Sam Mendes okkal kapta meg 2000-ben a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat az Amerikai szépségért. Ám, az idő előrehaladtával a filmipar mintha visszafelé fejlődne: nemcsak Mendes alkotott saját nívóján alul az 1917-tel – eltévelyedését ráadásul Hollywood is igyekszik minél több díjjal megtámogatni –, az elmúlt években több kategóriában is olyanok kezébe került a szobor, akik a legkevésbé voltak rá érdemesek. De ezúttal hiába a 10 Oscar-jelölés, az Akadémia idén megmutatta, hogy több vér van a pucájában: az általuk igencsak kedvelt háborús tematika és a tágabb közönséget célzó stílus keveréke ezúttal nem hozta meg a szinte borítékolható eredményét, az Akadémia saját szájíze helyett az objektivitás és a minőség döntött. Okkal bizakodhatunk abban, hogy az Oscar-presztízsmozik csillaga leáldozóban van. 

A történet szerint két ifjú brit katona, Schofield (George MacKay) és Blake (Dean-Charles Chapman) őrvezető azt a megbízást kapják, hogy vigyék el Erinmore tábornok (Colin Firth) parancsát a harctér túlsó végére. A hajnalban támadni készülő 1600 fős alakulat ugyanis a németek által hónapok óta tervezett csapdába készül belesétálni, élükön Blake bátyjával (Richard Madden). A cselekmény pontosan annyi, amennyit a szinopszis is felvázol; a fordulatokban szegény történet önmagában nem okozna hiányérzetet, ha az alkotók a szkript írása közben a miértekre fókuszáltak volna a hogyan helyett. A testvér megmentésének személyes tétje mellett a határidő-dramaturgia is a feszültségkeltést célozza. Ezt támogatja a szögesdróttal, vizes kráterekkel teli senki földjének miliője, ahol főhőseink emberi és állati maradványokkal vegyülő sártengerben kúsznak. A felütés nemcsak a két nagy világégésről szóló éles kritika megfogalmazásának ígéretét nyújtja, hanem egy pszichológia thriller látszatát is kelti. A kamera többnyire főhőseinkkel együtt mozog, azonban a Saul fiát megidéző formanyelvi megoldás csak eleinte működik. 

Hiába kerülnek a lövészárkok testközelbe, az ottlét illúziója, a vizuális bravúr miatt Mendes erőssége, az emberábrázolás végül teljesen háttérbe szorul, emiatt pedig sem drámaként, sem thrillerként nem képes működni a film. Hiába a küldetésnarratíva, karakterábrázolás hiányában a néző képtelen azonosulni a főhősökkel, a látványon ámulva pedig egyre gyakrabban szakad ki a film világából, így ellentmondásos módon az 1917 erőssége válik a gyengeségévé is. A stílus a tartalom rovására megy, és, mivel minden érzelmet mellőz, Mendes mozija megindítás és elgondolkodtatás helyett csupán szórakoztatni képes. Roger Deakins lehengerlő képeit tovább erősíti Thomas Newman zenéje, azonban ketten sem elegek ahhoz, hogy az ámulaton túl bármilyen hatást kiváltsanak. 

Az 1917-et látva okkal jutnak eszünkbe a zsáner egyéb darabjai, ám bármelyikhez is hasonlítjuk, mindegyikkel szemben megbukik, egyéni hanggal pedig nem gazdagítja a műfajt. Alapszituációja megidézi a Ryan közlegény megmentését, ám hatását tekintve annak közelébe sem ér. A feszültséget megugorhatatlan lécként a Nolan-féle Dunkirkhez hasonlóan próbálja fenntartani, ugyanakkor tény, hogy a háború borzalmairól, annak következményeiről még a romantikus felhangot megütő I. világháborús filmek – mint a Hosszú jegyesség vagy Az ifjúság végrendelete – is hatásosabban meséltek. A forgatókönyv elégtelensége, a cselekmény ellaposodása érdektelenségbe taszít, olyannyira, hogy teljes közöny övezi a kérdést, hőseink célba érnek-e. Ezen képes tovább rontani a giccsbe fulladó zárás is, amikor az 1917 végleg elveszíti az eddig kitartó nézőit is. A film elején időzített bombaként elhelyezett fertőzésről is elfeledkezünk (holott a néző megtévesztésére valóban alkalmas): nem ismerjük, nem szeretjük Schofieldot, lehetséges halálának gondolata pont annyi feszültséget és érzelmet képes kiváltani, mint a sokadik arctalan német katonáé (ezt az is okozhatja, hogy főhősünkön még 10 méterről sem fog a golyó).

A fentiek alapján az 1917 sok olyan csapdába beleesik Sam Mendes egója miatt, amit egy hozzá hasonlóan gyakorlott rendező amúgy messziről kiszúr. A grandiózusságra való törekvés, a technikai erődemonstráció, Mendes „ki, ha én nem” stílusú rendezése megrázó háborús opusz helyett egy végletekig steril, túlzással családbarátnak is nevezhető, a közhelyeket csúcsra járató, A Gyűrűk Ura hobbitjainak kalandját világháborús környezetbe átadaptáló közönségfilm lett. A 10 Oscar-jelölés nem meglepő, hiszen az 1917 az Akadémia szájízének megfelelő, technikailag kifogástalan, nagybetűs biztonsági játék. Ezek közül azon hármat sikerült díjra váltania, amiket megérdemelt: a legjobb hangrögzítés és a vizuális effektusok mellett Deakins látványorgiája joggal válhat hivatkozási alappá: sokunkba beleégett az Écoust-Saint-Mainben ábrázolt földi pokol, az égő templom által narancssárga fénybe borított éjszaka. Sam Mendes az iskolapéldája annak, hogy az erőfitogtatás helyett érdemesebb saját hangnemünket megőrizni: hiába a végtelen költségvetés, a tökéletes stáb, a grandiózus ötlet, ha önmagunk és alkotásunk vélt nagyszerűségét nem vagyunk képesek háttérbe szorítani, egyediségünkkel megszerzett első Oscar-díjunk lehet egyben az utolsó is. 

Képek forrása: Freeman Film