bezár
 

irodalom

2019. 10. 06.
Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről
Tartalom értékelése (5 vélemény alapján):
Ladik Katalin költő, performer, színésznő, versei mellett hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, előadóművész, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója és vokális előadója, képzőművész.

PRAE.HU: Mondhatom, hogy Ladik Katalin kétszer lett világhírű, és mint ilyen, egyedülálló a világon a külföldön sikeres magyar művészek között?

Hogy érted ezt?

PRAE.HU: Egyszer az akkori Jugoszlávia vajdasági művészeként a ’70-es években jutottál el a világismertségig, majd még egyszer a magyarországi karriered csúcsán, most, a Lennon-Ono díjjal…

Én ezt nem így éltem meg, akkor sem, most sem. Egy alkotói folyamatot csináltam végig, függetlenül attól, hogy közben volt-e vándorlás, világjárás. Volt a világhelyzet, volt a hatása Jugoszláviában, és volt az alkotói helyzet. Nálam ezek a kölcsönhatások érvényesültek, és fogalmam sincs, hogy ez siker-e vagy sem. Nem a siker szóban gondolkoztam, hanem abban, hogy azt a kifejezésmódot, azt a formanyelvet, amit én műveltem akár írásban, akár képzőművészetben vagy hangköltészetben, azt az alkotói tartalmat hogyan sikerült megformálnom abban a környezetben, ahol hatottak rám a társadalmi körülmények, melyekre bennem és a munkáimban megnyilvánult a reakció. Ahogy rám hatott, azt magamon átszűrve megmutattam. De akkor ezzel egyáltalán nem fogadtak el. A ’60-as, ’70-es években én csak negatív kritikát kaptam, semmiképp nem volt az sikertörténet. Ma a kritikusok, művészettörténészek utólag, 30–50 év távolából sikeresnek mondják akkori tevékenységemet – most jutott el bizonyos közegbe, hogy az érték volt.. Itt elsősorban a költészetről beszélek, hiszen a performansz és a többi műfaj épp azért teljesedett ki nálam, mert annyi negatív kritikát kaptam a költészetemre. Úgy éreztem, a nyelvi határon túl is kell próbálkoznom, mert összeroppanok a költészetemet érő bírálatok terhe alatt.

PRAE.HU: Van egy műfajod a nyelvbe zárva, és több másik, ami nincs bezárva. A külföld ezt elismerte, Ferlinghetti és a korszak többi kulcsfigurája boldogan fogadott.

Képzeld el a helyzetemet: a ’70-es, ’80-as években Magyarországon az egyetemen elrettentő példaként tanítottak, hogy így nem szabad írni, ez nem művészet, magyar nyelvterületen az volt az ítélet, hogy szégyent hozok a magyar irodalomra. Ugyanakkor párhuzamosan Jugoszláviában, a szerbhorvát nyelvterületen értékelték és becsülték a szerbre lefordított költészetemet. Számomra a „világsikert” – bár a siker szót változatlanul nem használnám –, az ismertséget a vizuális és hangköltészet, illetve a performansz hozta. Azok a műfajok, noha azokban is használom a magyar nyelvet, nincsenek igazán a nyelvhez kötve. Ezek hoztak össze Ferlinghettivel és a többi jelentős költővel. Tehát egyszerre éltem át a rettenetes fejbeverést a magyar kultúrában és az elismerést a világban.

PRAE.HU: Tudj róla, hogy akkoriban az egyetemisták között úgy is neveztek: Ady Katalin – a költőnő, aki mer annyira pimasz lenni, hogy az egyetemen is kárhoztatják…

Ez csak megerősíti az előbbieket, hogy a hivatalos kánon miatt nem publikáltak. Szerencsére – hogy ne omoljak össze lelkileg – már a ’60-as évek végén volt annyi visszajelzés Magyarországról, hogy egy nagyon szűk réteghez eljutottak a verseim (ide csak a versek juthattak el, a hangköltészet nem, a folyóiratokba, kötetekbe az nem fért bele). Akiknek tetszett, mélyrétegek voltak: underground, peremművészek, az akkori avantgárd, a három T korában nemhogy tűrt, sokkal inkább tiltott rétegek. Ez a visszajelzés sokat jelentett nekem, eszerint eljutottak a verseim azokhoz, akik értékelték az őszinteségemet. Nem mondok bátorságot: őszinteség. Az őszinteség nagyon egyszerű dolog.

PRAE.HU: Új volt a látásmódod is, és a személyesség teljes hiánya, mármint a XX. századi addigi értelemben vett személyesség.

A személyességet rávetítettem a tárgyakra, a természeti lényekre, időjárásra, magára a természetre, de leginkább a tárgyakra. Nálam a tárgyaknak jellemük van, életük, személyiségük. Ilyen értelemben felismerhető volt a személyem, bár nem úgy voltam alanyi költő, mint addig volt szokás, igaz, írtam úgy is, mintha alanyi költő volnék.

PRAE.HU: Mely mozzanatokban mutathatsz rá életed nagy fordulópontjaira?

Volt egy szinte láthatatlan, de nagyon jelentős fordulópont: Húszévesen döntenem kellett, hogy a végzettségemnek megfelelően gazdasági hivatalnok maradok, és továbbra is csak hobbiművész leszek, vagy otthagyom a biztonságot nyújtó polgári foglalkozást, és átvedlek kiskeresetű művésszé. Tizennyolc éves koromtól állandó munkaviszonyban dolgoztam, mindig kellett az anyagi biztonság, kötelezettségeim voltak, gyermekem lett, családom. Nem élhettem bohém művészként, nem is vállaltam azt a létformát. Úgy éreztem, akként elpazarolnám az életem, nekem kellett bizonyos rend, amiben élek. Tudtam, hogy kell a fegyelem, ha valóban alkotóművész akarok lenni, azt a kevés életenergiát okosan kell beosztani. Művészetből ugye megélni nem lehet, a számlákat muszáj fizetni, ahhoz pedig állandó munkaviszony kell, hogy a másik szabadságomat megvásároljam a fizető munkahellyel. Mindig volt kettő-három munkahelyem.

PRAE.HU: Miben állt akkor a fordulat?

Abban, hogy húszévesen eldöntöttem, olyan foglalkozást választok, ami közelebb áll az alkotáshoz. Ez lett a színészet. De hogy az milyen ellentétben áll az írással, a szabadsággal! Még rosszabb, mint egy hivatalnoki állás, szellemileg és módszerében is ellentéte az írásnak. Egy színésznek le kell mondania az egyéniségéről, nem lehet írni, ha színész vagy, mindent ki kell oltanod magadból. Míg hivatalnok vagy, az agyad még járhat másképp, meg az egyéniségedről sem kell lemondani, de színészként igen.

PRAE.HU: A színház mellett tehát nem tudott másképp járni az agyad?

Egyszerűen skizofrén helyzetben éltem egész életemben, ami ilyen értelemben tanulságos is volt, csak színészként épp nem tudtam írni. Amikor hivatalnok voltam, még tudtam írni, viszont azt meg nem akartam tovább csinálni.

PRAE.HU: Nekem ez nem egyértelmű. Hisz ha hivatalnok vagy, előbb-utóbb sivatagagyad lesz, nem fogsz tudni írni, ez nyilvánvaló – de ha színésznő vagy, miért nem?

Nono, hát Kafka?

PRAE.HU: Tényleg. Nos, jó, a színész nem ír, de belelát más mélységekbe, melyek aztán, ha ír, később megnyilvánulnak az írásaiban.

Emellett a színészet a jellemek megjelenítésének is jót tesz: az írásban is úgymond szerepeket játszottam, és különböző helyzetekből írtam a verseket.

PRAE.HU: Addigra rengeteg hangot tudtál már belülről.

Igen, akár férfihangon írtam, akár egy angyal vagy egy állat szemszögéből tudtam írni. Szerb nyelven Erogen Zoon címen jelent meg kötetem, magyarul pedig kijött a Fűketrec, ezekben kimondottan bestiáriumszerű dolgot írtam meg. A szerepjátszás közel állt hozzám, még ha egy időben nem is lehetett a kettőt, színészetet és írást művelni.

PRAE.HU: Szétvető, de kettős beavatás.

Amiket a performanszban össze tudok fogni. Ez a sajátos megnyilvánulás lehet az egyesülése a műfajaimnak, az arcaimnak, személyiségeimnek. A performanszban összevonom önmagam lényeit, abban benne van az állatember, a nőstényférfi, a hímnő – ezért kell nekem a performansz. Hagyományos színházban ezt nem tudtam volna megvalósítani.

PRAE.HU: A színházban eszerint nemcsak a pénzt kerested, továbbvitted az igazi hasznát.

És azt is tudtam hasznosítani, ami a színpadi élet, a színművészet lényege: a hatást. Hatni és megérezni a pillanatnyi hatást. Ha ezt a színházból hoztam a performanszba, örülök neki, hogy ennyi hasznom lett belőle.

PRAE.HU: Ahogy azt is onnan hozhatod, hogy meztelennek lenni nem lemeztelenedés.

Ez volt tehát az első lökés, eldöntöttem, hogy a színészi foglalkozás mellett tudnék alkotóként kibontakozni. Ez volt az első komoly döntésem, a ’60-as évek elején. A második lépés érdekes módon nem tőlem függött, 1976-ban megjelent tisztán hangköltészeti lemezem, a Phonopoetica.

PRAE.HU: Kérlek, térjünk még vissza a színészetre, milyen hatása volt a magánéletedre?

Van az az elvárás a színésznőtől, hogy megalázható legyen, hogy összetörhessék a jellemét, megsemmisíthessék a személyiségét. Akkor divat volt ez a rendezői elv: megtörni a színészt. Ez persze ma is van. Az egyéniség, aki voltam, belement ebbe a játékba, ebbe a piaci vásárba, hogy odaadom az egyéniségemet a szerepért. Hagyom magam összetörni, megalázni, hogy végül is létrejöjjön a produkció, megszülessen a szerep. Nemcsak én, minden színész végigmegy ezen. És utána szedjem össze magam, tudjam, hogy mégsem vagyok senki, mégis van egyéniségem. Ez a megalázottság az egyik dolog. A másik, hogy mi úgymond nyilvános nők vagyunk. Nekem ezt kimondta egy híres, országos elismertségű színésznő, Marija Crnobori Jugoszláviában: mi „javna žena” vagyunk – ez pontosan azt jelenti, „nyilvános nő”. Valójában azt, hogy bárki odanyúlhat hozzá, elérhető, közszemlére tett nő.

PRAE.HU: Igen, mint régebben mondták, a színházban ragyogó dívát csak egy sarok választja el a prostituálttól…

Én pedig nemcsak a foglalkozásom miatt lettem megalázva, színésznőként, hanem azért is, mert elvált nő voltam már akkor, sőt, elvált nő gyerekkel. Ez már eleve megalázó helyzet, ha még eltartott nő lennék, akkor legalább kurva lennék, ami egy fix státusz, de micsoda dolog az, hogy egy nő eltartja magát meg a gyerekét, és önálló akar lenni? Az ilyen nő aztán tényleg sebezhető. És az voltam, sebezhető. De hát ez is egy tapasztalat. 

PRAE.HU: A költészetben nem kell lemenni kutyába, abban szerinted nincs benne a közvetlen személyiség-megszüntetés?

Lehet, sőt, másfajta véglet van a költészetben, legalábbis az én esetemben. Úgy érzem, a versekben én önkéntesen tárulkozom ki és válok sebezhetővé, míg a színházban kényszerítenek erre. Ott – persze elvállaltan, előzetes beleegyezésemmel – külső kényszerűségből vesztem el magam, míg a költészetben senki nem kényszerít rá, hogy őszinte legyek, hogy kinyissam a blúzom azzal, hogy „ide lőjetek”. Itt önmagamtól tárok fel olyan sebezhető pontokat, amelyeket színésznőként talán el is tudtam rejteni a szerepekben.

PRAE.HU: Értem, ennek tehát az önkéntesség a lényege. Eszerint van láncolat a színház,a performansz és a költészet között?

Érdekes módon a performanszban mindkét tapasztalatot ötvözöm, ebben gyakran használok jelmezt, álarcot, eszközt, kelléket, ami kis védelmet ad. Ez a színházi tapasztalatból jön: a színész mindig keres valamit, cigarettát, széket, zsebkendőt, valami fogódzót. A performanszaimban pedig nem csupán ilyen értelemben biztos pontok ezek, hanem társak is egyúttal, partnerek. És szimbólumok, hiszen magam választom a jelmezt, én készítem a kelléket, tehát olyan dialógusom van azzal a kellékkel-jelmezzel-díszlettel, amit magam találok ki, hogy egyúttal kifejezze a költői mondanivalómat is. A segítségükkel alakítom a szerepemet is, mikor dialógust folytatok velük, önmagammal beszélgetek, ha egy esernyőhöz beszélek, miközben használom azt az esernyőt. Ilyenkor színész is és költő is vagyok. Életre keltem az esernyőt vagy azt a nylon-fóliát, széket. Csak a performanszban tudom egyesíteni a költői mondanivalót a színjátékkal, a költőt és a színésznőt. Az is színházi örökség, hogy ebben a színek, a fény nagyon fontosak.

PRAE.HU: Térjünk vissza a korábban említett újabb fordulópontoz, a fónikus előadáshoz. Nyilvánvaló a rokonság költészet és fónikus performansz között. A színház és líra viszonyában lehet, hogy a fónikus performansz a tökéletes mixtúra?

Még hadd hangsúlyozzam, hogy nemcsak a tárgyak, a színek is fontos szerepet játszanak a verseimben is. És persze, a hang. Hogyan lehet a versben kifejezni a hangot meg a ritmust? Nyilván tördeléssel, verslábakkal.

PRAE.HU: Igen, amikkel tulajdonképpen hangzást eszkábálunk.

Próbáljuk hangjelekkel is, például a magánhangzókkal, legyen a példa Rimbaud-nak a Magánhangzók szonettje. Nemsokára utána ott voltak a dadaisták és a futuristák, és megcsinálták azt, amiről én csak később tudtam meg, hogy lehet csinálni. Onnantól kezdve bennem is motoszkált, már akkor, amikor még csak olvasnivaló lineáris verseket írtam, hogy a hangot, például azt, hogy „jaaj”, valahogy beletegyem. A tördelésben lehet érzékeltetni a ritmust, például rövid sorokkal. Az ember költőként azért meg tudja oldani az írott verseknél is, hogy valamiféle hangzást, hangvételt, szaggatottságot jelezzen. A csöndet például már tudjuk jelezni. Még mielőtt magam belekezdtem volna, de szinte egy időben, azzal jöttem rá, a XX. századi izmusoknál – itt elsősorban a dadaista, futurista versekre gondolok –, hogy azoknak az előadása is a népi rítusok, bölcsődalok, siratók hangzására alapoz. Rájöttem, mintegy megvilágosodva, hogy én ezt a kettőt egyesíthetem, ötvözhetem, hiszen a rítusok máig léteznek a kultúránkban, a magyarban is, a szlávban is.

PRAE.HU: Mintha erre koronként rájönnénk, például a beat költészetben ott az afrikai ősi rigmus. A művészetben, ahol a világ egy nyelvet beszél, mindig előjön ez a legősibb réteg. De mitől ismerős ez annak, aki a világ másik végén él? Lehet, hogy ez közös kulcs.

Szerintem itt az archetípusokról van szó, ezek valószínűleg közös gyökerűek, tehát az énekszerűen hangzó szöveg, a mormolás, a mantra alighanem a világ minden táján jelen van. Akkor ezt gondoltam, de még nem volt internet, hogy megtudjam, a világ másik táján mi zajlik. Hanem amikor bekerültem a világ körforgásába, rájöttem, hogy az, amit én gondoltam, hogy a gyökerekből, a népi kultúrából kell meríteni, az a világon mindenütt jelen van. Én a balkán multikulturális közeget ismertem, ebből származom. Ebben benne van a magyar is.

PRAE.HU: A Balkánon még mindig föllelhetők Homérosz ük-ükunokái, a rapszódoszok kései utódjai.

Ott éltem, aránylag jól ismerem a szláv szóbeli költészeti hagyományokat.

PRAE.HU: Meddig éltél ott?

Ötvenéves koromig. Eszembe se jutott, hogy máshova menjek, máshol éljek, Amerikában sem. Nem, én ott akartam élni a gyökereimhez közel, ahonnan merítettem. Úgy éreztem, ami be is bizonyosodott, hogy csak akkor vagyok autentikus és érdekes a világ számára, ha azt mutatom fel, amit idáig is: a sajátomat, amiről azt gondolom, hogy az vagyok én. Miért akarjak én beatnik költő lenni, mikor nem abban a közegben élek, nem a fogyasztói társadalom ellen tiltakozom. Elmentem Amerikába, mert hívtak, de az nem az én világom. Tudtam, nekem közel kell maradni a magyar és a balkáni nyelvek hangjához, amelyeket állandóan hallgattam, hogy ennek a zeneisége, ez a kultúra ihlessen. Itt annyi tehetség, annyi energia, annyi eredetiség van.

PRAE.HU: Jönnek onnan is ide, ezt a mélységet keresni.

Itt visszatérek életem második nagy fordulópontjához: amikor megjelent a hangköltészeti lemezem ’76-ban. ’77-ben kikerült Európába, Nyugatra, rögtön kaptam meghívásokat. Először Amszterdamba egy nemzetközi hang- és vizuális költészeti fesztiválra.

PRAE.HU: És akkor kiderült, hogy ezek a műfajok léteznek.

Igen, és tényleg a legjelentősebbek között léptem fel attól kezdve. ’77-ben harmincöt éves voltam. A legnagyobb klasszikusok közé kerültem, sokan közülük már nincsenek az élők sorában. Érdekes módon rám éreztek, felemeltek maguk közé, mint egy csodabogarat. Mert ők már technikával dolgoztak, elektronikus stúdiókban, én meg csak odaálltam a saját hangommal, egy szál mikrofonnal. Vittem a kis tablofont, Király Ernő kütyüjét, a maga csinálta hangszert, mert az hordozható volt, és úgy szólt, mint egy szintetizátor. Nagyon jó, hogy ezt a majdnem népi, vagyis tényleg nagyon egyszerű szerkezetű hangszert vittem, ezt a szinte játékhangszert, és nem a citrafont, ami preparált citerákból áll. A tablofon rendkívül érdekesen hangzott, és hozzá az, amit a hangommal műveltem – nekik ez csoda volt. Én meg nem is tudtam volna versenyezni a stúdió-hangfelvételekkel. Ezzel elkezdődött a nemzetközi meghívások sora, a ranglistán rögtön az elsők közé vettek be, vizuális és hangköltőként is.

PRAE.HU: Ekkor kerültél ki először a világba? A beatköltők neve miatt sokan korábbi időpontra teszik.

Igen, ekkor. 1977-ben.

PRAE.HU: Onnantól ez a vonal folyamatosnak mondható, akkor is, ha látszik, akkor is, ha nem?

Igen.

PRAE.HU: Magyarország nem hozta a híreket róla, talán ezért tűnik innen nézve két csúcsnak a pályád két láthatóbb nemzetközi elismerése.

’77-től állandóan, azaz gyakran jelen voltam külföldön, főleg kiállításokkal.

PRAE.HU: Magyarország erről legközelebb akkor értesült, mikor a Lennon-Ono -díj híre végre átütötte az ő falát is.

És van még egy harmadik „csúcs” is, a harmadik fontos momentum az életemben, egy élményszerű, döntő befolyás, amin én is meglepődtem. Összegezzük: az első döntés az enyém volt, a színészet. A második, a lemezem, szinte véletlen volt: meg kellett csinálni egy munkát, a hanglemezt, aminek nagyon nagy hatása lett a világban, és azóta is tart. És a harmadik, ami nem az én érdemem: megszületett az internet. Ez hatott úgy, hogy „újra felfedezzenek”. Felkerültek a munkáim a világhálóra, nem én tettem fel őket, hanem azok, akik értékeltek, mondjuk úgy, az olvasótáborom. Addig a könyveim kis, ötszázas példányszámban jelentek meg: inkább mítosz volt, hogy micsoda verseim vannak, hisz amíg meg nem jelentek az interneten, addig csak azok emlékezhettek rájuk, akik annak idején megvették a köteteimet.

 

PRAE.HU: Hiánycikk voltál, kifejezett irányú érdeklődés kellett hozzád, de mégis, mindig terjedtél valamilyen módon.

Igen, átgépelve, tudok róla. Aztán jött ez a rajtam kívülálló fordulat, hogy feltalálták az internetet, és bárki felrakhatta a szövegeimet, bárki olvashatta, letölthette az OSzK online bázisáról. Ez vezetett az újrafelfedezésemhez, a költészetem felfedezéséhez. Aztán megjelentek a performanszaim és más előadásaim videón a youtube-on.

PRAE.HU: Az Új Symposion is felkerült lapról lapra.

Igen, digitalizálták a folyóiratokat. Nem a díjaktól, hanem a nettől lettem olvasottabb. De a fordítás problémája mindmáig ugyanaz, a verseket más nyelvre fordítani, ez nagyon nehéz kérdés.

 

PRAE.HU: Valószínűleg a költőnek az lesz ebben az igazi útja, hogy megtalálja a maga költő fordítóját. A nemzetközi ismertségben van egy földrajzi szempont is: fontos-e, melyik országban él a művész?

Igen, nagyon fontos, meghatározó.

PRAE.HU: Jugoszlávia világútlevelet osztott. Számított a karrieredben, hogy nyitott határú országban éltél?

Nekem ehhez nem volt viszonyítási alapom. Olyan országba születtem, amilyenbe, fogalmam se volt, mi a helyzet Magyarországon vagy másutt. A ’60-as években felnyíló szemű fiatalként tudatosult bennem, hogy van, ahonnan nem nagyon lehet kijönni. Ilyen volt Magyarország is, de én nem tudtam elképzelni, milyen lehet az – míg először el nem utaztam külföldre huszonnégy évesen, a ’60-as évek közepén, Magyarországra, Budapestre. Családi látogatás volt. Szóval én se nagyon utaztam. De nem tudtam, milyen érzés bezárva lenni, nem is gondoltam rá. Én se mehettem, kötve voltam, a munka, a gyermekem – hiába voltak a lehetőségek, a magánéleti és anyagi dolgok miatt nem élhettem velük.

PRAE.HU: Eszerint nemcsak a határokat lehet lezárni az ember előtt, be lehet zárni a körülményekkel, kötelezettségeivel is. Ott volt a világútlevél, és nem lett a világismertség eszköze.

A ’60-as évek közepén voltam először Magyarországon, másodszor pedig ’68-ban. Akkor született a következő sorsszerű döntésem. Amikor meghívást kaptam – mert akkor már meghívást kaptam, nem családi látogatás volt –, hogy vegyek részt egy happeningen, a magánéletemben választási helyzet elé állítottak: vagy válással végződik a házasságom emiatt, hogy elutazom, és ezzel a művészlét mellett döntök egészen, vagy pedig maradok, és megőrzöm a családot.

PRAE.HU: Mondta ezt egy művész férj…

Igen. Választanom kellett, vagy-vagy. ’68-ról van szó, itt a lehetőség, hogy tényleg szabad művész legyek, vagy maradjak csak félig szabad művész. Ez tűzpróba volt. Már a második ilyen helyzet volt, ami elé férfi állított, hogy vagy ő, vagy a művészet – itt viszont már vagy a házasság, a család, vagy annak elvesztése volt a tét. Nagyon sérelmes volt, hogy a férjem megtilthatja nekem ezt az utazást, micsoda megalázás, miért nem pártolja inkább. Ez volt az a pillanat, mikor végleg döntenem kellett. Döntöttem – a művészet mellett. És akkor ismertem meg az akkori magyarországi undergroundot, tényleg a föld alatti művészetet és művészeket, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül a világban.

PRAE.HU: Ide kellett jönnöd, hogy találkozz személyesen azokkal, akik értékelnek.

Igen, és akkor tudtam meg, hogy másolják, gépelik, sokszorosítják a verseimet.

PRAE.HU: Fontos év ez a ’68. Bevonul Prágába a magyar hadsereg, de közben hála Istennek létezik az az underground, ami mást csinál. Ez a legjobb hír. Ez az egyik kulcs, a másik, hogy előjött a nő.

Kezdődött az emancipáció, a feminizmus, a női egyenjogúság, a szexuális forradalom…

PRAE.HU: Van itt egy nő, aki világhíres lehet, de a férje nem akarja elengedni a világba. Ez a szituáció nem fordulhat elő a férfival.

Képzeld, micsoda döntés volt az, szörnyű, micsoda következményei voltak.  Tehát ez is egy momentum volt.

PRAE.HU: Nóra szerepe…

Én vittem magammal a gyermekemet.

 

PRAE.HU: Úgy látszik, a nőknek a görög tragédia szintjén kell meghozniuk a döntéseiket az alkotóművészet pártján. Nem a világhír pártján, hanem a legszimplább, a láthatatlan művészeti tevékenységük pátján.

És nagy fájdalmam az, hogy a következő házasságomban szerettem volna még egy gyereket, de nem lehetett. Az első gyermekemet magam neveltem fel, tudtam, hogy ezt a terhet anyagilag sem, szervezésileg sem bírom megoldani, nincs kire hagyni a gyereket stb. És legnagyobb szomorúságomra a második férjem nem akart gyereket.

PRAE.HU: Pedig akkor és abban a házasságban már elismert művész voltál. Lám, világhírről beszélünk, és közben arról, hogy az egyik férfi nem enged ki a köréből, a másik meg azt mondja, most el vagy ismerve művészként, de gyereked tőlem nem lesz, legyen elég a művészet.

Én vállaltam volna, tudom, mi az, szülni, gyereket nevelni, de tudtam, hogy ahhoz apa is kell, tudtam, hogy most már egyedül nem menne. Kell legyen apja is a gyereknek. Nagyon nagy fájdalom volt ez a megtagadás a számomra.

PRAE.HU: Köszönöm, hogy ezt is elmondtad.

Ezt még nem mondtam el soha.

PRAE.HU: Maradt tehát a művészet: milyen hatást akarsz elérni a verssel, és, ami nálad nagy kérdés, milyet az előadás jellegű alkotásokkal? Ott igen közvetlenül jön át minden, a performansz nagyon direkt műfaj. Ott már nem az a kérdés, akarsz-e hatni, nyilván, hogy akarsz, hanem hogy mi az a hatás, amit el akarsz érni. Fölébresztés, döbbenet? Csak átélés?

A performanszban a kíváncsiság hajt, magam is kíváncsi vagyok, milyen hatást vált ki. Amit érzékelek, és amiről tudom, hogy jó visszajelzés: a döbbenet, a csend, a nagy figyelem. Tehát, ha ezt a hatást elérem, akkor tudom, hogy elértem valamit, de hogy egyénenként mit, azt én nem tudom, legfeljebb ha visszakérdezem.

PRAE.HU: Te a kérdőjelet teszed fel már az előadásoddal is, vajon mit csinálok, mutassátok, és a kérdőjelet kapod válaszul is. Tehát akkor vagy boldog, ha a kérdőjel megfogant bennük?

Így van. Én magamban teszem fel a kérdőjelet, a mondanivalót kisugárzom, elmondom vagy eljátszom, tehát megtörténik a performansz, és akkor megkapom a választ a kérdésemre, hogy hatottam-e. Hogy miképp, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy hatottam, ha érzem a feszültséget, a döbbenetet, vagy egyszerűen csak a nagyon erős figyelmet és elmélyültséget. És utólag vagy megtudom, miképp hatottam, vagy nem. Úgy gondolom, olyan sok szimbólummal, jelrendszerrel dolgozom, hogy a hatás mikéntje attól függ, kihez mi jut el ebből. Azt tudom, hogy egy-egy szimbólumból körülbelül mit érthetnek meg, vagy érzületileg hogyan hathat rájuk, de pontosan nem tudom, hogy abból mit vesznek fel.

PRAE.HU: Legyünk konkrétak, itt van a göteborgi előadás.

A Transit Zoonra gondolsz?

PRAE.HU: Igen. A Transit Zoonban egy aktualitás (a menekültek elé felhúzott kerítések) erős, direkt, jellegzetes jelképrendszerével dolgoztál. Mit lát a néző, és mit akartál te, mit tettél le, csak a máról beszéltél? Ezt az egyet lefejtenéd héjról héjra? Mit jelentett a hang, és mit a kerítés látványa?

Van egy belső monológom, míg a performansz zajlik. Kezdődik a cím választásánál: Transit Zoon, nem zone, hanem zoon. Van egy drótkerítés, egy nyúl- vagy tyúkketrec, ami szimbolikus: nem véletlen, hogy állatkerítés. Távolról se akartam azt, amit ezek használnak, azt a szögesdrót-kerítést, hisz arról szól a performansz, hogy az ember, ha el van zárva, akár fizikai, akár szellemi vagy érzelmi korlátok közé – hisz mindeddig is a szabadságról és a tilalmakról beszéltünk –, akkor állattá lesz. Ezt jelzi a szimbólumrendszer. És a helyzet helyszíne, a senki földje. Emberként zárnak el, de a zártságtól, és mert a senki földjén vagyok elzárva, lassan elvesztem emberi méltóságomat, mivoltomat, önbecsülésemet, és állattá válok. Szegény állat! Mert a szegény állatot a maga helyzetében nem becsülöm le.

PRAE.HU: Állattá, sőt elzárt állattá válik.

Olyan értelemben állattá, hogy elállatiasodik, tudjuk, mit jelent ez, a senki földjén meg van fosztva emberi önazonosságától, nincs kötődése, mert elvették tőle, nem ő dobta el. Nekem ebben az aktualitásban ez a legszörnyűbb: emberek a senki földjén. Ez látszólag nem rólam szól, de mégis rólam szól, mert én is a senki földjén voltam, vagyok, mióta az országom kicsúszott alólam, megsemmisült. Nekem volt egy hazám – mert nekem Jugoszlávia az volt.

PRAE.HU: Érdekes módon akkor is hazád volt, ha ennyire szörnyen-gyönyörűen összetetten.

Igen, alólam eltűnt Jugoszlávia, elvették tőlem, nem én mentem ki, hanem az szűnt meg. Azonkívül a senki földjén éreztem magam egész alkotói pályámon: azok a műfajok, amikkel én foglalkozom, függetlenül attól, hogy megvan a nevük – performansz, vizuális, fónikus költészet –, akkor is a senki földjének számítanak ezen a földrajzi területen, hát még, mikor művelni kezdtem, a ’60-as, ’70-es években.

PRAE.HU: Úgy érted, Magyarországon?

Igen, Magyarországon, persze, a magyar kultúráról beszélek.

PRAE.HU: Magyarországon, a magyar kultúrában ez a műfaj konkrétan egy transit zOOn, két nagy nullával.

Hivatalosan, a kánonban nem is létezett.

PRAE.HU: Tehát senki földje, máig annak számít.

Ahogy mondod. Azt jelenti, hogy a senki földjén tevékenykedtem művészként is, és igyekeztem nem állattá válni, vagy ha úgy éreztem, hogy azzá válok, akkor üvöltöttem, és akkor a sikoly lett az ars poeticám. Van néhány ilyen performanszom, ez a fónikus költészet külön műfaja.

PRAE.HU: A szűkölés művészete. Ehhez csak annyit, hogy a szerencsétlen ember, aki még a dolgát sem végezheti intimitásban, a sárban kell elvégeznie mindenki előtt a letolt nadrágjával, aki nem kap enni, nem biztos, hogy lealjasul, lehet, ha rettenetesen bánnak vele, ő még mindig nem lesz állat, de hogy csak üvölteni tud, az biztos. Pont azért szűköl, mert még mindig nem elfogadható számára, ami történik vele.

A performanszban ezt a folyamatot ábrázolom. A személyt, aki én vagyok, és akit ábrázolok, folyamatosan nézik – ez szörnyű érzés performerként is, szembesülni ott a tekintetekkel. Ha színésznőként állok a fényben, mégiscsak van egy láthatatlan fal, vagy magasabban vagyok, vagy a fény miatt, ki vagyok világítva, ők meg nem. De itt, a performanszban ugyanolyan fényviszonyban, ugyanabban a térben állok, csak egy tyúkketrec hálója választ el tőlük, és szemezünk egymással. És akkor lejátszódik bennünk, hogy elszégyelljük magunkat, ők talán inkább, mint én, aki pedig kis gonosz állattá aljasulok le végül: csakazértis majommá változom, nektek, miattatok, mert nincs más! Fokozatosan öltöm magamra a majom alakját: ha nektek ez kell? Emberként nem tudok, a ketrec miatt nem nézhetek veletek szembe, de így legalább dacolok, nesztek, én vagyok a majom, és ugrálok, és bármit csinálok! Mert a senki földjén nem szabad, hogy ember álljon, hisz még egy állatnak se kívánom, hogy ott kelljen élnie. De ha ti ezt akarjátok nézni, tessék! Ez nagyjából az a lelkiállapot, amikor megírom a verset: örüljetek, ennél sebezhetőbb már nem leszek. De a versben nem is lehetek annyira, mint amikor ebben a performanszban majommá változom, és ugrabugrálással lázadok, és mutogatok a közönségnek: ha ezt akartátok, állattá váltam, mert a senki földjén tartotok engem mint művészt.

PRAE.HU: Mint mikor az első feketebőrűt behozták Európába.

Igen, ez is eszembe jutott, állatkertben mutogatták. Mivel művészként szinte egész életemben a senki földjén éltem, ezért vagyok állatkerti mutatvány: transit zoon, azaz emberállat. A transit azt is jelenti, hogy átmeneti állapot. A repülőtereken van az a tér a tranzitutasoknak, nekem meg szinte az egész életemre-pályámra jellemző az állandó változás, nem ragadtam bele egy műfajba sem. Állandó „work in progress”, fejlődési folyamat, ha ugyanazt a performanszot adom elő, akkor is mindig másmilyen, ha ugyanazzal a címmel is. Sőt akkor a címen is változtatok, például az Alice-performanszomban. Eleinte valóban én is csak az Alice Csodaországban-ra gondoltam, én mint alkotó, aki mindig csodálkozom és különböző világokba tudom magam beleképzelni, és akármilyen körülmények között élek, mindegy, melyik országban, muszáj megteremtenem a magam kis csodaországát, hogy lélegezni, élni tudjak. Aztán Alice a hosszú évek során átváltozott, amikor újra elővettem, egész más lett. Voltak állandó elemek, kellékek, jelmez, de a második Alice már tranzíció a performanszban. Alice háromszor változott át, a legújabb a néhány évvel ezelőtti Alice Kódországban, ami azt jelenti, hogy aktuálisabb lett. A társadalmi valóság beszüremlik Csodaországba is, az aktualitás beszivárog, de mindig ott vannak az archetípusok is.

PRAE.HU: És az archetípusban ott van az ősiség, amit említettünk, az a bizonyos folklorisztikus réteg, a legősibb kulcsok, az ’arche’ – és ott van a kezed, amit ezen az ősi ütőéren tartasz. Mondhatjuk, hogy ez a világ ritmusának ismerete. Térjünk vissza az általad nemigen kedvelt siker szóra: mégis csak kell legyen olyan, amit te mérvadó sikerednek tekintesz, olyannak, ami a pályádra visszahatott. A művészeti ágaidon belül mit lehet sikernek tekinteni?

A siker számomra egész más kategória. A művészetben azt szokták sikernek nevezni, ha valaki díjat kap. De én abszolút nem így gondolok erre. Ha megjelenik egy jó verseskötetem, de nem kapok rá díjat, akkor az mi? Nekem azt a jó érzést adja, hogy kiteljesedtem. Hogy le tudtam rakni azt a művet. Belső sikerélménynek érzem, hogy megvalósult egy mű, amit meg szerettem volna valósítani. Lehet performansz, monodráma is, aminek közvetlen hatása van. Voltak ilyen élményeim. Soha nem az elismertséget neveztem sikernek, hanem azt, hogy megvalósult valamilyen jelentős dolog az életemben az én közreműködésemmel. Én abszolút elkerülném ezt a siker-témát. A magam ünnepe, hogy befejeztem egy verseskötetet. Az nem jelenti azt, hogy a külvilágban elérek vele valami nagy sikert. Voltak ilyen élményeim minden műfajban, amivel foglalkozom, hogy na, ezt úgy valósítottam meg, ahogy szerettem volna.

PRAE.HU: Mi van, ha őrületes nagy közönségsikerről van szó? Olvasottsága van, húszezer példányban elkelt, százezren látták, jön a jó visszhang stb.

Akkor ez már az elvégzett munka visszhangja, ami vagy jön, vagy nem jön, vagy akkor jön, mikor a művész még él, vagy csak amikor már nem él, vagy nagyon hosszú idő után.

PRAE.HU: A közönségsiker ezek szerint nem annyira fontos ebben a siker-felfogásban. A szakmai kritikával hogy vagy? Mondjuk úgy, a belső sikerérzés az alkotói elégedettség, a közönségsiker meg maga az ezerfejű szörny, hol visít, hol nem, hol tapsol, hol nem. 

És sok mindentől függ, a közönség befolyásolható, a menedzseléstől is függ nagyon.

PRAE.HU: És az említett időfaktor: a mű fel- és elismerése akár kétszáz év múlva is bekövetkezhet. És van a szakmai kritika, számodra mi jelzi az értékét?

Nekem minden kritika fontos, akár bíráló, akár dicsérő. De még a rosszindulatú emberi gyarlóságból írt írás is.

PRAE.HU: Az igazi malíciából, az is fontos?

Igen, igen. Nem tudtam elképzelni, hogy így is szabad, lehet kritikát írni. Azt igen, hogy tényleg vannak emberek, akik így gondolkoznak, de nem írják le. Eszerint így is lehet viszonyulni a dolgokhoz, és ma már le is lehet írni. Én az ilyen maliciózus kritikát is komolyan veszem. Megnézem, hol van az a sebezhető pontom, amit eltalált – ezt persze vagy észreveszem, vagy nem. Ha megtalálom, elgondolkozom, miért ennyire sebezhető az a pont, mi az oka, hogy ezt így ki lehet fordítani. Ráérzett, és gúny tárgyává tette azt, amit valószínűleg ügyetlenül írtam meg? Nem távolítottam el eléggé magamtól, amiről írtam? Mondom, ennek is van értelme, ha ennyire a személyembe tud taposni, az azt jelenti, nem szabad ennyire alanyi módon megírni bizonyos dolgokat. Még ez is tanulság.

PRAE.HU: Eszerint neked a személyeskedően lehúzó kritikákból is megvan a pozitív hozamod. És ha a kritika – mert mostanában ez van veled – egyértelműen pozitív, elismerő, az már tekinthető sikernek, vagy az is ilyen dupla szűrőn keresztül megy?

Igen, duplán szűröm azt is: látom, hogy eltalálta és jól találta el, de tudom, hogy amit csinálok, az sokkal több rétegű. Viszont annak örülök, hogy meghallotta belőle egy bizonyos szinten egy bizonyos üzenetemet. Én a verseimben, előadásaimban, mint egy kapszulában, nagyon sűrített tartalmat közvetítek – vagy szeretnék közvetíteni –, és boldog lennék, ha minden hatóanyaguk eljutna valakibe és ott feloldódna. De annak is örülök, ha valakiben akár egy réteg kibomlik és célba ér. Nagy öröm azt tapasztalnom, hogy még olyat is észrevesznek az alkotásaimban, olyat is átéreznek, és hat rájuk, amire magam nem is gondoltam.

PRAE.HU: Ezek szerint nincs siker, legföljebb elégedettség van, új jelzéseket, eddig nem látott szempontokat kapsz. Tehát feldolgozás van, nem siker. És most bele a közepébe: mi van egy olyan díjjal, amit a világon kétévente osztanak ki, akkor is csak keveseknek, és a világ összes sarkából látható, eleve világhíres ember adja más világhíres embereknek, szervezeteknek?

Ráadásul milyen sorrendben, kikkel együtt díjaz! Igen, ez a külvilág számára nyilvánvalóan maga a siker – amit sikernek szoktak nevezni. Nem egyetlen munkával értem el, nem egy mű vagy találmány, amit díjaznak, ezen én is elcsodálkoztam. Én ezt úgy mondom, és talán tényleg erre mondják, hogy életmű-díj. A Lennon-Ono díjat, úgy érzem, az életművemre kaptam. Az életemet és a művemet, az egész tevékenységemet díjazták vele.

PRAE.HU: Nem misztifikálnék, de ha Lennon neve benne van a díjban, és Yoko Onóé is, sőt béke-díj, tehát a harmadik fogalom is, a harmadik hatvány is megvan, mert ezek hatványozzák egymást, lehet-e végre ezt annak a típusú elismerésnek tekinteni, amire azt mondod, ez már valami? Hisz életműve vagy működése díjaként kapja művész-fenegyerek, egyedülállóan újító szervezet, sőt, a maga külön útját megtaláló ország is – csodálatos társaság. Izland, Anish Kapoor, Ai Weiwei… Tudsz egészen fiatal díjazottakról is?

Az orosz Pussy Riot, a két fiatal énekesnő, akik azért kapták, amit csinálni mertek, és amilyen művészi fokon csinálták, sőt az életük is majdnem ráment, életveszélyes helyzetbe kerültek.

PRAE.HU: Élet és mű: a díj művészetileg is értékel, nemcsak gesztus, erre vigyáz Yoko Ono, nem adja könnyen Lennon nevét, abszolút alá van támasztva a művészettel. Gondolom, lehet azt mondani, hogy Ladik Katalinnak is ez az elfogadható elismertség alapfeltétele.

Feltétlenül. Úgy érzem, érdemes volt ezt a küzdelmes pályát végigélnem, hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megélhettem, és aztán a díj anyagi részét olyan szervezetnek adományozhattam – mert ez olyan díj, aminek az erkölcsi része az enyém, az anyagi részét pedig tovább kell adnom –, amely a családon belüli erőszak áldozatait védi és menti. Az összeget a bántalmazott családtagok menedékházainak adtam.

PRAE.HU: Ismét egy női vonás a világsikerben.

Saját személyes tapasztalat, hogy mennyire kiszolgáltatott egy nő, egy anya, a gyerekkel és a családdal. Úgy fogtam fel, mint mondtam, hogy ez életmű-díj, és ez nem csak elégedettséggel jár, hanem feszültséggel és kötelezettséggel is. Elvárták tőlem, hogy teljesítsek, és ezek után még többet várnak tőlem. Ha már elismert lettél – és egyébként is, mindig, ha valamit befejezel, hisz tudod te is, költő vagy, mikor leteszel egy munkát az asztalra –, magadban azt határozod el, ennél alább nem adom a következőt. Nem dőlhetek hátra. Ez volt az a feszültség, amit éreztem: Úristen, hát akkor nekem nem szabad a babérjaimon megülni!

PRAE.HU: Szokták mondani, hogy az irodalmi Nobel-díj megöli a következő teljesítményt. Ez érthető is.

Még jó, hogy én ezt nem egy műre kaptam, csak arról van szó, hogy ne menjek az eddig felállított színvonalam alá.

PRAE.HU: De ez akkor is megvan benned, amikor nem kapsz díjat.

Ez az, ami a sikerélménnyel együtt jár: nagyon kell vigyáznom, hogyan tovább. Ahogy arra is, mit nyilatkozom, mert ettől kezdve nagyon figyeltek rám, az interjúimra, tehát ilyen értelemben is kötelezettség.

PRAE.HU: Szószólója lettél annak, ahova kitekint az életműved. Nagy felelősség. Szerencsére nem lettél a diplomatája a saját életművednek. Én azt látom, hogy dolgozol azóta is.

Ha csak így nem vagyok diplomatája, hogy most interjúalany vagyok.

PRAE.HU: De nem köteleződtél el egy ügynek, aminek most be kell szántanod a művészeted, független alkotó maradtál.

Ez a „diplomácián” felüli plusz munka.

PRAE.HU: Figyeltem a díjad hazai hatását: az a fajta el nem ismertség, az ár ellen úszás, a transit zoon, ami addig jellemző volt, ezzel véget ért. Talán így mégis haza tudtál érni. Nemcsak Magyarországon, nemzetközileg is, a művészeted létező otthonába.

Tudod, mit éreztem még ebben a díjban, hogy miért volt érdemes? Az egész életpályámon, mint a homok asszonya… És nem csak én. Ezt láttam anyámban és a családom többi női tagjában is. Mintha egyszerűen genetikai dolog lenne, olyan természetes, hogy mi, nők húzzuk az igát, és csak a küzdelem, a küzdelem, függetlenül attól, hogy mit csinálunk, családot, vagy kapálunk, napszámba járunk. A művészetben ugyanúgy napszámosa voltam az életnek, bármit csináltam, akár színházat, akár mást – mindegy, egész életemben, mint a homok asszonya, csak csináltam, csináltam. Ebben nem befolyásolt az ilyen vagy olyan kritika, nekem ez a dolgom – nem használnám ezt a hülye szót, de úgy éreztem: küldetés, karma. Abbahagyhattam volna, más életutat is választhattam volna, hisz volt lehetőségem, többször dönthettem volna a sorsomról másképp, akár a magánéletben, akár hogy kimentem volna külföldre, és ott performanszból vagy vizuális költészetből éltem volna.

PRAE.HU: Könnyebb utat választhattál volna.

Más utat választhattam volna.

PRAE.HU: Ez a homok asszonya szimbólum nagyon fontos, azt jelenti, hogy ez a díj végül érdemessé nyilvánította ezt a mérhetetlen küzdelmet.

Ez a lényeg.

PRAE.HU: Te Mesternő lettél – de neked volt-e mestered, akire feltekintesz? Meghatározó-e a mester a művészeti ágaidon belül?

Nem volt mesterem. Hatások voltak, de mester nem: olvasmányélmények voltak.

PRAE.HU: Beszélsz arról is, milyen szakmai képzésben részesültél?

Semmilyenben. Azaz volt a közgazdasági technikum, közgazdasági főiskola, de nem diplomáztam. És színészi szakmai képzésben is részesültem, szerb nyelven. De a zene, költészet, irodalom terén: semmilyenben. Performanszban sem, viszont ma már én tartok workshopokat.

PRAE.HU: Mert az eredeti tehetség iskolát csinál.

Illetve tanítottam a Hangár magán színiiskolában hangművészetet. Meg is kerestek később is néhányan a tanítványaim, hogy segítsek nekik bizonyos szerepek megoldásában, monodrámában stb.

PRAE.HU: Tehát iskola nincs, tanítás van. Fontosnak tartod-e egyáltalán az iskolát a művészeti ágak képzésében? Mi a viszony a képzés és a tehetségesség között?

Ha az ember beiratkozik egy „szakmai” iskolába, az arra jó, hogy ha valaki nem igazán tehetséges, ilyen iskolák által azért középszerű művész még lehet belőle. Megtanulja a szakmát valamennyire, a középszerűségig el tud jutni, ha nem nagyon tehetséges, sőt ha nem tehetséges, akkor is. De valójában a tehetségesnek nem szükséges a szervezett iskola.

PRAE.HU: De ha valaki bármilyen tehetséges valamiben, nem jön jól neki mégiscsak, ha kifésüli a szakmai gubancokat?

De jól jön neki, csakhogy nem attól lesz igazán jó, amit csinál. Jó a magasiskola, mert abban a szakmai részét megtanulhatja, csak nem feltétlenül szükséges. Meg kell tanulni az anyagot, az igaz. De hogy rendes iskolába járással, vagy hogy hol tanulja meg, az mindegy.

PRAE.HU: Tehát személytől függ, hogy valakinek direkt jó, vagy abszolút szükségtelen?

Igen, a személyiségtől függ. Van, akiben az iskola, maga a rendszer megöli a kreativitást, valakinek meg lehet, hogy pont az a fegyelem és didaktikus módszer kell, hogy magát is komolyabban vegye. A szakmát mindenképpen meg kell tanulni, aki művész akar lenni, hivatalos szakmai képzésben vagy önmagától, de meg kell. Én autodidakta vagyok.

PRAE.HU: És vannak olyan úgymond művészeti iparágak is, ahol egyáltalán nincs iskola. A performansz, a fónikus költészet épp ilyen.

Jaj, hányan fordultak már hozzám, hogy szeretnének valamilyen performansz-képzésben részt venni, és hogy tudok-e ilyen iskolát. Mondom, nincs. Egyelőre csak workshopok vannak, én is tartok ilyet.

PRAE.HU: Az „egyelőre” fontos szó: a performansz nem amatőr menet, csak annyira a jövő elején járunk még, hogy nem alakultak ki az akadémiái, amiket majd persze az újabb kiugróan tehetségesek meg is tagadnak.

Ez annyira egyéni, egyszemélyes, egyedi műfaj, hogy nem lehet szakmailag megtanítani. Workshop-szinten lehet kis fogásokat mutatni. És alapvető szabályokat, mint amilyeneket a színiiskolában én is tanítottam. Vannak technikák persze. A világítás, hang, érthetőség, izzadjon, lihegjen, ha kell stb. A performansz-iskolában nem tiltásokat tanítanék, hanem azt, hogy az adottságait tudatosan vállalja és mutassa fel, és hogy azokból mit fejlesszen. Ez nem színház, ez önkifejezés.

PRAE.HU: Hálistennek e téren még semmiféle merev akadémikus rendszer nincs. De vannak nagy példák. Mely, főleg külföldi művészek azok, akik szerinted ma fontosak? Kik lehetnek fontosak a magyarok számára? És a fiatalok, tudsz olyat mondani, akire érdemes nagyon figyelni?

Nézd, én nem tudom, hogy engem figyeltek-e vagy sem. Az a mindjárt kirobbanó fiatal tehetség se tudhatja. Ma már tudom, hogy most figyelnek, de arról nem tudtam, hogy ti akkor követtétek, amit csinálok. És e nélkül is azzá lettem, aki lettem. Arra kell gondolni, hogy az emberek önmaguktól vagy figyelnek valakire, vagy nem. Hogy kikre érdemes ma figyelni: a legközvetlenebb szomszédunkban a környező országokra, amelyek nem világhírűek, a testvérországokra, Románia, Görögország, Szerbia, Horvátország, Moldova, Ukrajna, Ciprus – az igazán nem exponált országokra. És még a balti országokra. Olyan energiák, olyan tehetségek vannak körülöttünk, ezeket figyelhetjük. Nézzünk szét először magunk körül. Ha pedig leszűkítjük egy országra, nem a folyóiratokra, nem a kánonra kell figyelni, hanem az internetre, a Facebookra, az Instagramra. Ha az ember azt keresi, hol az igazi tehetség, aki még nem kánonosodott be, ott megtalálja. Aki kanonizálódott, és mégis jó, az azt jelenti, annyira ügyes és bölcs, hogy nagyon tudja, hogyan működnek a dolgok. Hogy azon a kánonon belül is el tudja mondani önmagát. De ez nem jelenti azt, hogy csak ott találjuk a jövő nagyjait. Fontos, hogy a már említett multikulturális közegből jön a legtöbb igazi tehetség. Az ilyen helyeken különböző hatások érik őket, ha kisebbségként élnek egy más nyelvű országban, vagy ha a saját országukban több nemzetiség közt – ezeken a helyeken van szerintem az igazi energia, a tehetségforrás. Nem véletlen az esetemben sem, hogy efféle térségben figyeltek fel rám a Lennon-Ono díjjal.

Most jönnek rá a nagy világ-kultúrhatalmak, hogy igenis a kis országokban rejlik az új. Mert a többit már mind átlátják, és azok nagyon hasonlítanak egymásra. Az amerikai irodalom alkotói nagyon hasonlítanak egymásra, a franciák is. Rájöttek, hogy a kisebb helyeken vannak azok az eredeti színek, azok az alkotók, akik még hozzák a gyökereiket, az eredeti kultúrájukat. Most viszont azt tapasztaltam, hogy a tehetségesek is, akiket vagy szerencséjük, vagy kapcsolataik révén már megismertek, már kirepültek eredeti fészkükből, és máshol élnek, Svédországban például.

PRAE.HU: Mert ők megtették azt, amit te nem: ők valóban a sikerre gondoltak, mint ösztönző tényezőre, és az nem mindig az építkező faktor, nem a hegyjáró, nem az „utamat bejáró” szempont.

Nem a homok asszonya…

PRAE.HU: …hanem hogy fölrepülök, kirakétásodom, kipöndörülök – és közben idomulok a világmércéhez.

Amikor én az internacionális fellépéseimen találkozom velük, kiderül, hogy jaj, aki Grúziából vagy ilyen helyekről jött, már Svédországban vagy Amerikában él. De hát ahonnan jött, azokat a géneket hordozza magában, és azt a kultúrát építi bele a karrierjébe, hisz ettől lett híres, mert azt a kultúrát mutatta fel, azzal érvényesült.

PRAE.HU: Talán vissza is fogja adni előbb-utóbb a gyökereinek.

Vannak persze tehetségek, akiket még nem orozott el magának a nagyvilág, rájuk kell figyelni, a fiatalokra. Már érvényesült fiatal művészekről beszélek, látom, fantasztikus energiák mozgatják őket. A fesztiválokon melyeken járok, már érvényesült művészekkel találkozom. Ahonnan ők jöttek, úgy robbannak ki, mint a bomba, és bizonyára még többen is vannak ott. Csodálatos energiák és tehetségek vannak például a Vajdaságban is, ha a magyarokról beszélünk. Határon túli, utálom ezt a kifejezést…

Nagyon autentikus, eredeti, és van fedezete annak, amit csinálnak, mert közben a világhelyzet is hasonlóvá vált. Állandóan puskaporos a levegő most ezekben az országokban. Ilyen értelemben szerencsém volt nekem is, hogy abban a korban éltem, és nekik is szerencséjük van, mert van, ami stimulálja az életüket.

PRAE.HU: Ezt minden brit elmondja, aki ideköltözik, hogy vannak izgalmas zónák, és ez a zóna, ez a senkiföldje-tranzitállatkert a nyugat és kelet találkozása – még Budapest is izgalmasabb, mint bármi más nyugaton.

Hogyan is lenne izgalmas London, ha nem élnének benne külföldiek.

PRAE.HU: Ezt a fantasztikus, gyönyörű keveredést és ezt a csodálatos Gemüschtöt, amit mi itt megélhetünk, ezt nem értem, hogy lehet államilag irtani, tiltakozni a vérfrissítés ellen.

Ezért is izgalmas ez a klub, ahol most ülünk, a MERSZ klub, itt olyan keveredés van, szinte mindenki máshonnan jön, különböző korosztályok, rétegek…

PRAE.HU: Köszönjük, reméljük, még sokan indulnak el innen, a te áldásos segítségeddel is. De a terjesztés, ismertség eszköze ma nyilván nem az ilyen hátratolt helyőrség, hanem a nagy média. Szerinted megfelelő módon foglalkozik a te művészeti ágaiddal? Hiányolsz-e e téren valamit Magyarországon és külföldön?

Elsősorban a versek, szövegek fordítására több energiát fektethetne az ország. Ez nem csak az én személyes problémám, ezt magasabb szinten kellene megoldani. Menedzserek kellenének. Minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak. Most én tárgyaljak a kiadókkal? Ez a rendszer hiányzik, nagyon is. Ez nem az én dolgom volna, az én dolgom, hogy megírjam a verset, létrehozzam a művet.

PRAE.HU: Nincs médiafigyelem, a költészetre egyáltalán, a performansz meg nem is legitim műfaj nálunk, a hangköltészet sem, e kettő nincs is jegyezve, hogy lenne hát médiaképviselete. Itt tehát őrületes hiátus van. Szerinted melyik ország csinálja jól a művészeti ágaid marketingjét, és miért?

Erre jó néhány országot fel tudnék sorolni, Németország, érdekes módon Horvátország és Szerbia, Szlovákia is jól csinálja. Több pénzt adnak a kultúrára, látványosabban, még ezekben az országokban is. Most voltam Romániában, milyen szép állami pénzeket adtak egy fesztiválra, és több ilyen fesztivál is van. Olyan kiadványokat kaptam a környező testvérországainkból, hogy csak néztem. Németország, Franciaország meg Amerika, nem tudom, miért, hogyan csinálja jól, de jól csinálja. És Lengyelországban, Ausztriában is csupa jó példát láttam.

PRAE.HU: Magyarország most ebben iszonyúan alulteljesít. Lehet mondani, hogy hazánkban ezt a dolgot állami szinten bojkottálják?

Úgy tűnik, mintha szándékosan fojtanák el a kultúrát és a művészetet általában.

PRAE.HU: Vannak olyan célok, amelyeket szeretnél elérni?

Módosítsunk a kérdésen: a koromra való tekintettel, nekem már csak vágyaim vannak, nem célkitűzéseim. Egy álmom vagy vágyam lenne: hogy a verseimet lefordítsák egy nagyobb idegen nyelvre.

PRAE.HU: Ha nagyon szigorúan vesszük, végül is mik voltak a pályádon a szükséges feltételek, mi az, ami nélkül ez a pálya nem szélesedett volna ki nemzetközivé?

Világútlevél, több műfajban alkotok, multikultúra, többnyelvűség, kommunikáció, több nyelven olvasok…

PRAE.HU: Eszerint ez a bezárt világokban nem adatik meg?

De én mégis magyar maradtam, és mindenhol magyar vagyok. És ez az, amit egyre jobban kiemelek, ezt mutatom meg a világnak.

PRAE.HU: Hogyan találtad meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg a számodra? Pályázatok? Aki nemzetközi sikert keres, fontos, hogy beajánlják?

Engem megtaláltak. Én tettem a dolgom, és egy idő után, nagyon sok idő után – ötven-hatvan éves koromban, ha most ezekre az utóbbi igazán nagy elismerésekre gondolunk –, megkerestek.

PRAE.HU: Tehát az utak találtak meg téged. És nem ismeretségen keresztül, sógor, koma, ajánlás.

Semmi ilyen. Én tettem a dolgomat, és vagy eljutott valahova a híre, vagy sem. Fogalmam sincs, hogyan, semmi pályázat, semmi beajánlás. Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk. Már az elején tudtam, hogy hosszútávfutó leszek, és így is építettem fel az utamat. Tudtam, éreztem, hogy abban a süket bácskai környezetben nem kaphatok rögtön visszhangot. Hosszú utat kell megtennem, években is, meg sok munkával kell elérnem azt, hogy bizonyítsak, hogy kifussam magamat.

PRAE.HU: Ilyen pályán tehát nincs az a recept, hogy „hogyan kell külföldön sikeres fiatal magyar művésznek lenni”. De a nemzetközi szcénát figyelni nagyon fontos. Szerinted van olyan esemény, fesztivál, amit direkt érdemes megcélozni a te művészeti ágaidban, mert ott hangsúlyos helyet kapnak? Van, amit észrevettél, hogy ilyen Magyarországon nincs, ott meg van az a fajta dolog, ami a művészetedet építi, kiemeli?

Belső világban élek-írok, csinálom a dolgomat, és akkor jönnek a meghívások. Esetemben ez így volt, így van. Viszont igen, fontos, hogy jelen legyek, mert akiket ott megismerek, meghívnak azok is, és egymásból épülünk. Egyik meghívás hozza a másikat.

PRAE.HU: Tudnál olyan helyet, szervezetet, eseményt, gócot, pályázatot, bármit mondani, amit egy fiatalnak érdemes volna figyelnie, ha azzal foglalkozik, amivel te?

Én tényleg nem tudom, kit-mit kell megcélozni. Csak egy helyszínt tudnék mondani, ahova érdemes menni: Berlin. Ott egy tehetséges fiatal tudna létezni. De én ezt is csak most tudom, miután egy évben háromszor meghívtak Berlinbe, akkor tudtam meg, hogy milyen alkotói hangulat van ott.

PRAE.HU: Hozzátehetem, hogy a performerek figyeljék a balkáni performanszfesztiválokat? Multimediálisnak hívják őket, de leggyakrabban multimédiával élő performanszfesztiválok.

Ezek események. Nem csak arról van szó, hogy a fiatal magyar fellép és megmutathatja magát, hanem mások is nagyon odafigyelnek, jelentős személyek és intézmények figyelik ezeket az országukban jelenlévő dolgokat, fontos személyek, akik esetleg felfedezhetik. Nem kell lebecsülni egyik fellépéshelyszínt se, én mindig teljes gőzzel, teljes energiával készülök rájuk, és kihozom magamból a maximumot. Függetlenül attól, hol vagyok, hányan vannak jelen, mindig abszolút próbálom hozni magam. Magam miatt is. Alázattal kell lenni. Ezt látom a kortársaimon is, akik már idősebbek, régóta ismerem őket, és akkor is már a csúcson voltak, úgy, ahogy én is, csak én akkor fiatalabb voltam – de ebben egyidősek vagyunk, hogy ők is ugyanolyan keményen dolgoztak és dolgoznak, mint én.

PRAE.HU: Mondj egy olyan nem internacionálisan központi helyet, ahol az összes világhíres hely után ugyanúgy leteszel egy fantasztikus performanszot!

Mondhatom a MERSZ-et – érezted valaha is, hogy ide én esetleg kevesebbet hoztam volna?

PRAE.HU: Soha. Azt éreztem, ugyanaz a tét, ugyanaz a vibráló légkör, és ugyanúgy megáll a levegő.

Nem veszem félvállról a dolgokat csak azért, mert itt barátok között vagyok, és nekem szinte családi jellegű a hely. Ugyanaz a fegyelem kell itt is. Bárhol.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

 

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Ladik Katalin észrevétele, miszerint minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak, ez a rendszer hiányzik Magyarországon. A szakmát mindenképpen meg kell tanulni, aki művész akar lenni, hivatalos szakmai képzésben vagy önmagától, de meg kell. Viszont például kiadókkal tárgyalni nem az író dolga volna, mert az ő dolga, hogy megírja a verset, létrehozza a művet.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről
irodalom

Ha lehet, akkor éljen és mozogjon Ha lehet, akkor éljen és mozogjon
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 1. nap

Más művészeti ágakról

Hartung Attila: FOMO – Megosztod és uralkodsz
gyerek

Hiteles a Szép csendben Hiteles a Szép csendben
Szakmai szervezetek ajánlják a Szép csendben című filmet
Interjú Fejérvári Zoltánnal pályakezdésről, oktatásról, mentorokról, itthoni és külföldi lehetőségekről
Isabelle Duthoit improvizációs workshopja a Jazzaj szervezésében


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés