bezár
 

film

2019. 09. 22.
Alázat és egy bizonyos belső vizuális érzék
Interjú Flesch Andrea jelmeztervezővel lehetséges utakról, pályakezdésről, tanítványokról, aktuális munkákról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Flesch Andrea nevéhez egy sor sikeres hazai és külföldi film káprázatos jelmeze fűződik, dolgozott már együtt Greenawayjel, Peter Stricklanddel, legutóbb pedig Ari Asterrel. Arról beszélgettünk, miként jutott idáig, és milyen hosszú éveken át várta a nagy áttörést.

PRAE.HU: Hogyan válik valakiből jelmeztervező? Az ember úgy képzeli, hogy az illető biztosan nagyon szépen rajzol, és már óvodában is szerette a ruhákat. Mi kell még?

Azt hiszem, több út is vezet ide... Az nem elég, ha valaki nagyon szereti a ruhákat – ez rengeteg emberre jellemző. Talán inkább a korstílusokat, a művészettörténetet, a művészeteket kell nagyon jól ismerni. Az én esetemben minden a színház iránti rajongással kezdődött. Tulajdonképpen nem emlékszem magára a pillanatra, amikor a jelmeztervezés mellett döntöttem, sőt eleinte kifejezetten színésznő akartam lenni. Ám ez a gimnáziumi évek alatt megváltozott. Egy napon arra ébredtem, hogy a jelmezek már mindennél jobban érdekelnek. Nagy szerencsémre édesanyám ismerte Szakács Györgyit, akit én azonnal felkerestem, amint megszületett a döntés, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Abban is biztos voltam, hogy nem a megszokott utat választom, és nem az egyetemen akarom megtanulni a szakmát. Nagyon sok rossz élményem volt az iskolában, így aztán arra gondoltam, hogy mint régen a tanoncok, én is választok egy mestert, aki mellett tanulhatok. Nagy örömömre Györgyi nemcsak egyből maga mellé vett, hanem rögtön vitt is magával mindenhova. Márpedig ő a legcsodálatosabb rendezők mellett dolgozott az ország szinte minden színházában. Három éven keresztül minden időmet mellette töltöttem, és elvégeztem minden feladatot, amit kiadott nekem.

PRAE.HU: Tehát a legmeghatározóbb élményeket a szakma elsajátításával kapcsolatban a mellette töltött „inasévek” jelentették?

Igen, egyértelműen. Ekkoriban történt az a szerencsés véletlen, hogy amikor Jeles András az első színdarabján dolgozott, Györgyi éppen nem ért rá, én pedig éppen a jó helyen voltam a jó időben. Így kért fel Jeles András engem erre a munkára.

PRAE.HU: Az első teljesen önálló munkádat éppen Jeles Andrásnál csináltad?

Így van. A darabnak nagy sikere lett, innentől pedig már folyamatosan voltak megkereséseim. Mondhatjuk, hogy ettől kezdve dolgozom önállóan.

PRAE.HU: A te személyes tapasztalatod szerint ebben a szakmában az informális networking, a „ki kit ajánl” a legfontosabb a munkához jutás tekintetében?

Teljes mértékben. Ez egy viszonylag szűk kör, ráadásul nagyon bizalmi szakma. Nyilván később már önmagukért beszélnek a munkáid, ennek ellenére még ma is rendkívül fontos ez a személyes megtámogatottság. A munka, a portfólió önmagában talán sosem elég. De legalábbis addig nem, amíg nem vagy Oscar-díjas, utána már szélesebbre nyílnak a kapuk. A nagy rendezők először mindig megkeresik az Oscar-díjasokat, és ha ők nem érnek rá, akkor lehet bekerülni a következő körbe.

PRAE.HU: Mi egy jelmeztervező legfontosabb kvalitása?

Az alázat. Alázat és egy bizonyos belső vizuális érzék, ami abban segít, hogy már a forgatókönyv olvasása közben is lásd magad előtt az alakot, a formát, az anyagot. S mindemellett a mondanivaló átérzése is elengedhetetlen. Számomra pedig különösen fontos, hogy ne legyen teljesen öncélú az alkotás. Én csupán alátámasztani, segíteni szeretném a karaktereket, a végső cél az, hogy a karakter összeolvadjon a ruhával, nem pedig az, hogy én megvalósítsam saját magamat.

PRAE.HU: És ez visszakapcsol az alázathoz. Tudjuk jól, hogy bár a film és a színház is nagyon hierarchikusan működik, mégis rengeteg ember összehangolt munkájának az eredménye a produkció.

Így van. Nagyon sok szempontot kell figyelembe venni: mindenekelőtt a rendező vízióját, azután a látványtervezőét, aki meghatározza a teljes látványvilágot, melynek része a jelmez. Igyekszem mindig ebből a vízióból kiindulni annak érdekében, hogy az én munkám is szerves, harmonikus része legyen a nagy egésznek.

PRAE.HU: Mekkora szabadságot kapsz ma, és mekkorát kaptál pályád elején? Van különbség, vagy ez inkább függ a társalkotóktól, mint a megszerzett tapasztalatoktól?

Ez teljes mértékben rendezőfüggő. Úgy gondolom, én alapvetően szerencsés vagyok, ugyanis kimondottan sok szabadságot kapok, amellett, hogy nyilván azért keresnek meg éppen engem, mert bíznak bennem és a látásmódomban. Ezzel együtt vannak olyan rendezők, akik szeretnek minden részletbe belenyúlni, minden területet kontrollálni. Tulajdonképpen minden rendező teljesen más karakter – aztán ott vannak még a producerek, a színészek, a saját embereid, a hangulat, a környezet, az anyagi lehetőségek. Ezek sorában kell úgy lavírozni, hogy közben mindvégig megőrizd a saját víziódat, amelyről bizonyosan tudod, hogy jó és helyes.

PRAE.HU: Szükség van a belső erőre?

Így is lehet mondani, de mindeközben nyitottnak kell maradni, és meg kell tudni érezni, ha valakinek igaza van veled szemben.

PRAE.HU: Soha nem bántad meg azt a döntésedet, hogy nem tanultad intézményi keretek között a szakmát? Nem érezted a pályád elején hátránynak, hogy nem rendelkezel annyi kapcsolattal, mint egy végzős hallgató?

A pályám elején éppen úgy alakult a szakmai környezet, hogy minden szinte magától működött. Azt nem állítom, hogy megbántam a döntésemet, de ha ma kezdeném, valószínűleg elvégezném az egyetemet. Ma már nagyon más a környezet, mint akkoriban, több lehetőség nyitott az egyetemisták számára, akár külföldön is tapasztalatot szerezhetnek. Én rengeteg mindent megtanultam autodidakta módon, de ez egyértelműen a nehezebb út, mert minden egyes nap, minden lépésnél saját magadat kell motiválnod. Ugyanakkor ez az a szakma, amit kizárólag a gyakorlatban lehet elsajátítani. Az iskolában meg tudják tanítani a rajzot, a művészettörténetet, történelmet, talán a szabás-varrást is, de akik elvégzik az iskolát, még nem tudnak jelen lenni, flottul működni a szakmában.

PRAE.HU: Te is veszel magad mellé tanítványokat?

Igen, mindig igyekszem. Bár itthonról, a jelmeztervező szakról nem sok megkeresés érkezik, külföldről jönnek, jellemzően. Angliából folyamatosan, minden héten kapok levelet. Én nagyon szívesen átadom, amit tudok, arról nem is beszélve, hogy Magyarországon elkélne még jó pár jelmeztervező. Valószínűleg nagyon sok a pályaelhagyó, a színházakra rettentően kevés pénz jut, a filmiparba pedig nagyon nehéz bekerülni.

PRAE.HU: Ha végigtekinted az eddigi pályádat, mit tartasz a legfontosabb, legmeghatározóbb fordulópontnak?

Tulajdonképpen nagyon hosszú ideig semmi nem lendítette nagymértékben előre a karrierem. Éveken keresztül jöttek sorban azok a munkák, amelyekről én azt hittem, nagyon fontosak lesznek, amelyekről úgy gondoltam, ha ez nem nyitja meg előttem a kapukat, akkor semmi. Utóbb viszont mindről kiderült, hogy nem váltják be ezeket a reményeimet. Bátran állíthatom, hogy igazán sikeres, az egész világon keresett csak az utóbbi néhány évben lettem. Hiába csináltam ugyanolyan csodálatos munkákat korábban is, azok a filmek egyszerűen nem lettek eléggé ismertek. Ha pedig a filmnek magának nincsen sikere, abban az én munkám jelentősége is elvész. Peter Strickland The Duke of Burgundyjával indult be a folyamat. Ezután készült az Egy vezér gyermekkora, majd a Colette. Ez a hármas adta a nagy lendületet. Strickland filmje okán kezdtek el felfigyelni rám, majd látták a folytatást. Legutóbb megcsináltam a Fehér éjszakákat. Sikerült kifognom egy olyan szériát, amelyben maguk a filmek is sikeresek lettek. Erre viszont nagyon sokat vártam. A legelső filmem, amelyre nagy büszkeséggel emlékszem vissza, a Szomorú vasárnap volt, nagy fájdalmam, hogy az a film is elsikkadt, nem kapta meg a megérdemelt figyelmet.

PRAE.HU: Nagyon más itthon dolgozni, mint külföldön, vagy a jelmez nyelve univerzális?

Azt hiszem, hogy univerzális. Persze, a környezetet meg kell szokni, hiszen a munkarend mindenhol más. Viszont miután ehhez hozzászoksz, ugyanazokon a folyamatokon kell végigmenni mindenhol. Összeszeded a csapatodat, felépíted a bázist, varrodát asszisztensekkel, mész válogatni a jelmezkölcsönzőbe, anyagboltba.

PRAE.HU: És innentől már ismerős a terep, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélnek az emberek?

Hogyne. Igaz, van olyan ország, ahol ezt könnyebb kivitelezni. Sajnos itthon nem kielégítő a háttér, ha itthon is dolgozom, gyakran járok külföldre anyagokért. Ha korabeli filmet készítünk, Párizsból, Londonból, Madridból szerzem a ruhákat, ez pedig nagyon kemény, hajszolt tempót diktál.

PRAE.HU: Számodra mi ennek a szakmának a legjobb, legszerethetőbb mozzanata?

A kutatás fázisa.

PRAE.HU: A mai napig?

Jaj, nagyon! No meg az inspirációszerzés: az interneten barangolni, forrásokat keresni, rajzokat, festményeket, fotókat felkutatni, a korszakra ráhangolódni. Most készülök egy újabb filmre, amely a negyvenes években játszódik. Rengeteg II. világháború alatt játszódó filmet csináltam már ugyan, de ezek magyar, német, francia produkciók voltak. A jelenlegi az első angol filmem ebből a korszakból – és elképesztő, mennyi újdonsággal szolgál! Az angol negyvenes évek egészen más.

PRAE.HU: Elmondható rólad, hogy tudatosan építetted a karrieredet a nemzetközi színtéren?

Inkább féltudatosnak mondanám. Valószínűleg már korábban is többet tehettem volna azért, hogy olyan filmeket, köztük külföldi munkákat kapjak, amelyekre igazán vágyom. Talán éppen az akadályozott meg ebben a nagyfokú tudatosságban, hogy folyamatosan dolgoztam, és szerettem is a munkáimat. Most már van egy angol ügynököm, aki a nemzetközi filmiparban képvisel. De ezt a lehetőséget sem én kutattam fel, hanem az ügynökség keresett meg engem, hogy együttműködést ajánljon.

PRAE.HU: Melyik munkád áll a legközelebb a szívedhez? Vagy mindegyik az ember saját gyermeke?

Nem, vannak közöttük kiemelkedők. A legelső a Szomorú vasárnap. Az addigi munkáimat inkább afféle útkeresésnek tartom, ez volt az első olyan, amelyben igazán benne van az én stílusom, az én karakterem. Ezután Peter Greenawayjel csináltam a Tulse Luper bőröndjeit. A Budapest Noirról is úgy gondolom, hogy részemről sikerült mesterművet alkotni abban a filmben. A The Duke of Burgundyra is nagyon büszke vagyok, a Colette-ről pedig úgy gondolom, hogy abban a filmben sikerült megvalósítanom mindent, amit valaha akartam. Ez volt az a film, amelyről már a munka közben is azt gondoltam, hogy ha soha többé nem dolgozhatok, akkor is megcsináltam életem legfontosabb művét.

PRAE.HU: Mi a következő lépés, merre haladsz szakmailag?

Valószínűleg nagyrészt a nemzetközi produkciók körül maradok. Mostanra úgy érzem, már csak azzal szeretnék foglalkozni, ami igazi kihívást jelent, és amit nagyon tudok szeretni.

 

Fotó: Vörös Szilárd, prae.hu művészeti portál

 

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Flesch Andrea észrevétele, miszerint ha a filmnek magának nincsen sikere, akkor az abban résztvevők munkájának jelentősége is elvész.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood
Interjú Mundruczó Kornéllal a filmes és a színházi lét különbségeiről
50 éves a Szelíd motorosok, Dennis Hopper és Peter Fonda klasszikusa
Danny Boyle: Yesterday

Más művészeti ágakról

színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
Interjú Tero Kuitunen tervezővel, a Wild at Heart című kiállítás kurátorával
irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés