bezár
 

irodalom

2019. 12. 06.
Emlékezet mint családi anamnézis
Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb, Magvető, 2019.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Emlékezet mint családi anamnézis Amikor kezembe vettem a kötetet, úgy a második oldalnál járva két szó jutott az eszembe: pontos és kidolgozott. Pedig egy hétköznapi élettörténet-töredékekből építkező első kötet esetében az ember nemcsak kíváncsi, de gyanakvó is – kelletlenül huzigálja a szája szélét, mint a kocsmában, amikor a hatodik pohár fütyülős meggy után még mindig csak a petróleumot érzi, sehol a megszokott íz és aroma.

Harag Anita prózáiban a rossz pálinkát legfeljebb csak a történetek szereplői érzik, az olvasó olyan tömör, csattanó nélküli, szuggesztív mondatokból álló hiteles jeleneteket kap, melyek nem csak pillanatnyi érzeteket váltanak ki, hanem másnap, harmadnap is elgondolkodtatnak, befészkelik magukat gondolatainkba és az otthonunkba.

Körbenézek, a törmeléken kívül semmit nem látok, csak egy döglött madarat. Hogy kerül ide egy döglött madár. Balkáni gerle. Reggelenként egy balkáni gerle huhogására ébredek. Azt kívánom dögöljön meg. Aztán azt, maradjon, hiányozna ez a hang. Megszoktam.” (25.)

Így szokjuk meg mi is a hétköznapokat, mint a szmogos pesti panelek között sétáló emberek személyes mitológiájukba hatoló hűvös levegőt, a traumákat és az emlékezés apró darabkáit. Történetenként szedegetve össze ezeket, maga az olvasó is egyre otthonosabban érzi magát ebben az ismerős környezetben, melynek jellegzetességei összefognak teret és időt. Titokban mindenki vágyik ennek a döglött balkáni gerlének a huhogására, hiszen mégiscsak a megszokott dolgok azok, melyek meghatározzák az embert, és fordítva – hiába vagyunk idősek, fiatalok, szenvedünk gyásztól vagy egy szakítás miatt, a mosott ruhának, a paprikás töpörtyűnek és a zsigeri félelemnek mindenki ugyanúgy érzi a szagát.

A tizenhárom történetből álló novellakötetet olvasva először is meg kell említeni egy fontos kérdést, ami egy konferencia alkalmával már fel is merült: vajon egy, a kortárs magyar prózairodalom egyik fő vadkancsapásához tartozó ál/dokumentalista jellegű, „realista” stílusú, referenciális olvasatot követelő kötet képes-e meghaladni az öncélú személyességet, és ha igen, hogyan? Milyen eszközökkel éri el – ha eléri, hogy ne fulladjunk bele a történetekbe?

A kötetben különböző perspektívákból láthatunk bele hétköznapi élettörténetekbe; egy kamaszodó lány mindennapjaiba, aki nemrég veszítette el alkoholista apját, egy demens nagymama visszaemlékezéseibe, miközben keresztrejtvényt fejt, vagy egy Magyarországon dolgozó külföldi lány helyzetébe, akinek a szokásos egyéni problémákon túl a nyelvi nehézségekkel is szembe kell néznie. Ezeken az apró személyes mozzanatokon keresztül rajzolódnak ki előttünk ismerős történetek és helyszínek – akár egy anyajegy elvakarásában vagy egy ex-szerető nyomait keresgélve a városban.

A személyesség itt a rendszeresen visszatérő apró gesztusokból és testi jelekből rajzolódik ki, ezek villantják fel előttünk a történeteket, letisztult és enigmatikus lélektani alakokat építve fel, melyekben a személyes traumák zárványokként épülnek a jelen idejű, már-már a líra határait súroló novellákba.

„...mintha fújna a szél, nagyanyám porrá válik és a tóba hullik, egy ideig még lebeg a tó felszínén, aztán elnyeli a víz. Nagyapám belekortyol a sörébe, az én kezemben kóla, sört nem kaphatok, azt hiszik, még mindig gyerek vagyok.” (98.)

Meghatározó mozzanat, az ember legjellegzetesebb vonásaira, gesztusaira és szokásaira való emlékezés. A történetek szereplői különféle egyéni traumákkal és élethelyzetekkel szembenézve élik a mindennapjaikat, miközben villásreggeliznek, szeretkeznek, ápolják beteg nagyanyjukat, dzsudóedzésre járnak, vagy épp kényszercselekedetekkel töltik ki az egyedüllétet, a magányt, a bizonytalanságot – testi, lelki vagy nyelvi szegregációba kényszerülve.

A novellák között gyakorlatilag egy társadalmi „lélekvándorlást” láthatunk, lenyomatokat, melyek hol hetero-, hol homodiegetikus elbeszélői környezetében jelennek meg, emlékekként, jövőbeli sejtetésekként. Ezeket az elbeszélők, az azok környezetében élők, de akár egy-egy bútor vagy francia bulldog is megjeleníthet.

A történetek cizelláltak, bevezető nélkül, erős képekkel rántják be az olvasót élethelyzetekbe és sorsokba. Az ismétlés, az elhallgatás és az időviszonyok néhol észrevétlen egymásba hajlással kormányozzák hirtelen a cselekményt humorból tragédiába, gyermekkorból a felnőttek életébe. „Anyám egyre kevesebbet főz […] Mi nem segítünk a bátyámmal, megszoktuk, anyánknak nem kell segítség. Anyánk egyedül is boldogul, anyánk négy éve egyedül boldogul. Mi ülünk és nézzük, ahogy boldogul.” (49.)

Az esetek konkrét kimondása helyett a nonverbális jelek „beszélnek”, mindennek és mindenkinek saját szaga van, örökölt testi és lelki alkata, melyek előre implikálják, vagy épp utólag rekonstruálják a cselekményt, kitöltve az apró hézagokat. A kötetben nincs Petrovics István „irodai dolgozó”, vagy „villanyszerelő”, csak Petrovics István, aki szerette az italt, szenvedélyesen gyűjtögetett, és akinek halála után a szomszédok egyenként hordják el a lakásából a mozdítható tárgyakat. (A Székesfehérvártól nyugatra című novella.)

Az erős képiség már-már filmszerű elbeszéléseket eredményez, a narrátor csak egy töredékrészét villantja fel az egész történésnek, mely folyamként halad előre, és mindig csak annyit árul el, amennyit feltétlenül muszáj. Egy változó női testet, egy levágott körmöt, néhány nonverbális jelet – a figyelem épp ezért mégis mindig a homályos részletekre irányul, a cselekvést kiváltó okokra.

„…Otthon a virágot anyánknak adjuk, aki ilyenkor eljátssza, hogy meglepődik. Hozzád vakon, némán is eltalálnék, mondja neki apám. Anyám elmosolyodik, a rózsát, a liliomot és a nárciszt vázába teszi. Kedves, halk hangon azt mondja, még szebb lenne ez a piros rózsa, ha nem lenne sörszaga.” (41.)

A novellakötetet lélektani kriminek is nevezhetnénk – borgesi misztikum nélkül. Mágia helyett a valóság talaján maradunk, olyannyira, hogy megszokott, már-már észrevétlen, apró gesztusaink emelkednek a misztikum szintjére, az olvasó saját tetteinek nyomozójává válik, ezáltal önnön félelmei, tudatlanságai és ebből eredő ösztönös tettei jelképezik a gyilkost és egyben a gyilkos eszközt.

Ezáltal pedig már említett újra és újra felbukkanó testi és lelki jegyek – mint az anyajegy, a rák, egy családi anamnézis, a gyász, kapcsolati nehézségek vagy egy új közegbe való beilleszkedés – személyes anekdotákként élnek tovább a kötetben. Ezek a mozzanatok homogén egésszé teszik a kötetet, bizonyos nézőpontokból kapcsolva össze a történeteket. Azok a helyzetek, elképzelések, melyek az egyik karakter életében még csak gondolat szintjén vannak jelen, pár oldallal később egy másik történetben valóssággá válnak. A karakterek nemcsak egy történeten, hanem az egész köteten belül, mintha egymástól is örökölhetnének betegségeket, rossz szokásokat, testi és lelki terheket.

Gyere, kutya, mutasd meg anyádnak, mid van. A kutya jött, szájában a rózsaszín sztegoszaurusszal, és megmutatta az anyjának, mije van. […] Bogi közben feltápászkodik a kanapéra, figyeli, hogy kiesik-e a csirkemell. Nem esik, hiába nézi. Ne is gondolj rá, mondja neki Eszter. Egy pillanatra elgondolkodik, mi lenne, ha leesne, a kutya megenné, allergiás lenne rá. Azt is elképzeli néha, hogy a torkán akad egy csont.” (96.) majd pár oldallal később: „Lukáccsal szép gyerekünk lenne, örökölné az ő kék szemét, az én orromat, és neki is nehezen menne az er betű. Répa, retek, mogyoró. Nem is akarok gyereket.” (121.)

A kötet az emberi cselekvéseken keresztül fogalmaz meg igazságokat, metafizikai boncolgatás helyett tömör, szinte gyermeki és őszinte észrevételeket kapunk, jól elhelyezett fanyar humorral. A személytelenül személyes, élőbeszédszerű, tárgyilagos stílus, a kötet egyediségét ebből a szempontból nem erősíti, viszont egészében véve kiegyensúlyozottá teszi a szerteágazó, erősen reflektált mozzanatokat, talapzataként tartja és már-már képi egységekként fogja össze az elbeszélések narratíváját. Ezeknek köszönhetően pedig olyan tömörítési eljárást láthatunk, mely beszédes és életszerű jeleneteket, párbeszédeket eredményez a személyes emlékezet paneldzsungelében.

Közvetlenül nem jelennek meg sem történelmi, sem szociográfiai rögzítések, ugyanakkor közvetetten, nagyszülői, gyermeki vagy egy külföldről jött felnőtt szemszögön keresztül érzékelhetjük a hétköznapok felett lebegő társadalmi morált, okozatokat az ok helyett, egy olyan időtlen közös emlékezetet, amelyet észrevétlenül élünk meg, tudattalanul építve bele otthonainkba és szokásainkba.

Harag Anita első kötetének történeteit olyan olvasni, mintha a moziban mindig épp a film legérdekesebb részére ülnénk be, és ez elég is ahhoz, hogy megértsük az egész történetet. Öncélúság helyett olyan megosztott családi mitológiákkal találkozhatunk, melyek szereplői ismerős szeretőkként vagy épp groteszk humorú, részeges szomszédokként rúgják be az ajtónkat, hogy aztán helyet foglaljanak és berendezzenek maguknak egy otthonszagú életet.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Taródi Laura Luca --

1995-ben született Budapesten. Jelenleg az ELTE Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakán tanul összehasonlító irodalmat. Szabadidejében kritikákat ír és kirándulni jár. 


Más művészeti ágakról

art&design

Au revoir, Au Revoir! Au revoir, Au Revoir!
Véget ért a fotókiállítás a BTM Vármúzeumában
Händel oratóriuma az Erkel Színházban, először az Opera műsorán
színház

Én akarok lenni a legjobb gyerek a világon! Én akarok lenni a legjobb gyerek a világon!
Egy méhkaptár traumatikus hétköznapjainak krónikája – A méhek istene a Kolibri Pincében
Deep Purple, Monster Truck, 2019.12.09., Budapest Aréna


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés