bezár
 

art&design

2018. 12. 18.
Az ő bajuk – nekem mi közöm hozzá?
Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Az átlagos kultúrafogyasztó viszonya a művészekhez meglehetősen ellentmondásos. A hónapokra előre betelt színházi előadások, a teltházas koncertek, illetve a múzeumok, galériák látogatószámai azt mutatják, hogy a társadalom jelentős rétege nem elégszik meg az internet vagy a TV által nyújtott tartalmakkal. Szüksége van az olyan, személyes tapasztaláson alapuló élményekre, mint a sorok közé lépő színész közönséghez intézett szavai, eljutni a Bécsi Filharmonikusok schönbrunni Nyáréjszakai Koncertjére vagy éppen kiállítási katalógust dedikáltatni a kiállítóval.

Csakhogy ez a fajta csodálat hazaérve átszíneződik. Amint ugyanis a család egyik tagja vagy egy közeli hozzátartozó arra adja a fejét, hogy a művészeti pályát választja, pillanatok alatt hatalmas pánik tör ki. Ezt a döntést, elhatározást legtöbbször észszerűtlenségnek, fanatizmusnak tartják, amely végül egzisztenciális zsákutcába vezet. Hirtelen Carl Spitzweg A szegény költő című képe jelenik meg a szemük előtt, és a művészekről csak úgy kezdenek el beszélni, mint jövedelem nélküli, hányattatott sorsúakról.

Ez a fajta rémület vagy feltételezés nem teljesen alaptalan. A fiatal, pályakezdő művészek, kreatívok szignifikáns része elszenvedője és egyben alakítója a neoliberális kapitalizmusból eredeztethető globális prekariátus rohamos tempóban növekvő és formálódó társadalmi osztályának. Ide azon emberek milliói tartoznak világszerte, akik bizonytalan foglalkoztatás, rövid távú vagy ideiglenes munkák között, hónapról-hónapra alacsony fizetések, rendszertelen munkaidő, a létbiztonság tömeges megrendülése között élnek és dolgoznak. Nem rendelkeznek foglalkozási identitással vagy karrierkilátásokkal, ezért ők javarészt „projektekre” és rövid távú szerződésekre rendezkednek be. Túlsúlyban van a részmunkaidő, a megbízási szerződés, valamint az olyan szerencsétlennek számító státuszok, mint a fizetetlen gyakornoké.[1] Ebben a közegben szükségszerű a szürke vagy fekete – nem számlázott, „haveri alapon” egymás között lerendezett – munka. Habár tömegjelenségről van szó, a társadalom mégis igyekszik ezt a szociológiai-gazdasági problémát egyéni, személyes lelki defektusnak bagatellizálni. Gyanakodni kezdünk, biztos csak az adott illetővel van baj, az ő sajátos pszichés torzulása, lustasága, esetleg devianciája okozza a gondokat. Ilyenkor kerülnek elő azok a mondatok, mint „Ő ilyen művészlelkű”, „Ebből nem lehet megélni.”, „Miért nem választasz rendes szakmát?”, „Minek ment oda?!”, „Mindenkinek megvan a maga problémája!”. Tényleg csak maguknak köszönhetik, hogy nem léphetnek egyről a kettőre? Ők mindannyian lusták volnának? Alkalmatlanok? Züllöttek? Maguknak keresik a bajt? Veszélyesek? A felsorolás rendszerint kiegészül a fiatal felnőttek általános kiábrándultságát leíró, hanyagul vagy éppen cinikusan odavetett „elveszett nemzedék” káros, unalomig ismételt mantrájával. Pedig a bizonytalan léthelyzetet előidéző változások aránytalanul nagy mértékben sújtják a fiatal korosztályt, ebből adódóan ők is adják a prekariátus erejét és dühét. A MODEM szeptember 16. és november 18. között megrendezett Ezek a legszebb éveink? című kiállításában a karrierjük elején álló művészek nézőpontjából ismerhettük meg, hogy milyen társadalmi elvárásokkal kell szembesülnie ma egy fiatal pályakezdő művésznek.

Ezek a legszebb éveink? - Enteriőr, Fotó: Lukács Tihamér

Egy egészen új szituációval találkozhattunk itt, mivel az aktuális ösztöndíjak nyerteseit felvonultató néhány bemutatón kívül egyáltalán nem bevett gyakorlat a nagyobb hazai művészeti intézményekben, hogy kiállítási lehetőséget adjanak az egyetemet éppen csak elvégző képzőművészeknek. A Don Tamás, a MODEM munkatársa, Margl Ferenc és Sárai Vanda alkotta kurátori csapat a válogatás tekintetében is egészen rendhagyó algoritmust követett. Nem egy adott életkorhoz kötve határozták meg, hogy kiket is tartanak pályakezdő alkotónak, hanem a tanulmányaikat az elmúlt öt évben végzettek köré építették fel a fogalmat. Habár ez igen szűk időintervallumot ölel át, mégis teljességre törekvő körképet kapunk az egyéni és intézményi helyzetről, lehetőségekről. Már ebben a pár évben is hatalmas különbségek rajzolódnak ki az egyes művészek karrierjei között. Vannak, akik friss diplomásként még a művészeti intézményrendszer útvesztőjében igyekeznek irányt találni, sokan a mobilitást választva egymás után falják a residency programokat vagy vesznek részt nemzetközi projektekben, de akad olyan is közöttük, akinek munkái már magán- vagy közgyűjteménybe kerültek.

A válogatás módszere mellett a kiállítás struktúrájában is számos formabontó eszközt használtak a kurátorok. A tárlatok többségénél megszokhattuk, hogy az első terem a falra plotterezett koncepcióval és néhány kedvcsináló művel csupán akklimatizálja a látogatót, hasonlatosan a bevásárlóközpontok bejáratainál lévő légfüggönyökhöz. Jelen esetben leginkább – szóképeknél maradva – a zsilip működési elve érvényesül. A nyitó terem itt időt, teret ad a megérkezéshez, és minden olyan témát – intézménykritika, művészi identitás, társadalmi pozíció – érint, amit a bemutató további részében taglal. Ez egyben a tárlat legnagyobb visszássága is. Szembetűnően látszik, hogy szinte az összes kreatív energiát, progresszív kiállítási megoldást erre a szekcióra lőtték el a kurátorok, ezáltal hagyva ellaposodni a kiállítás további részét. Miután azonban jobban körülnézünk a kiállítótérben, fokozatosan eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt valójában egy önálló „jelenségről” van szó, ha úgy tetszik, egyfajta „kiállítás a kiállításban” szituációval találjuk szembe magunkat. Ebben a rikító neonvörösre festett, vizuálisan is leválasztott teremben a művész- és kurátor-szerepek tudatosan egymás mellé helyeződnek, közös alkotótérben, egyenrangú felekként, társakként vannak jelen. A kurátori szöveg, a műalkotások és a hozzájuk tartozó leírások a művészektől, egymástól elválaszthatatlanul alkotják a tárlat koncepcióját. A folytonos dialógus, a hatalmi pozíciókról történő lemondás – performatív terepként – felszabadult, önfeledt atmoszférát teremt, ami talán a művek elhelyezésében teljesedik ki a legfeltűnőbben. Akárcsak egy lázadás előtt álló tini szobájába sétáltunk volna be. Mindenkinek ismerős, sok esetben már-már banálisnak tűnő tárgyak: szétnyűtt játékok, bútorok, szobanövények, levetett göncök és egyéb kacatok hevernek szanaszét, természetesen tudatos rendben. Ezek az ártatlannak tűnő ready-made-ek, vagy a kisajátítás művészeti gyakorlata révén beemelt tárgyak, objektek, mintha csak gegek, ironikus mémek gyűjteménye lennének, amelyek önkritikai attitűdöt felöltve görbe tükröt állítanak egyfelől saját pozíciójuknak, másrészt magának az egész prekariátus léthelyzetnek. A hozzájuk kapcsolódó, a művészek saját pályakezdési tapasztalataiba betekintést nyújtó nyilatkozatok, narrációk ugyanakkor azonnal visszarántanak minket a gyermeki gondatlanságból a valóság sokszor felfoghatatlanul lélekölő talajára. Az elbeszélések fontos részét képezték a tárlatot megelőző, 16 bites videojátékok hangulatát megidéző promóciós videósorozatnak is. A feszültséget mégsem a személyes kommentárok váltják ki önmagukban, hanem sokkal inkább a tárgy és szöveg közti morális súrlódás, kontraszt.

Ezek a legszebb éveink? - Enteriőr, Balról jobbra Balogh Viktória, Makai Mira Dalma, Radvánszky Levente, Kárándi Mónika, Bajkó Dániel, Dobokay Máté és Kristóf Gábor munkáival

Jó példát biztosítanak erre Zellei Boglárka felnagyított marokkó-pálcikái. Az ügyességi, fejlesztő játék narratívájában egyszerre jelképezi közösségi és személyes életének fragmentálódását, a több lábon állás nehézségeit vagy éppen előnyeit, de egyben leképezi a hazai művészeti világ instabil, minden apró kis mozgásra megingó rendszerét. Tóth Balázs Máté a munka és az alkotói tevékenység folyamatos elvárásai okozta széttöredezettségét, ezen belül is az időhiány örvényszerűen újra és újra visszatérő komplikációit, gyötrelmeit sűríti bele a Never Ending Story című filmsláger végtelenségig loopolt refrénjébe. Az immateriális munkát végző, kötetlen munkaidejű és szabadúszó kreatívok hasonló, megoldhatatlan kihívását, a sokszor a munka és a magánélet összefolyását jelentő flexibilis foglalkoztatást illusztrálja Mihályi Barbara egy a kínai boltok ajtajairól jól ismert „Open” LED táblával. Ugyanezzel a problematikával foglalkozik Kútvölgyi-Szabó Áron, aki laptopjának pályázatokat, szövegeit, cv-, honlap- és portfólió-frissítéseket, új munkákkal vagy kiállításokkal kapcsolatos dokumentációkat, illetve mellékes pénzkereseti munkák adatait tartalmazó mapparendszeréről készített printscreenje által hoz minket közelebb a „művészetcsinálást” megelőző láthatatlan, háttérben végbemenő teendőkhöz.

Kárándi Mónika és Erményi Mátyás egy-egy folyamatos odafigyelést, gondoskodást igénylő szobanövényüket emelték be a kiállítótérbe, amellyel a diplomaszerzést követő időszak egzisztenciális válságainak kevésbé látványos, érzelmi, lelki megpróbáltatásaival igyekeznek szembesíteni a nézőt. Schuller Judit a folyamatosan elmaradó pozitív megerősítések hiányának elfogadását önterápiás eszközként tekintve egy kötetbe gyűjtötte össze az elmúlt években benyújtott pályázataira, jelentkezéseire adott visszautasító levelek egy-egy kiemelt mondatát. A logikus gondolkodásnak ellentmondóan, folytonos kompromisszumok közepette végzett alkotói munka, valamint az ezzel fokozatosan növekvő kommunikációs távolság és egymás mellett (el)beszélés okozta abszurd szituációkat Tímár Sára Erzsébet a Twin Peaks egyik szintén a mindennapiság gépies közhelyeibe süppedt mellébeszéléseit parodizáló jelenetével állította párhuzamba. Biró Dávid az akadályok és nyűgök megoldását inkább az idő múlására hagyatkozva a kivárás, a tétlenség, a megúszás alapjaira helyezi, amelynek szemléltetésére Johnny Kelly Procrastination című, a halogatások különböző formáit összegyűjtő animációját választotta. Ezzel szemben Szécsényi-Nagy Loránd sokkal konstruktívabb, a véletlen faktort teljesen kizáró természettudományos attitűdöt képvisel, és a kezdeti évek sokszor céltalan, fókuszvesztett állapotát az optikai leképezés törvényeivel, azon belül is egy apró parabolatükör segítségével modellezi. Radvánszki Levente az önmegvalósítás hiányából és a lehetőségektől, a folyamatos változástól való félelemből eredeztethető egyre feltűnőbb depresszió, passzivitás, nyugtalanság tüneteit is okozó „tömegbetegségről”, a kapunyitási pánikról értekezik, amelynek vizuális megformálására egy utcán talált, szétroncsolódott játékbaba-fejet helyez a kiállítótérbe. A kezdeti évek viszontagságait Pólya Zsombor a csilicseppel és annak hatásával hasonlítja össze, amelyet bizonyítva tűrőképességünket, erőnket, önbizalomteljesen szórunk ételünkbe, de miután az a szánkhoz kerül, a kurázsit elég hamar felváltja a könnyekben úszó átkozódás. Az ingatag léthelyzet, a kiszolgáltatottság és a szociális biztonság meggyengülése rendszerint nyomot hagy az ember egészségi állapotán. Koller Margit soha nem használt, felfújatlan fitneszlabdáján keresztül figyelmeztet minket, hogy a stabil foglalkoztatottság hiányában elhanyagolódik, sokadrangú problémává válik a fizikai épség megőrzése és a betegségek kezelése. Neogrády-Kiss Barnabás koponya CT-képe meséli el Debrecenben átélt koponyaműtétét, amelyet kevésbé megpróbáltatásként, inkább művészi elhivatottságának egyik katalizátoraként fog fel.

A művészek társadalomban betöltött szerepével, valamint a hozzájuk kapcsolódó sztereotípiákkal foglalkozik Rózsa Luca és Bajkó Dániel. Közös pont közöttük továbbá az, hogy szükségesnek tartják a kialakult művész-szerepek újradefiniálását és mindketten a könnyűzenéből jól ismert személyeket állítanak vizsgálatuk középpontjába. Míg Rózsa 50 Cent Get Rich című albumának kigyúrt felsőtestű rappert ábrázoló borítóját állítja szembe a köpenyt, svájci sapkát és sálat viselő művész sztereotípiájával, addig Bajkó a német mainstream-techno utóbbi évek legnagyobb rajongótáborával rendelkező zenészét, Paul Kalkbrennert nevezi meg követendő példának és teszi hallhatóvá az előadó egyik remixét. Hordós Boldizsár maradva a szcénánál, a hazai művészettörténetből hiányzó, nemzetközi reputációval bíró Andy Warhol-típusú művész hiányára hívja fel a figyelmet vidéki bolhapiacon talált parókájával, amelyet korábban egyfajta szerepjáték keretében öltött magára festés közben. Az azonosságtudat kiútkereséssel, a külvilágtól történő izolációval párosul Szabó Menyhértnél, aki műtermének zárt mikrouniverzumában építi saját identitását, és amelyből a kiállításon általa csak „néma társaként” megszemélyesített kantáros munkanadrágját mutatja meg a nyilvánosságnak. Szimán György a munka, a videojátékok virtuális világainak és a művészeti praxis eredmény- és teljesítményhajhászó mechanizmusainak hasonlóságaira világít rá; egy sikeres kiállítás ugyanis, egy jól elvégzett feladat vagy éppen a Dust II pálya veteránjának lenni egyenértékű időt, felkészülést vár el az embertől.

Kocsi Olga: Szekrény a házikóból - Ezek a legszebb éveink?, MODEM, 2018

Makai Mira és Kristóf Gábor a társadalmi, gazdasági és kulturális életet egyre jobban meghatározó mobilitás jelenségével foglalkoznak elbeszéléseikben és hozzájuk kapcsolt tárgyaikban. Makai narrációjában és az annak illusztrálásra szánt műanyag tárolódobozzal a hétköznapjait jelentősen befolyásoló teherről, törékeny kerámia szobrainak megoldatlan szállítási és raktározási nehézségeiről értekezik. Kristóf a Párizsban töltött háromhónapos rezidencia-program során megélt élményeket, tapasztalatokat dolgozza fel a Desireless Voyage Voyage című számának általa készített verziójában. A munkapiaci életút instabilitása és a foglalkoztatási karriermobilitás témája legradikálisabban Kocsi Olgánál mutatkozik meg. Megelégelve a bizonytalanságot és a villamossági szerelések horribilis munkadíjait, kilépett a művészi szerepből, és ellentmondva a tradicionális nemi szerepeknek, ő maga is kitanulta a villanyszerelői szakmát; erre ad bizonyságot a kiállításon látható fázisceruza. Az oktatás árucikké tételét, a piaci társadalom engedelmes testeket és lelkeket gyártó hierarchikus felépítésű felsőoktatási intézményi struktúráját, és a jelenkor kihívásainak megfelelő képzőművész-életpályamodell hiányát helyezi a kritika fókuszpontjába Pálinkás Bence és a Kötöde Csoport. Pálinkás a továbbtanulók elvándorlásának megakadályozására 2012-ben hatályba lépett Hallgatói Szerződés egyik példányán keresztül ismertet meg minket az elnyomó, kritikus hangokat elnémító hazai oktatáspolitikával. A Kötöde a Neptun tanulmányi rendszertől kapott, degradáló stílusú üzenettel irányítja rá a figyelmünket az egyetemek hallgatóit sok eseteben lenéző, tekintélyelvű struktúrára. Az egyetemen töltött időkből megmaradt emléktárggyal, egy gipszkerettel és a hozzá kapcsolódó nosztalgikus, már-már rezignált hangvételű emlékekkel reflektál Balogh Viktória az iskolai évek végeztével megszűnő szociális háló hiányára. A hazai művészeti iskolák meghatározó részénél komoly problémaként fordul elő, hogy a munkaerő-piaci elvárásoknak nem megfelelő, elavult tudással bíró diplomával engedik el tanulóikat, akiknek így új képességeket kell elsajátítaniuk. Erre a tényállásra mutat rá az eredetileg festőként végzett, de ma már 3D-tervezőként is dolgozó Ezer Ákos, és az általa készített bútormodell. Dobokay Máténál is az egész életen át tartó tanulás, illetve az egész életen át tartó oktatás paradigmájára tevődik a hangsúly, amelynek metaforájaként az iskolapadot választotta.

Az eddigi életutak jól példázzák, hogy nem egyértelmű az a felfogás, miszerint egy képzőművész csupán alkotásai eladásával képes fenntartani önmagát. Ahogyan hiányzik az értékképes tudás elsajátítása, ugyanúgy nincs meg a pályakezdőknél a viszonyítási rendszer, gyakorlat, amikor egy műtárgy eladására kerül a sor. Vékony Dorottya ellentétes nézőpontból, mint vevő meséli el első „műtárgy-kereskedelmi” tapasztalatát. A trash zene kedvelői között Madame Xotic néven ismert előadó rajzának megvételét követően szembesül olyan kérdésekkel, mint hogy az ő esetében ki fogja eladni a képeit, egyáltalán ki az, aki megvenné, hol és mennyiért kéne eladni a munkáit.

Vékony Dorottya: Oltárok-sorozat - Ezek a lgeszebb éveink? MODEM, 2018

Molnár Judit Lilla személyes elbeszélése elvezet minket ahhoz a felismeréshez, hogy a prekariátusban nem mindenki tekinti magát áldozatnak, sokan társadalmi kényszer nélkül, önszántukból lépnek be a művészlétet választókat is magába foglaló csoportba, és viselik annak következményeit. Tárgyválasztásban, a fétiskellékként használt szőrös műanyag bilinccsel kitűnően szemlélteti, hogy ennek a játéknak ugyanúgy része a kilátástalanság, a racionálisan tervezhető jövő nélküli élet, az önsanyargatás, mint a világ folyamatainak alkotás által történő megértése és formálása. Ezzel a kérdéskörrel foglalkozik Leitner Levente is. A pályakezdés ritkaságnak számító és gyorsan elillanó euforikus momentumait az ízüket rapid módon elvesztő édesített rágógumival szimbolizálja, amelyet pillanatnyi élvezete ellenére is szívesen fogyasztjuk, sőt néha másokat is megkínálunk vele.

Ez a fajta önleleplezés egyébiránt akaratlanul is gyanakvást kelt bennünk, és fokozatosan egyre súlytalanabbnak, jelentéktelennek kezdjük érezni ezeket az élettörténeteket, talán még el is motyogjuk magunkban: „Az ő bajuk – nekem mi közöm hozzá?”. Kételkedni kezdünk magában a kiállítás hitelességében is. Egy öncélú, mások társadalmi, megélhetési, személyes, lelki nyomorúságait már-már perverz módon kihasználó szenzációhajhászás érzete alakul ki bennünk. Ezeknek a félreértéseknek elkerülését tűzte ki célul a kurátorok háttérkutatása, amely objektíven, tudományos aspektusból is megmutatja a fiatal, pályakezdő képzőművészek lehetőségeit, eddigi integrációjukat a hazai intézményrendszerben. Az animált infografikák formájában prezentált adatok többek között kitérnek a – meglehetősen szerény anyagi támogatást biztosító – állami ösztöndíjak nagyságára, az elérhető művészcsere programokra, valamint múzeumokban és galériákban történő kiállítási lehetőségekre.

Molnár Judit Lilla: Invisible work - Ezek a legszebb éveink? MODEM, 2018

Mindazonáltal elmondható, hogy csak nagyon ritkán találkozhatunk a fiatal művészgenerációt érintő problémák és dilemmákat ilyen széleskörűen, őszintén bemutató kiállítással. Habár egyes elbeszélések és tárgyak már-már zavarba ejtően közeli betekintést nyújtanak a művészek privát életébe, céljuk mégsem az érzelmi befolyásolás, hanem hogy minél kézzelfoghatóbb, életszerűbb képet kapjunk az őket ért tapasztalatokról. Ugyanakkor mégis marad bennünk egyfajta hiányérzet. Hiába lett összeírva egy viszonylag hosszú panaszlista, elmaradtak a lehetséges megoldások keresése az intézményrendszeri problémák javítására. Pedig a tárlat egyik előzményeként is tekinthető Terápia című kiállítás során, a  fél éves, pszichológusok vezette önismereti terápia részeként Don Tamás kurátor és a művészek a találkozók élményeit felhasználva nem csak konstatálták, hanem javaslatokat is készítettek a hiányok orvoslására.[2] Amennyiben a későbbiekben, más formában, akár új művészeket, kurátorokat bevonva folytatódna ez a projekt, úgy nem ragadhat bele az egyszerű köldöknézegetésbe, állapotjelentésekbe, hanem segítséget kell nyújtania lehetséges, tervezhető jövőképek létrejöttében is.

 

[1] Guy Standing: Prekariátus: Lakosokból állampolgárok, In: Fordulat; 2012/3, 19. sz. 31-33. o

[2] Terápia – Küszöb Fesztivál, 2018. május 7. – június 10.; Centrális Galéria, Blinken OSA Archívum; Kurátor: Don Tamás

 

Az Ezek a legszebb éveink? - Pályakezdő perspektívák című kiállítás 2018. november 18-ig volt megtekinthető a debreceni MODEM-ben. 

 

Képek: fejléc és borító: Neogrády-Kiss Barnabás: "megint a fejemben nézelődnek"

Négyzetes lead: Bozzai Dániel: Nyomtasd ki az életem

Fotók: Lukács Tihamér

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ács Bálint --


További írások a rovatból

A Phaeton tündöklése és bukása
art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről
art&design

Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben
Horváth Gideon – I put my hand into a beehive
art&design

A gyűjtő mint művész? A gyűjtő mint művész?
A Mai Manó Ház Erik Kessels több élete című kiállításáról

Más művészeti ágakról

Interjú Láng Annamária színművésszel a külföldi színjátszásról, rendezőkről, idegen nyelvekről
„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában
irodalom

Súlytalanul nehezedik Súlytalanul nehezedik
Moesko Péter, Megyünk haza, Műút, 2019.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés