősének egy pszichopata gyilkost tegyen meg, a legszörnyűbb jeleneteket direkt humorral tölti meg. Humor és vér keverednek, hogy a néző igazán kellemetlenül érezze magát, mikor önkéntelenül felnevet Jack első, ügyetlen, előre kitervelt gyilkosságán, az őt rajta kapó rendőr teljes behülyítésén vagy a holttest paródiákba illő elszállításán.

Lars von Trier: A ház, amit Jack épített

Ismét érdemes azonban leszögezni: vigyázat, ez nem slasher, nem trashfilm, ez egy Lars von Trier-film! A ház, amit Jack épített ugyan meglehetősen nehezen indul be, eleinte soknak érezhetjük a főhős ügyetlenkedéseit, azonban a cselekményben előrehaladva, egy későbbi epizódból visszatekintve megérthetjük, hogy ez is tudatos döntés volt a rendező részéről. Ahogy a Henry és az Angst alkotói a minimalista stílust választották a gyilkos pszichéjének leírására, úgy Lars von Trier a posztmodern stílus- és műfajeklektikával hívja fel a figyelmet arra, hogy a néző egy amorális gyilkos lelkének bugyraiba készül úgy alászállni mint Dante az Isteni színjátékban Vergiliusszal a pokolba (nem véletlen, hogy a kerettörténetben Jack egy Verge nevű idős férfivel beszélget, illetve sétál valahol).

Ebből a koncepcióból következnek a Jack művészetfilozófiai fejtegetései. A címszereplő a gyilkosságait, pontosabban a holttestekből a hűtőházban készített „halott szobrait" műalkotásoknak tekinti, és önmagát is művészként értelmezi. Éppen ezért Lars von Trier műve nem egyszerűen csak egy sorozatgyilkos hiteles portréja, hanem szerzői önvallomás is. Az egyik jelenetben Jack kifejti egy igen kreatív és egyszerű animációs betét alatt, hogy milyen módon munkálkodik benne a gyilkos ösztön. Mint egy ember, akinek éjszaka a járdán egyik lámpától a másikig gyalogolva megváltozik az árnyéka, úgy alakul át a frusztráló gyilkolásvágy elégedettséggé, majd lassan ismét kínzó késztetéssé, hogy újra lecsapjon, és „alkosson”. Maga Verge utal rá, hogy minden függőség ugyanígy működik. Vagyis a gyilkolás, a „művészet” és az addikció kapcsolódnak össze Jack fejében. És az is lényeges allegória, hogy a főhős azért gyilkol, mert képtelen egy házat felépíteni, nem találja hozzá a megfelelő alapanyagot.

Ezt az összetett allegóriát zseniálisan teljesíti ki Lars von Trier a film végére, és egyértelművé válhat a rendező ismerői számára, hogy A ház, amit Jack épített a szerző eddigi legszemélyesebb önvallomása, sőt életműösszegző filmje (csak néhány példa erre: a cím a rendező legelső nagyjátékfilmjéből, A bűn lélektanából származik, de a Jack direkten megidézi a Dogville-t, az Antikrisztust, a Melankóliát és A nimfomániást is). Trier a Hullámtöréstől a Jackig szinte kivétel nélkül női főhősökkel dolgozott, velük kellett azonosulnia a nézőnek, amit interjúkban azzal magyarázott az alkotó, hogy mindig is inkább a nőket tudta megérteni, beléjük transzformálta át depresszióját. Azonban a legújabb filmben nem véletlenül egy kvázi művész, egy sérült személyiségű férfi a főszereplő, aki főleg nőket gyilkol, nem tud szabadulni a függőségétől, melynek egyik fő oka a stabil, felépített ház vagy más szóval az otthon hiánya. Mint Lars von Trier is többször megvallotta, súlyos depresszióval és fóbiákkal küzd, melyek meggátolják őt nemcsak a külföldre utazásban, hanem sokszor a forgatásban, az alkotásban is. Ezért Trier az alkoholhoz fordult, mely segített neki legyőzni a szorongást, és ideiglenesen olyan állapotba tudta hozni magát ezzel a tudatmódosító szerrel, melynek köszönhetően el tudta készíteni filmjeit, jóllehet, a forgatásokon sokszor gyötörte a főszerepeket eljátszó színésznőit.

A rendező depresszióját pedig többek között az említett családi problémájával hozta a összefüggésbe: későn ismerte meg valódi apját, mert édesanyja eltitkolta előle, és mikor találkozott is vele, nem sült el túl jól a találkozó (az igazi apa szemtől szemben kvázi megtagadta Triert). Ráadásul Lars von Trier édesanyja állítása szerint tudatosan választott egy nagy múltú művészcsaládból származó férfit, hogy fia is nagy tehetség legyen a művészgének miatt. Trier tehát az anyában és az apában, így az otthonban is csalódott, és állítólag, ha korábban tudja, tudatosan törekszik arra, hogy ne lépjen művészi pályára. Vagyis a filmkészítés ugyanúgy egyszerre teher és feloldozás, fájdalmas és felszabadító erejű Lars von Trier számára, ahogy a gyilkolás mint alkotási folyamat ellentmondásos Jack esetében.

Lars von Trier: A ház, amit Jack épített

A ház, amit Jack építettben tehát a legdirektebben jelenik meg Lars von Trier lelki fájdalma, így ez a film még inkább terápia számára mint a korábbiak. Ugyanakkor természetesen nemcsak szerzői önvallomás a film, hanem kórkép a nyugati társadalomról is. Egyfelől Jack azért tud ilyen sokáig (12 évig) tevékenykedni, mert a rendőrség és az emberek is közönyösek voltak az áldozatokkal és Jackkel szemben. Erős, bár didaktikus jelenet, melyben a főszereplő Simple (magyar változatban: Gyagya) nevű barátnőjére támad, és még ösztönzi is a nőt, mikor az felismeri, hogy a hírhedt sorozatgyilkossal áll szemben, hogy ordítson a szomszédoknak. Természetesen senki sem felel a segélykérésre.

Másfelől bár a Jack bármelyik európai országban is játszódhatna, beint az amerikai fegyvermániának is. Lars von Trier köztudottan kritikus az Egyesült Államok társadalmi-politikai rendszerével szemben, jóllehet, bevallása szerint amúgy kedveli az amerikai kultúrát, csak a politikusokat és az ideológiából következő rossz szokásokat nem tudja elviselni (ezért is született meg az Amerika-trilógia a minimalista stúdiódíszletek között játszódó Dogville-lel, a Manderlay-vel és a még el nem készült Washingtonnal). Hangsúlyos a Jackben, hogy a címszereplő boltokból szabadon beszerezhető fegyverekkel kényszeríti és öli meg áldozatait, és az egyik jelenetben még dühödten vissza is megy a boltba, mert nem jó töltényeket adtak neki. Illetve kapcsolódó, jellemző, nemcsak amerikai probléma, hogy a jogrendszer nincs összhangban a morális igazsággal, mivel Jack sokszor az Alkotmányra és a jogszabályokra hivatkozva ússza meg, vagy kerül ki a gyanú árnyékából.

Lars von Trier: A ház, amit Jack épített

Tehát A ház, amit Jack épített A nimfomániáshoz hasonló, bár annál sokkal mélyebb és személyesebb film, melyet egyáltalán nem szabad amiatt elkerülni, mert Cannes-ban kivonultak róla a nézők, vagy mert a kritikusok egy része túl explicitnek és öncélúnak találta. Lars von Trier új filmjében semmi olyan jelenet nincs, amit sokkal durvább formában ne láttunk volna már korábbi slasherekben vagy gore horrorfilmekben (és Trier jellemzően éppen akkor vág, mikor a kemény csonkítások elkezdődnek). A Jack legfeljebb attól lehet kegyetlen, ha észre vesszük, hogy egy-két gondolata, társadalomkritikus beszólása miatt a film főhőse nem is tűnik olyan nagy szörnyetegnek, holott egy következő jelenetben ártatlan gyerekeket lő fejbe mesterlövész puskával. Van, aki felháborodik ezen a ráismerésen, hogy együtt tud érezni ezzel az intelligens szörnyeteggel, aki bármelyik hús-vér ember is lehetne a környezetünkből, és ez annyira felkavaró egyes nézők számára, hogy rosszul lesznek, kimennek a teremből. Ám ez éppen ezért egy Lars von Trier-horror, mert nem az explicit erőszak borzaszt el benne, hanem a felismerés, hogy ez a fiktív, groteszk világ nem a hagyományos slasherek világa, hanem a miénk. Vagyis ettől a földi pokoltól nem távolodhatunk el a moziból kilépve.

A ház, amit Jack építettnek nem erőszak-ábrázolása, inkább didaktikus megnyilvánulásai és egy-két feleslegesen elnyújtott jelenete róható fel. Illetve nem mehetünk el amellett, hogy szerzői film ide vagy oda, a rendező leragadt az epizodikus formánál, a dialóguskeretbe foglalt történetnél, ami miatt már most is kicsit önismétlőnek hat, de a későbbiekben, ha nem változtat, még inkább azzá válhat. A főszereplőt megformáló, a Wayward Pines című sorozatból is ismerhető Matt Dillon viszont csont nélküli, zseniális teljesítményt nyújt, nem túlzás azt állítani, hogy élete alakítását láthatjuk Lars von Trier új filmjében.

 

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built) – színes, magyarul beszélő, dán-francia-német-svéd horror, dráma, 155 perc, 2017. Rendező: Lars von Trier. Forgatókönyv: Lars von Trier, Jenle Hallund. Producer: Maj-Britt Paulmann, Louise Vesth. Operatőr: Manuel Alberto Claro. Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Molly Marlene Stensgaard. Szereplők: Matt Dillon (Jack), Bruno Ganz (Verge), Uma Thurman (áldozat), Riley Keough (Simple), Jeremy Davies (Al). Bemutató: 2018. november 29. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

A képek a Vertigo Média Kft-től származnak.

nyomtat

További írások a rovatból

2018. október 24-27., Primanima Elsőfilmes Animációs Fesztivál
Szilágyi Zsófia: Egy nap
Nagypál Orsi: Nyitva
Ujj Mészáros Károly: X – A rendszerből törölve

Más művészeti ágakról

Szabó Magda: Csigaház, Jaffa Kiadó, 2018.
Három holló, Budapest, 2018. december 7.
irodalom

Traumatológia az Irodalomtudományi Intézetben Traumatológia az Irodalomtudományi Intézetben
A kortárs próza újabb fejleményei konferencia 1. napja


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés