bezár
 

film

2019. 06. 22.
A kísérleti filmes aprómunkája
Beszélgetés Lichter Péter kísérletifilm-rendezővel a hosszú távú karrierépítésről és a sikerparadoxonról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lichter Péter csaknem két évtizede készít kísérleti filmeket, mára pedig a nemzetközi szakma is jegyzi a munkáit. A kísérleti film speciális helyzetéről beszélgettünk vele, az internet jelentőségéről és arról, hogyan lesz egy mozirajongó kisgyerekből filmrendező.

PRAE.HU: Melyek voltak eddigi pályád meghatározó fordulópontjai?

Kérdés, hogy az élet melyik szakaszára gondolunk, hiszen fordulópont maga a pályára lépés, és már azt megelőzően is adódnak meghatározó pillanatok, amelyek formálják az embert. A megkezdett pálya is számos fordulatot tartogat, a kezdeti, még nem tudatos, naiv lépések legalább annyira fontosak, mint később a tudatos karrierépítés. Azt ehhez hozzá kell tenni, hogy a kísérleti filmek szubkultúrájában a „karrier” szónak nincs különösebb értelme, hiszen egy „karrier” valamiféle mérhető előre jutást vagy fejlődést feltételez, mint az üzlet vagy a sport világában. De itt ilyenről maximum csak nagy távlatokban beszélhetünk, és akkor is csak esztétikai, tehát eléggé absztrakt értelemben.

Gyerekkorom óta sokat járok moziba, a film és a közösségi filmnézés élménye, valamint a generációmat meghatározó VHS-kultúra mindig is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Az érettségi évében az egyik barátommal, Szécsényi-Nagy Loránddal (kortárs képzőművész – a szerk.) közösen készítettünk egy filmet, ehhez fűződik az első kitüntetett pillanat. Kitaláltunk valamit, leforgattuk, majd a végeredményt bemutatták egy, azóta már megszűnt filmfesztiválon, a Toldi moziban, 2002-ben. Rendkívül fontos és meghatározó élmény volt számomra, hogy amit csinálok, az eljut a nézőkhöz.

Azóta minden évben filmezek, akár egyedül, akár alkotótársakkal, s miközben a lényeg kevéssé változott, a munka egyre tudatosabbá vált. Innentől már magán a filmes pályán következtek egymás után a fordulatok, méghozzá sok apró, egymásra épülő pillanat formájában.

Itthon az első pozitív visszacsatolást 2004-ben, a miskolci CineFest Filmfesztiválon kaptam. Az azóta vágóként  dolgozó Gerencsér Dáviddal készítettünk egy újabb filmet, amire az akkor meghatározó szakmai közegtől kaptunk megerősítést (az Éjszakai előadás című film a nemzetközi zsűri különdíját érdemelte ki az első CineFesten, egy év múlva a Horváth Ádám Mártonnal készített Nyugati állomás nyert különdíjat ugyanitt  – a szerk.). Nekem ez a visszajelzés kiváltképpen sokat jelentett, mivel nem volt semmiféle filmes vagy művészi hátterem, nem nagyon volt a „szakmával” kapcsolatom. Ugyanekkor kezdtem az ELTE bölcsészkarán a filmelmélet és filmtörténet szakot is.

A nemzetközi „karrier” szempontjából pedig azok a visszacsatolások voltak fontosak, amelyek eljuttattak különböző filmfesztiválokra, vagy megjelenési lehetőségeket biztosítottak a filmjeim számára. A 2010-es évek eleje-közepe óta minden évben adódott egy-két ilyen lehetőség.

PRAE.HU: Mára már tudatosan építed a karriered? Felváltotta az intuitív, naiv alkotót a tudatosan építkező művész? Foglalkozol azzal, hogy nemzetközi szinten mennyire tudsz sikeressé válni?

Hogyne, ez a váltás már kifejezetten korán megtörtént. De azt hiszem, sokszor éppen az a baj, hogy a legtöbb filmes túlságosan sokat foglalkozik magával a „karrierrel”, azzal, hogy milyen kép jelenik meg róla a nyilvános térben. Ez pedig óhatatlanul megfelelési kényszert szül. Ha viszont a megfelelési kényszer beúszik a művészet látóterébe, onnantól a kísérletezés és a lazaság megszűnik létezni. Természetesen én magam is foglalkozom a tudatos „karrierépítéssel”, - ez az amúgy bármivel feltölthető kifejezés nálam annyit tesz, hogy tartom a kapcsolatot a külföldi közeggel: filmesekkel, fesztiválokkal, mozisokkal. Az alkotás idején mégis igyekszem a konkrét projekten kívül minden mást a háttérbe szorítani.

Amikor felismertem, hogy a kísérleti filmek itthon nagyon szűkös pályán mozognak, és a bemutatási lehetőségek minimálisak, ellenben külföldön létezik ennek a műfajnak kiterjedt hálózata, szubkultúrája – hasonlóan a street arthoz, a gördeszkázáshoz vagy akár a slamhez –, akkor elkezdtem sokkal jobban odafigyelni arra, hogy a kifejezetten kísérleti filmekkel foglalkozó, külföldi fesztiválokra jussanak el a filmjeim. A pályám fordulópontjai közül ki kell emelni a francia Light Cone filmforgalmazóval való találkozást. Ez a cég a világ legnagyobb, kifejezetten kísérleti filmekkel foglalkozó disztribútora, amely 2012-ben több filmemet bevette a katalógusába, később pedig számos munkám rajtuk keresztül jutott el filmfesztiválokra, galériákba, egyéb alternatív kiállítóhelyekre, amelyek ezzel a szubkultúrával foglalkoznak. Ekkor kezdtem el az internet segítségével én magam is feltérképezni ezt a nemzetközi hálózatot, és aktív részesévé válni. Nem annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik beleszületett az internetbe. Nekem az egyetemi éveim alatt kellett a webkettes hálózati rendszerek működését megtanulnom. A kísérleti filmes szcéna – lévén szubkultúra – ezeket intenzíven használja, legyen szó videómegosztó oldalakról, levelezőlistákról vagy Facebook-csoportokról. Mivel itthon minimális a háttere és megjelenési lehetősége a kísérleti filmnek, elengedhetetlenül fontos tudatosan feltérképezni a műfaj aktív internetes kultúráját. Persze a legfontosabb maga a filmezés, a folyamatos munka.

PRAE.HU: Ezek szerint nagyon fontos az is, hogy figyeld a kortárs nemzetközi trendeket.

Abszolút! Engem kimondottan érdekel, ki mit csinál – ráadásul lehetőségem is nyílik figyelemmel kísérni a többi alkotót, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a filmek elérhetők. A filmkorpusz 75%-a az interneten szabadon hozzáférhető. Van egy-két olyan művész, aki nem osztja meg a neten a munkáit, de a legtöbb anyag könnyedén elérhető a világ bármely pontjáról. Ez nagy újdonság a nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest. Bódy Gábor, Erdély Miklós és a Balázs Béla Stúdió korával szemben ma már nem vagyunk annyira bezárva önmagunkba. Ma, aki belép ebbe a játéktérbe, azonnal nemzetközi porondon találhatja magát, persze ehhez aktívan keresni a lehetőségeket, a diskurzust, ami a nyelvtudás nélkül nem megy. De ezek már szerencsére evidenciák a mostani huszonéveseknek, a MOME animáció szakján például már erre a nyitottságra vannak a diákok nevelve.

PRAE.HU: Említettük, hogy bölcsészeti tanulmányokat végeztél, PhD-fokozatot is szereztél. Mit gondolsz, ez a tudásanyag hogyan épült be az alkotói személyiségedbe, látásmódodba?

Nagyon meghatározónak tartom a tanulmányi hátteremet. Érdekes módon ez a modell Magyarországon egyáltalán nem jellemző, holott külföldön, főként az angolszász országokban kifejezetten gyakori az akadémia és a kísérleti filmezés összefonódása. Az alkotók nagy része elmélettel, tudományos diskurzussal foglalkozik, sok közöttük az egyetemi tanár. Ez a jelenség a hatvanas-hetvenes évekig vezethető vissza, amikor a filmelmélet katedrára lépett, megerősödött mint tudományos diskurzus, és nagyon sok kísérleti filmes helyezkedett el ezen a területen. Nyilvánvaló, hogy ez a műfaj önmagában is nagyon teoretikus, önreflexív, a két pálya tehát meglehetősen jól passzol, már-már üvölt egymásért. Itthon ez sosem volt így, talán Bódy Gábor volt az egyetlen kivétel, aki komoly teoretikus és filmkészítő is volt egyszerre. Nálunk sokkal inkább a képzőművészettel, videoművészettel forrt össze a kísérleti film, míg külföldön az ebben a szcénában dolgozó művészek nagy része elutasítja a galériát, nem akarnak ebben az értelemben képzőművésszé válni. Noha esztétikailag kimondottan közel állnak a képzőművészethez, az alkotók moziba szánják a munkáikat.

PRAE.HU: Mit jelent a szakmai siker, miben érhető tetten?

Noha sok mindent el lehet annak könyvelni, például fesztiválszereplést vagy díjazást, mégis, azt hiszem, az igazi siker az, - akármennyire is banálisan vagy bölcselkedően hangzik - ha az ember valóban jó filmet csinál. A rövid távon kielégítő sikerek hosszútávon gyakran jelentéktelennek bizonyulnak. Könnyen lehetséges, hogy a hirtelen felkapott filmekre évekkel később már senki sem figyel, nem érdeklődnek az alkotója iránt, a feledés homályába vész az egykor ünnepelt alkotás.

PRAE.HU: Mondhatjuk, hogy leginkább a teljes életmű távlatából lehet megítélni, ki az igazán sikeres?

Alighanem elsősorban úgy lehet megítélni, hogy első lépésben definiáljuk a sikert. És itt kezdődnek a problémák. Mit tekintünk sikernek? A siker fogalma nagyon problematikus, nehéz jól definiálni, hiszen mindig meghatározza a kontextus. Ha a sikert a pénzben és nézőszámban mérjük, - amely tényezők amúgy elég egzaktul mérhetők -, akkor elmegyünk a „művészi” értékek mellett, aminek viszont egyáltalán nincs objektív fokmérője. Egy ma agyondicsért és agyondíjazott film holnapután lehet hogy egy lesajnált vagy elfelejtett fércmű lesz, vagy fordítva, egy kritikailag agyonvert alkotás lehet, hogy később a filmtörténeti kánon legcsillogóbb tételévé válik, gondoljunk mondjuk a Vadász éjszakájára vagy a Vertigóra.

PRAE.HU: Te magad mit tekintesz sikernek? Eddigi pályád során mikor érezted azt, hogy igazán elégedett vagy?

Azt éreztem sikernek, amikor olyan filmesek munkáival vetítették egy programban a filmjeimet, akiket nagyra tartok. Az apropója ennek lehetett híres fesztivál is, mint a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál (IFFR) vagy a Tribeca Filmfesztivál, de akár egy egyszerű mozis válogatás is. Nagyszerű érzés, hogy a munkáimon keresztül része vagyok egy közösségnek. Számomra ez a siker egyik fokmérője: ahhoz a közösséghez tartozni, amelyet nagyra tartok: például amikor Peter Tscherkassky vagy Harun Farocki filmjeivel egy válogatásban vetítettek.

PRAE.HU: Foglalkozol azzal, hogy az alkotásaid hogyan hatnak? Érdekel a befogadói oldal? Avagy a művészi kommunikációnak csak a közlés funkciójára koncentrálsz?

Alkotás közben nem foglalkozom azzal, ki mit gondol. Kizárólag arra koncentrálok, hogy én és az esetleges alkotótársak mit gondolunk, mi a közös célunk. Ilyenkor egyes szám első személyű fókusz érvényesül. Bizonyos szempontból és nagyon leegyszerűsítve az a legfontosabb, hogy nekem tessen, ami készül. Azt hiszem, ennél nincsen fontosabb. Ez a gondolat egyébként nagyon gyakran köszön vissza más alkotók megnyilvánulásaiban, talán a legarrogánsabb módon éppen Tarantino fogalmazta meg, hogy imádja visszanézni a filmjeit, ugyanis ő elsősorban saját magának csinál filmeket, és kifejezetten élvezi is őket. Természetesen létezik ennek az ellenkezője is, amikor egy alkotó utálja újból megnézni a munkáit, mert csak a hibákat látja bennük. Én inkább az előbbi csoportba tartozom – nem állítom, hogy imádom nézni a filmjeimet, de rendszeresen előveszem őket évekkel később. Kíváncsi vagyok, hogy miként öregedik az anyag, vagy mit látok benne az alkotási folyamattól időben egyre távolodva.

Olyan filmeket csinálok, amelyeket hiányolok a világból, de gondolom ezzel más alkotók is hasonlóan vannak. Az alkotói folyamat lezárultával pedig afféle érdekességként figyelem a nézői reakciókat. Ekkor már őszintén érdekel, hogy ki mit gondol egy-egy filmemről. Noha természetesen örülök annak, ha valaki szereti a munkámat, az sem zavar, ha nemtetszést vált ki egy-egy filmem. Leginkább az tölt el elégedettséggel, ha valaki artikulált véleményt tud formálni. Egy rosszul megírt pozitív kritika kevésbé érdekes, mint egy kiválóan megírt negatív - volt részem mindegyikből. Leginkább azt tartom sikernek, ha a munkám gondolkodásra ösztönöz.

PRAE.HU: A legkülönfélébb kulturális háttérrel bíró, akár nemzetközi nézőközönségnek is ugyanazt tudják mondani a filmjeid? Nem tér el jelentősen a kiváltott hatás a különböző közönségek esetében?

Semmilyen film nem nemzetspecifikus. Nyilvánvalóan vannak olyan jelentésrétegek, amelyeket bizonyos kultúrkörből érkező nézők jobban értenek. Bizonyára a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (Reisz Gábor 2014-es elsőfilmje  – a szerk.) humorát is jobban értik itthon, mint külföldön, a film általános „üzenetét” – egyáltalán ha van olyan, hogy üzenet - viszont bárki bárhol ki tudja bontani az egész világon. És természetesen rengeteg mindent mi sem értünk azokból a filmekből, amelyeket oly nagyon szeretünk.

Lichter Péter

A kísérleti film fokozottan kontextusfüggetlen tud lenni, vagy legalábbis sokkal inkább nyelven és nemzeten túlmutató, „elméletibb” kontextusa van. A kiváltott hatást igazán pontosan azonban nem tudom felmérni, mivel nagyon keveset utazom a filmjeimmel. Mégis erősen gyanítom, hogy a munkáim hatása viszonylag egységes, noha akadnak közöttük erőteljesebben kultúraspecifikusak is. Ilyen például a The Rub (Lichter Máté Borival közös, 2018-as filmje – a szerk.), amelyben domináns szerepet játszik a nyelv, hiszen Hajdu Szabolcs mondja a Hamlet szövegét magyarul. Ez esetben rengeteg minden elveszik még egy angol néző számára is, hiszen Nádasdy Ádám (költő, műfordító, a Shakespeare-drámák újrafordítója – a szerk.) szövege önálló entitás. Hajdu intonációja megint egy külön entitás. Tehát, ahol a nyelv jelen van, ott mindenképpen van valami veszteség. Ezzel együtt azt hiszem, az én filmjeimben kifejezetten kevés a kulturálisan determinált elem, főleg ha a nyelv nélküli absztraktabb filmjeimre gondolok.

PRAE.HU: Vissza tudsz arra emlékezni, hogy milyen fontos lépések, meghatározó élmények, találkozások, döntések vezettek el téged a mostani, nemzetközi kísérleti filmes szcénában való intenzív jelenléthez?

A találkozások mindig virtuálisak voltak, a megkeresések is sokszor a semmiből, gyakorlatilag visszanyomozhatatlanul érkeztek. A munkáim elérhetők az interneten, ahol teljesen lényegtelen, hogy ki vagy, honnan jössz, kizárólag a produktum minősége és elérhetősége számít. Számos vetítésbe válogattak be ennek köszönhetően az évek alatt, ezek pedig mindig egy picivel tovább lendítik az idézőjeles „karriert”.A kísérleti filmezés a képzőművészethez és irodalomhoz hasonlóan valódi hosszútávfutás: ennek a műfajnak nincs Cannes-ja, Berlinaléja vagy Oscar-díja. Így nem is lehet az ismeretlenségből megcsinálni a Saul fiát (Nemes Jeles László az első nagyjátékfilmjével nyert Oscar-díjat – a szerk.), azaz egy filmet, amivel az ember egy csapásra világhírűvé válhat. Az ilyen, meredek karrieríveket a filmipar, a film speciális, piaci jellege teszi lehetővé, ahonnan a kísérleti filmek 90 évvel ezelőtt kiszorultak, vagy pontosabban fogalmazva soha nem is voltak jelen.

A kísérleti filmben nem lesz senki világhírű úgy, ahogyan egy mainstream filmrendező az lehet. Ugyanakkor minden egyes fesztiválsiker mögött hosszú évek láthatatlan networking munkája húzódik meg. Megvannak ennek a közegnek is a maga sztárjai, ők azonban 20-30-40 év folyamatos erőfeszítéssel jutottak el a „sikerig”, ami persze csak ebben a szűk kontextusban jelent bármit is, hiszen nem hiszem, hogy Jacques Perconte, Richard Tuohy, Michael Robinson vagy a korábban emlegetett Peter Tscherkassky neve hallatán sokan rohannának a moziba. A kísérleti filmes pályára jellemző, hogy kevesen maradnak meg rajta hosszú távon. Rengeteg a fiatal ebben a műfajban, majd az alkotók az idő előrehaladtával továbblépnek, eltávolodnak, más területeken folytatják a pályájukat, ahol talán hatékonyabban ki tudják elégíteni a sikeréhségüket, - ilyen például Steve McQueen aki kísérleti filmesként indult, mára pedig Oscar-díjas, fősodorbeli rendező lett.

Sok apró, de fontos pillanatból építkezik az én eddigi „pályám” is: egy-egy megjelenés, egy-egy interjú vagy tanulmány valamelyik fontos kísérleti filmes folyóiratban, egy meghatározó vetítés vagy egy találkozás. Tavaly például meghívtak kettőnket, Borit (Máté Bori filmrendező – a szerk.) és engem Franciaországba, Nantes-ba, megtartani egy workshopot. Ez apróság volt, mégis fontos visszaigazolás abból a szempontból, hogy a tágabb, nemzetközi szakmában ismernek, jegyeznek, követnek. Ehhez pedig arra van szükség, hogy folyamatosan jelen legyek. Az elképzelhetetlen, hogy csinálok egy filmet, majd évekig sztár vagyok, miközben nem történik különösebben semmi körülöttem. Itt folyamatos aprómunka van, ebből épül fel ez a pálya. Mivel nincs sztárkarrier, sem vörös szőnyeg, valahogy az a megszállott sikerhajszolás sem jellemző, ami a „nagy” filmiparban tetten érhető.

PRAE.HU: Ez talán könnyebbség is, nem jelent alkotóként nagy terhet a siker hajhászása, a tömegeknek való megfelelés...

Persze, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy minden szubkultúra kitermeli a maga frusztrációit. Lehet, hogy a híres filmrendező azért frusztrált, mert éppen nem válogatták be Cannes-ba, a híres kísérleti filmes pedig azért, mert a saját közege fontos mustráin nem kapott lehetőséget. Minden hierarchikus rendszerben – ahogy a művészeti rendszerben is – létrejön ez a nyomás. Ez megúszhatatlan. Minden szakmában meg kell küzdeni ezzel a kettősséggel. Egyszerre kell sikeresnek lenni és egyúttal megszabadulni ennek a szükségszerűségnek a nyomásától, mert ezzel a görccsel képtelenség valóban sikeressé válni, vagy bármi értelmeset csinálni. Ez óriási paradoxon, de valóban: ha minden áron sikeres akarsz lenni, sosem leszel az. És azt hiszem egy egészséges művészi pályához, vagy egyáltalán egy egészséges élethez nem is kell annak lenni, mert ez a mindenhonnan ránk fröcsögő sikermánia agyonnyom mindent és mindenkit. Hogy tovább görgessem a paradoxonokat: ez az interjúsorozat is mintha a siker receptjét keresné, vagy a sikerhez vezető utat, miközben maga a „siker”, mint egy éteri, végső cél, teljesen értelmetlen.

PRAE.HU: Sokat beszéltél arról, hogy a kísérleti film autentikus közege egy nagyrészt az interneten fellelhető, globális szubkultúra. Mégis felmerül a kérdés, hogy fontos-e, meghatározó-e a számodra az alkotás szempontjából a hely, ahol élsz?

Azokhoz az emberekhez kötődöm, akikkel együtt dolgozom. Ők pedig itt élnek. Azon kívül az itteni kultúrához is kötődöm. Akkor tudok jól működni, ha jól érzem magam. Jól pedig akkor érzem magam, ha itthon vagyok. Másfelől szemlélve a kérdést, ezeket a filmeket ugyanúgy meg tudnám csinálni Kanadában, mint Dél-Afrikában. Elképzelhető, hogy lennének bizonyos nehézségek, mégis alapvetően ugyanezeket a filmeket készíthetném el. Egy színházrendezőnek nyilvánvalóan sokkal nagyobb nehézséget jelent külföldön dolgozni, mint nekem jelentene.

Tagadhatatlan viszont, hogy nagyon is számít nekem, itthon vetítik-e a filmjeimet, figyelemmel követem a hazai fogadtatásukat. Ez az oka annak is, hogy elkezdtem hosszú filmeket készíteni. Itthon ugyanis csak a játékfilm hosszúságú filmeket lehet forgalmazni, a rövidfilmek nagyon ritkán jutnak el a mozivászonra. Izgalmas, amikor a nézők találkoznak a filmemmel, és reagálnak rá, akár szélsőségesen is. Az elmúlt két-három évben a hosszabb filmjeimmel nagyon sok közönségtalálkozóra járok emiatt. Roppantul élvezem, ahogyan az emberek reagálnak, ha mégoly ellentmondásosan is.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos, hogy Lichter Péter kiemeli, minden egyes fesztiválsiker mögött hosszú évek láthatatlan networking munkája húzódik meg.
Lichter Péter filmjei megnézhetők a vimeón: https://vimeo.com/user1306161 
Portfóliója pedig megtalálható a honlapján: https://peterlichter.com/
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Interjú Flesch Andrea jelmeztervezővel lehetséges utakról, pályakezdésről, tanítványokról, aktuális munkákról
Julian Fellowes: Downton Abbey
Kritika Tarr Béla Missing People című filminstallációjáról
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről

Más művészeti ágakról

színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
irodalom

Elég gazdagok már nem leszünk sosem Elég gazdagok már nem leszünk sosem
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 4. nap
Voicingers workshopok Budapesten


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés