- Legyen szép napod, drágám! – hajoltam a feleségemhez. Meg akartam csókolni a homlokát, de a mozdulat félresikerült, így a Süddeutche Zeitung Délnémet Idők aznapi vezércikkét érintette ajkam. Was Eine Lüge Micsoda hazugság!, kiáltotta tizennyolcas bolddal a címsor. Az ólom és az olcsó papír illata megszédített, kénytelen voltam megkapaszkodni a szék támlájában. A helyzet egyszerre volt jelentéktelen és jelképes, tökéletesen leképezte az életemnek nevezett színjátékot.

- Neked is, Peter! A koktélpartin találkozunk! – Luise észre sem vette az elhibázott mozdulatot. Soha nem figyelt a véletlenekre, nem érdekelték az apró repedések életünk gondosan felépített díszletein. Ahogy én sem érdekeltem soha igazán, sem a gyerekei, sem a saját élete, csupán az, hogy életben tartsa a látszatot, a tökéletes középosztálybeli boldogság látszatát.

Innen menekülnöm kell, gondoltam. Behúztam magam után a bejárati ajtót. A reggel friss hűvöse kijózanított, mintha a mérgek, melyeket évek óta csepegtetett belém feleségem, a jóléti társadalom helytartója, egyszerre hatástalanná váltak volna. Világosan láttam magam, ahogy lendületes léptekkel áthaladok a tökéletesre maszkírozott kerten. Minden bokor és virágágyás a tökéletesség illúzióját sugározta, de már tudtam: a kertvárosi életnek nevezett színjátékban csak a gyepszőnyeget feldúló vakond a valóságos szereplő.

Beültem az autómba és a börtön felé indultam. Az autópályán csupa pszihopata gyilkos hajtott, kényszeresen betartva a szabályokat. Felfordult a gyomrom, ahogy leelőztem a száznegyvennel poroszkáló, társadalmi normák által gúzsba kötött szerencsétleneket. A lehajtónál a híd alatt kartonpapírból összetákolt hajlékban idős, mocskos pár ébredezett. Százharminc kilométer per órával húztam el mellettük, de így is meghatott az arcukról áradó őszinteség. Szerettem volna tovább részese maradni ennek a valódi, sallangmentes létnek, így a visszapillantóra kaptam a tekintetemet, de már csak a vízfüggönyt láttam a tükörben, mellyel Audim beterítette a megviselt galambpárt.

Micsoda rohadék vagyok, csaptam a kormányra. Milyen figyelmetlen, érzéketlen lény! Meg sem érint mások nyomora, kiszolgáltatottsága, sőt, még tetézem azt! Vagy talán nem is érzéketlen vagyok, csupán irigy? Féltékeny az egyszerű emberek, a társadalmon kívüliek őszinteségére és valóságosságára? Töredezett mondatok kavarogtak a fejemben. Ki vagyok én? Honnan jövök? Hová tartok? Nem volt időm eldönteni, mert időközben megérkeztem a büntetésvégrehajtás épülete elé.

- Matrjoska Becherovkát keresem – vetettem oda köszönés helyett az egyenruhásnak. A fickót talán bántotta a hangnem, de már megszokhatta, hogy a hozzám hasonló, befutott sztárügyvédek lekezelően bánnak a magafajta becsületes közalkalmazottal. Ám ahogy én sem voltam igazán befutott sztárügyvéd, ő sem lehetett becsületes. Ezt már akkor tudtam, amikor – álságosan – nem fogadta el a kenőpénzt, amit azért ajánlottam neki, hogy készítsen számomra pontos listát Martjoska esetleges látogatóiról.

- Ugyanott találja, ahol tegnap hagyta – felelt a férfi sértetten. Kisebbségi érzése betöltötte a portásfülkét.

Matrjoska a zöldre mázolt kicsi cella egyetlen priccsén üldögélt. Sötétszürke rabruháján átragyogott őszinte szépsége. Egy megalázott, kiközösített Madonna kuporgott a keskeny, kényelmetlen fekhelyen, térdeit mellkasához húzva átölelte, de a tekintetében öntudat és dac fénylett.

- Hát eljött – mondta köszönés helyett. A szívem majdnem kiugrott ettől ez egyetlen mondattól. Micsoda bátorság kell, hogy mellőzni merje a bebetonozódott kliséket, és egyből egy megkérdőjelezhetetlen igazsággal nyisson!

- Ezért fizet nekem óránként kétszázharminc eurót – feleltem kertelés nélkül, aztán, más ülőhely nem lévén, letelepedtem mellé a pokróccal letakart priccsre.

- Ön az egyetlen ember, aki hisz nekem, és nem kételkedik az ártatlanságomban – kezdte a nő óvatosan. Azonnal láttam, hogy fontos dologról van szó: légzése felgyorsult, apró melle megfeszült a durva zubbony alatt.

- Ilyen óradíjnál ez a minimum – próbáltam kisebbíteni az érdemeimet, és reméltem, hogy Matrjoska nem veszi észre, hogy megremeg a hangom.

- Egy pillanatig sem tagadtam, hogy bűnös vagyok – folytatta színtelenül. – Bár a bűn olyan relatív ebben a társadalomban, ami maga is erőszakra, a kisebbségek elnyomására és a gyengék megalázására épül.

- Bizonyos bűnöket nem relativizálhatunk… – próbáltam vitatkozni, de hangom saját magam számára is idegenül csengett. Ez nem te vagy, Peter, mondtam magamnak, te nem gondolkodhatsz ilyen őszintétlenül és szabályszerűen. Ezeket a mondatokat a hazug társadalom, a hatalmasok önkénye kényszeríti rád.

- Ezt mondják azok, akik a kezükben tartják a hatalmat – visszhangozta a gondolataimat Martjoska. – Én pedig megtestesítek mindent, amit ez a hatalom gyűlölhet. Ezért is vagyok remek karakter. A társadalom perifériájáról érkező vesztesek éppúgy azonosulhatnak velem, mint azok, akik ezüstkanállal a szájukban születnek…

- A heroinra gondol? – szóltam közbe esetlenül, és közelebb húzódtam hozzá, hogy még jobban érezzem a belőle áradó természetes energiákat. Szinte megrészegített Matrjoska őszinteségének illata. A feleségem évek óta nem gyakorolt rám ilyen hatást. Talán nem is a megszokás, hanem a hazugságok ölték meg a szerelmünket, futott át az agyamon.

- Általában igen, de ez most költői kép akart lenni – hűtötte le lelkesedésemet Matrjoska Becherovka kijózanító hangja. – Az a baj veled, Peter, hogy sosem tudod pontosan, hogy hol a helyed… vedd már észre, hogy itt semmi sem az aminek látszik: én nem egy narkós kurva vagyok, hanem a szeplőtlen szűz alteregója, ez itt nem krimi, hanem bűnregény és a Prae nem ponyvát ad ki, hanem szépirodalmat.

Molnár T. Eszter parodizált regényének borítója a Prae Kiadónál