Kálmán C. többször utal Szegedy-Maszák Mihály gondolataira, és a néhai irodalomtörténész szemléletalakító hatása valóban vitathatatlanul tettenérhető a kötet írásain. A „Dehogyis terem citromfán” a kánon, a fordítás, a műfaji kategorizálás, az irodalomtörténet-írás módszertani problémáit és a szövegbéli határátlépések (jegyzet, metalepszis, paratextus stb.) jelenségét járja körül. Látóköre nem szűkül egyetlen korszakra vagy szerzőre, sőt, az irodalom és olvasás digitális korban betöltött szerepére is reflektál. „Az irodalomelméletben az testesül meg, hogy hogyan értjük az irodalom jelenségét, az irodalmi folyamatokat és az irodalmi mezőt. S mivel ezek életünk részei, profiké és laikusoké egyaránt, az irodalomelmélet – eléggé közvetett módon – számadás arról is, hogy hogyan látjuk a világot” (49–50.).

A kötet esszéi ugyanakkor nem csak azért teszik élvezhetővé az irodalomelméletet, mert érintenek „divatos” témákat, vagy mert nyelvezetük gördülékeny, jól fogyasztható. És nem is csak azért, mert a szerző a kérdések burjánzásával továbbgondolásra sarkall, és mindent elkövet, hogy kimozdítson bennünket a jól megszokott sémák, keretek közül (lásd Mayer Lisa recenzióját a Helikon 2019/3. és Weiss János kritikáját az Élet és Irodalom 2019. október 18-i számában). Meglátásom szerint Kálmán C. kötete mindezen túlmenően legalább két szempontból nyújt izgalmas olvasmányélményt: egyrészt az egyes szövegek játékosan merész perspektívája „édesíti” meg a teoretikus fejtegetéseket; másrészt az olyan – befogadás- és irodalomelméleti vonatkozásokban gondosan aládúcolt – kérdésfelvetések, amelyekkel kifejezetten csak a 21. század irodalomtudósa szembesülhet.

A játékosan merész perspektíva részben a gondolatok megfogalmazásának – olykor kifejezetten provokatív – módjában érhető tetten: az értelmezői szempontok sajátos kombinálásában. Erre látunk példát többek között a költészet narratológiai megközelíthetőségét taglaló Narratológia a határokon és „Evvel a dalban” – Metalepszis a költészetben című esszékben. Továbbá idesorolhatók azok szövegek is, amelyek a kutatás, az irodalomértés, a befogadás online térben megváltozott helyzetére reagálnak.

„Az internet közegében nagy jelentőségre tesz szert a válasz vagy reakció gyorsasága, a közlemények tempója, a szövegek megjelenésének időbeli távolsága. [...S]zövegfolyamok bomlanak ki vagy akadnak el a szemünk előtt, viták vagy diszkussziók, egymás szövegeire adott válaszok sűrűsödnek vagy enyésznek el” (69.) – írja Kálmán C. annak kapcsán, hogy az internet korában jól érezhetően „más, új funkcióhoz” jut az időbeliség kérdése, mint ahogyan „azt az irodalomtörténet hagyományos szemléletében érzékelni szoktuk” (uo.). Ennek vonatkozásában merülhet fel a könyvek határait vizslató Eleje, vége című esszé meglátása arról, hogy az online térben megváltoznak a szövegek közötti viszonyok. Az interneten „[e]gy szövegre keresünk rá, azt olvassuk – legtöbbször nem adódik mellette más, az puszta véletlen, ha egy-egy gyűjtemény vagy összkiadás részeként találjuk meg” (166.). Nem csak ez a befogadói metódus forgathatja fel a hagyományos irodalomtörténet-elgondolást. Az „élő netirodalomban” sokkal könnyebb játszani a szerzői identitással (lásd például az álneveket, a kollektív alkotásokat); máshova kerülnek a megjelenések elsődleges színterei; létrejönnek új, hibrid műfajok; blogokon és közösségi oldalakon – az olvasó szeme láttára, olykor aktív közreműködésével – alakulnak regények, születnek versek.

„De hát végül is mi értelme volt mindannak, amit eddig leírtam? Miért tettem azt, amit tettem? Profiként pozíciót akarok foglalni? A folytonos kérdezéssel arra akarok rámutatni, hogy én (bezzeg) látom ott is a problémákat, ahol mások nem?” (222.) – kérdezi Kálmán C. György a profi és a laikus olvasók közötti megkülönböztetés tarthatóságát megkérdőjelező esszéjében. Mivel a digitális kor irodalmi közege ezt az oppozíciót is felszámolja, csak azt állíthatjuk biztosan, hogy a „Dehogyis terem citromfán” szerzője ott is látja a problémákat, ahol mások nem. Ezt aztán képes a laikus rácsodálkozásával, professzionális szinten megfogalmazni, úgy, hogy bárki veszi kézbe a könyvet, annak a legsavanyúbb irodalomelmélet is olyan édes lesz, mint a méz.