A karácsonyi különkiadásoknak nagy hagyománya van a szigetországban, a legnépszerűbb sorozatok és tévés produkciók rendre kijönnek valamilyen nagyszabású, tematikus epizóddal az ünnepi szezonban. A Dowton Abbey esetében sem ez a mostani volt az első karácsonyi kiadás, ennek köszönhetően ezúttal megkímélnek minket a havazás – kockás zokni – pulykasült – Yorkshire-puding kötelező köreitől, és bátran egy őszi hétvégére helyezik a történetet, hogy egy egészen más mesét szőjenek a generációk egymásból következőségéről, és természetesen Downton Abbey mint intézmény gránitszilárd állandóságáról.

Végre koncentrált formában és egész estés terjedelemben kaphatunk meg mindent, ami miatt a rajongók éveken keresztül lelkesen követték a sorozatot, még ha a moziba kerülés ára a dramaturgiai finomhangolástól való könnyed eltekintés volt is. A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy a felvonultatott kisebb hadseregnyi szereplővel érdemében foglalkozzanak, ám legalább itt van mindenki, akit az idők során megszerettek a sorozat kedvelői. A Downton Abbey által felskiccelt seregszemle sosem vágyott történelmi, a legkevésbé pedig szociográfiai igényű tabló lenni – inkább csak egy pompásan öltöztetett és tökéletesre hajsütővasazott sokadalmat mutat fel, amelynek részletgazdagságában a 20–30-as évek esztétikája és tárgyi kultúrája iránt fogékony néző örömmel merülhet el.

A rajongók megnyugodhatnak: a régi szereplők maradtak, a hajdanvolt dicsőség nosztalgikus esztétizálása pedig dübörög a vásznon is. Makulátlan enteriőrök, csodás jelmezek, tökéletesre csiszolt akcentusok és kimért, angol modor – minden a helyén van. A film ráadásul – hiszen egy karácsonyi különkiadásnak indult – erősen épít is a sorozat ismeretére, kihagyván az expozíció felesleges bemutató köreit. Mindenki itt van velünk, és az alkotók feltételezik is, hogy mindenkit ismerünk.

A sztori magja csupán ürügy arra, hogy felvonultassák a szereplőgárdát és egy-egy mikrokonfliktussal csaknem mindenkinek az életéből felvillantsanak valami jellemzőt. Összességében a „fentiek” és a „lentiek”, azaz az arisztokrata Crawley-család és az alagsorban sürgölődő személyzet is a királyi pár egyetlen éjszakára szóló vendégeskedésére készül a hűvös angol jó modor alatt forrongó, a monarchia iránt érzett lelkes hevülettel. Ennek kapcsán meg kell küzdeniük az elképzelhetetlenül sznob királyi személyzettel, akik mindent jobban tudnak, és a koronás fők itt-tartózkodása alatt át kívánják venni az irányítást a birtok hétpróbás cselédségétől. Ám a mi szeretett hőseink valóságos szakszervezeti egységfrontba tömörülnek, hogy bebizonyíthassák, Dowton Abbey dicsősége nem múlhat az ő hűséges helytállásukon.

A legtöbb karakter kap egy-egy öt percben végigzongorázható, saját cselekményszálat, amelyet azonban az idő rövidsége miatt nyilván sem kifejteni, sem kellőképpen árnyalni nem lehet. Éppen csak arra jó, hogy a sorozat rajongói ráismerjenek kedvenceikre a vásznon, és örömmel nyugtázhassák a kimerítő seregszemlét.

Maggie Smith időközben tagadhatatlanul élő legendává érett, az írók pedig szemlátomást feladták a törekvést, hogy bárki más számára frappáns és karakterhű egysorosokat írjanak, cserébe minden humor és szellemesség az idős matrónának jut.

A mozifilm a hajdanvolt dicsőségbe révedő eszképizmus csimborasszója, éppen, ahogy elvártuk tőle, vagy ahogyan a sorozatból következik. Ennél többre aligha számíthatunk – a sorozat rajongói viszont maradéktalanul elégedettek lehetnek: végre megkapják a Downton Abbey-érzés esszenciáját, moziélménnyé duzzasztva.

Képek: © 2019 Focus Features LLC.