A Sinistra körzet valósága így a világ jelenlegi globális léthelyzetének egy lehetséges tükre, melyben a karantén-állapot, a megállt, széttöredezett és értelmét vesztett idő, a szakrális és közönséges terek belső szerveződése és individuumai léphetnek színre.

Az egyszerre utópikus és nagyon is aktuális Sinistra-állapot kísérleti modellként is működhet számunkra: mivé lesz és hogyan szerveződik újjá az egyén és a kultúra egy légüres térben?

A szöveg idő- és térkonstrukciós szerkezetében, valamint a karakter-teremtés és -működtetés elvében ugyanis egyaránt központi fogalomként emelhetjük ki a vákuum-jelenségét, mely alapján a statikusság, az üres létezés, a vegetáció és az idő mozaikszerűen széttört és összeilleszthetetlen darabjai válnak a szöveg szervező elemeivé.

A Sinistra körzet időszerkezetének különlegessége a linearitás teljes dekonstrukciója a szövegben felvillantott jelenetek közötti meghatározhatatlan időszakadékokkal, az ismétlés aktusának folyamatos újrakonstruáló erejével, a kihagyásokkal, és a Sinistra terének függvényében megállt idő képével. A Sinistra mint időskála Andrej Bodor, az időszakosan narrátori pozícióba lépő „főhős” élettörténetében mutatkozik meg explicit módon, mivel a Sinistra körzet előtti és utáni élete is feloldódik, említés nélkül marad. Így a Sinistra mint tér vagy idősík egy élet adott pillanatát merevíti ki, örökre elmosva annak a személyes vagy történelmi kontextusát, idejét. Az ismétlés mint narratív eszköz egyrészt összefűzi a jelenetdarabokat, másrészt pedig folyamatosan újraértelmezi a szövegegységek egymáshoz fűződő viszonyát, az időbeli elhelyezkedésüket és a jelentésüket is. Ezáltal az ismétlés nem csak a részlegesen jelenlévő koherenciát szolgálja, hanem egyfajta bevésési aktusként pontokat, motívumokat emel ki a szövegben, amelyeket folyamatosan fenntart, de újra is értelmez. Így megteremt egy belső jelentésmezőt, amely a szöveg emlékezetéként, és tájékozódási halmazként is tekinthető. Így például, ahogy Andrej Bodor „küldetésének” az említését olvashatjuk újra meg újra, feltételezhetünk az információ mögött egyfajta narrátori pozíciót, amely a küldetéstudat és az emberi viszonyok összekapcsolásával folyamatosan visszakapcsol abba a valóságba, ahol a humánum érzelmekkel rendelkezhet. Mindez pedig azt implikálja a szövegben, hogy, bár egyrészt a Sinistra kiüresedett és embertelen közeg, mégsem csak teljesen gépies viselkedésmód uralja, hiszen akkor a Sinistra utópisztikus tere végleg elszakadna a befogadó által interpretálható valóságtól. Emellett a küldetés szinte motívumként való kántálása, majd annak bukása „a humánum megcsúfolásának”[1] mintapéldája, mely által az emberi létezés teljes lerombolását adja a szöveg.

A folyamatos időbeli ugrások pedig elbizonytalanítják az elbeszélés kezdeti és végpontját is, felszámolva ezzel a lehetséges viszonyítási pontokat. Ez a jelenség és a tér különleges jellemzői adják a Sinistra körzet időn, társadalmon, és ezáltal történelmen kívüli létezését. Így a Sinistra számára – az idő, a tér és az identifikáció vákuumpontján, ürességében – a külvilág történései csak zajként, az emlékezet és a történelem pedig hiányként van csak jelen. A Sinistra társadalma így olyan hermetikusan lezárt térben szerveződik, amely egyszerre hordozza saját időtlenségében a modernizáció ellen megvédett rezervátum és az emberi kéznyom pusztító képeit is. Mindez pedig akként válik meghatározóvá, ahogy a Sinistra az ősiség és az utópia kettősének ellentmondásában működve kívül reked az időn. A történet és az elbeszélés viszonya az idő szaggatottságában megkérdőjelezhető, hiszen az elbeszélés kihagy, újraértelmez és elbizonytalanít, ezáltal a történetkohéziónak a megteremtésére, rekonstrukciójára a befogadót hívja fel. A széttöredezettség hatására így a befogadói szerepkör bővülését figyelhetjük meg. A koherencia tudatos hiányára a mű strukturális jellemzői és önmegnevezési aktusa is erőteljesen utal. Bodor Ádám Sinistra körzete nem novellafüzérként vagy regényként definiálja magát, hanem valahol a kettő közötti mezsgyén helyezkedik el, az „Egy regény fejezetei” önmeghatározással. Ez az eljárás egyszerre utal a koherens történetmesélés felülírására, és helyezkedik szembe a hagyományos narratív formák és a történetmesélés „regény” és „novella” kategóriáival. A befogadói szerepkör emellett meghatározó ideológiai akadályokba ütközik, mivel, ha a széttöredezett történetet regényként szeretnénk olvasni, mindenképp feltételezzük azt, hogy a világ és a történelem kezelhető egységes entitásként, melyben a hiányok kitölthetőek. Szemben ezzel a meggyőződéssel, ha a koherenciát mellőzve, a hiányokat megfigyelve követjük végig a felvillantott, kimerevített léthelyzeteket a világ és a történelem megérthetetlensége, heterogenitása és széttöredezettsége előtt hajtunk fejet. Bodor Ádám műve tehát azzal, hogy a két narratív forma közti határterületet jelöli meg, felbontja a koherenciát, dekonstruálja a prózahagyományt és nem utolsósorban visszacsatol a Sinistra létállapotának vákuum-pozíciójához is.

A lerombolt idő darabjainak összeillesztésében, kiegészítésében pedig kirajzolódik az, ami a mű egyik központi állításává, lét-érzetévé válhat: a világunk és az ezt szervező jelenségek (idő, tér, társadalom, én) koherenciája, megérthetősége, átláthatósága illúzió.

A Sinistra körzet térszerkezete abban járul hozzá az elzártság és az időtlenség statikus képeihez, hogy határövezetként egyszerre képez földrajzi és jelentéstani értelemben is határvonalat, „senkiföldjét”. Így a Sinistra az üresség és a semlegesség terévé válik, metaforikus szinten pedig ütközőponttá a lét és a nemlét, a dinamika és a statikusság, valós és a valótlan, a racionális és az irracionális között. [2] A létezés és a nemlétezés oppozíciós párja teljesedik ki az elhelyezkedésében, hiszen materiális szinten jelöletlen, behatárolatlan területet foglal magában, mégis konkrét lét-teret képez.

A Sinistra körzetben szerteágazó térmotívumokat figyelhetünk meg. Egyszerre jelenik meg benne a fenyőerdő toposzával[3] a rejtőzködés, az oltalom, az emberi érintetlenség és paradicsomi természetközelség sokszor abszurddá torzított képei (Andrej és a Elvira menekülése – Ádám és Éva-párhuzam), és a bezárt, lekorlátozott és elembertelenedett „koncentrációs tábor”-szerű világ zord elemei. Az utóbbiban a Sinistra börtön, az előbbiben búvóhely, a természetes, emberi, külső-világban ellehetetlenített szubjektumok otthona. Az erdő toposza ezenfelül magában hordoz egyfajta transzcendens tartalmat, amely torz módon szent térré emelheti a Sinistra embertelen közegét. Emellett meghatározó térszervező motívum még az emberek közeggé, természeti elemmé olvadása, amely során a szubjektum eltárgyiasítása mellett, a természetbe való erőltetett beolvadás, az emberi jelleg felszámolása is létrejön. A dehumanizáltság felől megközelítve a Sinistra körzet képviseli azt az ürességet, mely által a halál „országává”[4] emelkedik, melyet a Sinistra folyó az Alvilág folyójához hasonlóan bezár, körbehatárol és kijelöl. [5] Mindezek a lehetséges szemantikai rétegek, ahhoz járulnak hozzá, hogy a Sinistra, saját heterogenitásában felolvadva, az üresség, a határvonal és a hiány képviselője lehessen. A meghatározatlanságából fakadó szemantikai zűrzavar két megoldást kínál: a Sinistra egyszerre minden, amit csak az emberi térről mondani lehet, vagy az abszurditásba fordult semmi közege, melyben az ember egyensúlyát veszti. Egy bizonyos nézőpontból vizsgálva viszont ez a két lehetséges interpretáció egynek is tekinthető. Ahogy ugyanis az idő kapcsán, a tér esetében is feltételezhetünk egy olyan olvasatot, amelyben a szöveg rámutat arra, hogy nem csak párhuzamba vonható a Sinistra körzet a saját létterünkkel, hanem mindannyian annak abszurditásában élünk. [6]

fotó: magveto.hu