Délelőtt a fordítószeminárium legnagyobb részén még mindig Petri György „Novellája“ foglalkoztat minket Rácz Péterrel, amely az első versszakában már egy minden fordítónál vissza-visszatérő probléma elé állít minket: keverednek az igeidők és az igemódok, ami magyarul elfogadható és nem zavaró, de a legtöbb, a táborban képviselt célnyelven ilyenkor egységesíteni kell. A grammatika-játékba már-már annyira belebonyolódunk, hogy néhány fordító elbizonytalanodik, mit is enged meg az ő nyelve. Ilyenkor alkalmazni kell a fordító egyik legalapvetőbb segítőmódszerét, a hangos felolvasást. Sokszor figyelmesebbnek bizonyul a fülünk, mint a kimerült agyunk.

Miután a nyelvtanozást átvészeljük, még a szavak szintjén is találunk egy csomó megtárgyalható kérdést. Rácz Péter például arra kíváncsi, hogy milyen nyelveken sikerült a „vendéghaj“ szóra egy hasonlóan kifejező szót találni. Nagyon gazdag válogatást kapunk: horvátul álhaj van, törökül hamis haj, németül és franciául póthaj, arabul lopott haj vagy kölcsönhaj. Ennél nehezebb feladatnak bizonyul a „nyaralás“ lefordítása – a legtöbb nyelven nincs összekötve a vakáció szó a nyárral, illetve ha van olyan, akkor az olvasó elsősorban nyári gyerektáborokra gondol, így például a lengyel nyelvben. Itt viszont egy egyszerű vidéki kis faházra kellene gondolnia (kell gondoltatni őt), ahol szerény körülmények között kipihenheti az ember nyaranta a nagyvárosi fáradtságát. Erre az angol „vacation“ sem alkalmas, hiszen ez repülőgépet, szállodát, open bar-t jelent, magyarázza az amerikai Miriam. A nyelvtársa, Marie-Josée, pont emiatt a szabadabb, bátrabb utat választja és kihagyja az egész nyaralást, nála maga a faház lesz a nyaralás jelképe. Ettől ugyan szóismétlés keletkezik a szövegében, de az angol nyelvű olvasó ezt szerencsére nem bánja, mondja.

Miközben bent a szeminárium helyszínén egyre inkább tisztulnak és kisimulnak a szövegek, kint hirtelen erős szél kezdi körbe-körbefújni a faleveleket és felborítani a cserepes leandereket, egyre gyakoribb rohamokban. Ez már a harmadik októberi műfordító tábor, de idén mutatja meg nekünk szeszélyesebb oldalát először az ősz. A délutáni előadást ez szerencsére nem akadályozza – halljuk ugyanis, ahogy a szél a kis kerti ház plexifalának löki a szőlő ágait, de így is figyelmesen hallgatja mindenki, ahogy beszámol a tegnap esti vendégünk, Csehy Zoltán, a kortárs magyar költészetről.

Bár Csehy leszűkítette az előadását a 80-as és 90-es években született költőkre, mégis körülbelül 30 név és annál több kötetcím hangzik el. Ezeknek többségét különböző irányzatokba sorolja be, amit a mai lírában jellemzőnek lát. Egy ilyen jellegzetes tendencia például az antropocentrizmus kritikai elgondolása, a poszthumán korszak szemléletmódja, amit a legegyértelműbben Nemes Z. Márió képvisel, de Tóth Kingát és Sirokai Mátyást is ide helyezi. Egy másik csoportot képeznek Csehy számára azok a költők, illetve kötetek, amelyek egy egységes koncepciót követnek, amelyekben az egyes versek összképe tehát egy hipernarratívát alkot, mint Áfra János Glaukóma (JAK+Prae Kiadó), vagy Lesi Zoltán Magasugrás (Prae Kiadó) című kötete. Ezeken kívül említésre kerül a traumalíra, amelyet például Turi Tímea művel, az Én-t kiiktató „közérzetlíra“ – erre Bognár Péter Bulvár című kötete (Magvető) egy példa –, illetve az olyan költészet, mint Erdős Virágé vagy Terék Annáé, amely közéleti, politikai témákat (is) jár körül. Egy sűrű névzápor ez a másfél órás előadás, de a végére szinte biztos, hogy a sok említett és körbeadott kötet közül minden résztvevő találhatott kedvére valót.

Bár a tábor szervezőinek, akik lecsót főznek a mai vacsorára, még erős széllökések alatt kell bajlódniuk a bográcsozással,  estére már se zápor („zápor”), se vihar nincs. Az esti vendégünk megint egy olyan személy, aki mind íróként, mind műfordítóként, sőt, szerkesztőként is érdekes számunkra: Berta Ádámmal beszélget Visy Beatrix, és a tartalmas, interaktív est során minden tevékenységkörére ki is térnek. Többek között azt a kérdést járják körül, hogy íróként melyik műfaj érdekesebb számára, a regény vagy a novella, és kiderül, hogy hogyan is működik ezeknek megírása Berta Ádám fejében. Miközben a novellaírásnál minden jelenetet, részletet, amit leír, fel is használja és addig rendezgeti, amíg egységgé nem válik, a regényírás sokkal tervezetlenebb, spontánabb munkafolyamat. „Én mindig elképzelek egy nagy terepasztalt, és azon vannak helyek, vannak szereplők, meg mindenféle dolgok, de a regény nem fogja ismertetni az egész terepasztalt, hanem csak egy útvonalat fog bejárni. És azt, hogy melyik az az útvonal, azt viszont csak a végén tudom megmondani.“

Berta Ádám fordítói tapasztalataira a beszélgetés nyitott, interaktív szakaszában térünk rá alaposabban, és bevallja nekünk, hogy ezen a téren több szempontból is meglehetősen barbár szokásai vannak. Egyrészt nem mindig olvassa el a fordítandó könyvet, mielőtt munkához lát. Ebben ugyanis azt az előnyt látja, hogy közelebb kerül az olvasói nézőponthoz, elkerüli a veszélyt, hogy önkéntelenül „elspoilerezze“ a regényt – illetve egyszerűen motivációt merít abból, hogy ő is kíváncsi marad a cselekmény fejlődésére. A másik botrányos vallomása az, hogy az első fordítás közben még egyáltalán nem szokott szótárazni, hanem egy külön fázisban keresi ki az ismeretlen szavakat. Berta Ádám ezzel teljesen ellentmond a műfordítói szemináriumon eddig alkalmazott munkafolyamatnak, ami jól megmutatja, hogy a műfordításra, mint minden alkotói tevékenységre, nem létezik univerzális útmutató, néha talán saját utat törhet magának, mint a regénycselekmény Berta terepasztalán, és az így van jól. Szép, hogy ebbe épp a Fordítás Világnapján tudunk ennyire belemerülni.