bezár
 

irodalom

2020. 07. 07.
A karanténállapot irodalma
Bodor Ádám – Sinistra körzet
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A karanténállapot irodalma Bodor Ádám Sinistra körzet című könyvét napjainkban fellapozva azt tapasztalhatjuk, hogy a szöveg akaratlanul is hozzáilleszkedik, kiegészíti és bizonyos értelemben magyarázza az elmúlt pár hónap alapvető létállapotát. Olyan általános, mégis központi kérdéseket boncolgat és mozgat ki a rögzült helyükről, mint az elzártság és a humánum kettősének összeférhetősége, az értékvákuum jelentősége vagy a társadalmi és individuális üresség természetrajza.

A Sinistra körzet valósága így a világ jelenlegi globális léthelyzetének egy lehetséges tükre, melyben a karantén-állapot, a megállt, széttöredezett és értelmét vesztett idő, a szakrális és közönséges terek belső szerveződése és individuumai léphetnek színre.

Az egyszerre utópikus és nagyon is aktuális Sinistra-állapot kísérleti modellként is működhet számunkra: mivé lesz és hogyan szerveződik újjá az egyén és a kultúra egy légüres térben?

A szöveg idő- és térkonstrukciós szerkezetében, valamint a karakter-teremtés és -működtetés elvében ugyanis egyaránt központi fogalomként emelhetjük ki a vákuum-jelenségét, mely alapján a statikusság, az üres létezés, a vegetáció és az idő mozaikszerűen széttört és összeilleszthetetlen darabjai válnak a szöveg szervező elemeivé.

A Sinistra körzet időszerkezetének különlegessége a linearitás teljes dekonstrukciója a szövegben felvillantott jelenetek közötti meghatározhatatlan időszakadékokkal, az ismétlés aktusának folyamatos újrakonstruáló erejével, a kihagyásokkal, és a Sinistra terének függvényében megállt idő képével. A Sinistra mint időskála Andrej Bodor, az időszakosan narrátori pozícióba lépő „főhős” élettörténetében mutatkozik meg explicit módon, mivel a Sinistra körzet előtti és utáni élete is feloldódik, említés nélkül marad. Így a Sinistra mint tér vagy idősík egy élet adott pillanatát merevíti ki, örökre elmosva annak a személyes vagy történelmi kontextusát, idejét. Az ismétlés mint narratív eszköz egyrészt összefűzi a jelenetdarabokat, másrészt pedig folyamatosan újraértelmezi a szövegegységek egymáshoz fűződő viszonyát, az időbeli elhelyezkedésüket és a jelentésüket is. Ezáltal az ismétlés nem csak a részlegesen jelenlévő koherenciát szolgálja, hanem egyfajta bevésési aktusként pontokat, motívumokat emel ki a szövegben, amelyeket folyamatosan fenntart, de újra is értelmez. Így megteremt egy belső jelentésmezőt, amely a szöveg emlékezetéként, és tájékozódási halmazként is tekinthető. Így például, ahogy Andrej Bodor „küldetésének” az említését olvashatjuk újra meg újra, feltételezhetünk az információ mögött egyfajta narrátori pozíciót, amely a küldetéstudat és az emberi viszonyok összekapcsolásával folyamatosan visszakapcsol abba a valóságba, ahol a humánum érzelmekkel rendelkezhet. Mindez pedig azt implikálja a szövegben, hogy, bár egyrészt a Sinistra kiüresedett és embertelen közeg, mégsem csak teljesen gépies viselkedésmód uralja, hiszen akkor a Sinistra utópisztikus tere végleg elszakadna a befogadó által interpretálható valóságtól. Emellett a küldetés szinte motívumként való kántálása, majd annak bukása „a humánum megcsúfolásának”[1] mintapéldája, mely által az emberi létezés teljes lerombolását adja a szöveg.

A folyamatos időbeli ugrások pedig elbizonytalanítják az elbeszélés kezdeti és végpontját is, felszámolva ezzel a lehetséges viszonyítási pontokat. Ez a jelenség és a tér különleges jellemzői adják a Sinistra körzet időn, társadalmon, és ezáltal történelmen kívüli létezését. Így a Sinistra számára – az idő, a tér és az identifikáció vákuumpontján, ürességében – a külvilág történései csak zajként, az emlékezet és a történelem pedig hiányként van csak jelen. A Sinistra társadalma így olyan hermetikusan lezárt térben szerveződik, amely egyszerre hordozza saját időtlenségében a modernizáció ellen megvédett rezervátum és az emberi kéznyom pusztító képeit is. Mindez pedig akként válik meghatározóvá, ahogy a Sinistra az ősiség és az utópia kettősének ellentmondásában működve kívül reked az időn. A történet és az elbeszélés viszonya az idő szaggatottságában megkérdőjelezhető, hiszen az elbeszélés kihagy, újraértelmez és elbizonytalanít, ezáltal a történetkohéziónak a megteremtésére, rekonstrukciójára a befogadót hívja fel. A széttöredezettség hatására így a befogadói szerepkör bővülését figyelhetjük meg. A koherencia tudatos hiányára a mű strukturális jellemzői és önmegnevezési aktusa is erőteljesen utal. Bodor Ádám Sinistra körzete nem novellafüzérként vagy regényként definiálja magát, hanem valahol a kettő közötti mezsgyén helyezkedik el, az „Egy regény fejezetei” önmeghatározással. Ez az eljárás egyszerre utal a koherens történetmesélés felülírására, és helyezkedik szembe a hagyományos narratív formák és a történetmesélés „regény” és „novella” kategóriáival. A befogadói szerepkör emellett meghatározó ideológiai akadályokba ütközik, mivel, ha a széttöredezett történetet regényként szeretnénk olvasni, mindenképp feltételezzük azt, hogy a világ és a történelem kezelhető egységes entitásként, melyben a hiányok kitölthetőek. Szemben ezzel a meggyőződéssel, ha a koherenciát mellőzve, a hiányokat megfigyelve követjük végig a felvillantott, kimerevített léthelyzeteket a világ és a történelem megérthetetlensége, heterogenitása és széttöredezettsége előtt hajtunk fejet. Bodor Ádám műve tehát azzal, hogy a két narratív forma közti határterületet jelöli meg, felbontja a koherenciát, dekonstruálja a prózahagyományt és nem utolsósorban visszacsatol a Sinistra létállapotának vákuum-pozíciójához is.

A lerombolt idő darabjainak összeillesztésében, kiegészítésében pedig kirajzolódik az, ami a mű egyik központi állításává, lét-érzetévé válhat: a világunk és az ezt szervező jelenségek (idő, tér, társadalom, én) koherenciája, megérthetősége, átláthatósága illúzió.

A Sinistra körzet térszerkezete abban járul hozzá az elzártság és az időtlenség statikus képeihez, hogy határövezetként egyszerre képez földrajzi és jelentéstani értelemben is határvonalat, „senkiföldjét”. Így a Sinistra az üresség és a semlegesség terévé válik, metaforikus szinten pedig ütközőponttá a lét és a nemlét, a dinamika és a statikusság, valós és a valótlan, a racionális és az irracionális között. [2] A létezés és a nemlétezés oppozíciós párja teljesedik ki az elhelyezkedésében, hiszen materiális szinten jelöletlen, behatárolatlan területet foglal magában, mégis konkrét lét-teret képez.

A Sinistra körzetben szerteágazó térmotívumokat figyelhetünk meg. Egyszerre jelenik meg benne a fenyőerdő toposzával[3] a rejtőzködés, az oltalom, az emberi érintetlenség és paradicsomi természetközelség sokszor abszurddá torzított képei (Andrej és a Elvira menekülése – Ádám és Éva-párhuzam), és a bezárt, lekorlátozott és elembertelenedett „koncentrációs tábor”-szerű világ zord elemei. Az utóbbiban a Sinistra börtön, az előbbiben búvóhely, a természetes, emberi, külső-világban ellehetetlenített szubjektumok otthona. Az erdő toposza ezenfelül magában hordoz egyfajta transzcendens tartalmat, amely torz módon szent térré emelheti a Sinistra embertelen közegét. Emellett meghatározó térszervező motívum még az emberek közeggé, természeti elemmé olvadása, amely során a szubjektum eltárgyiasítása mellett, a természetbe való erőltetett beolvadás, az emberi jelleg felszámolása is létrejön. A dehumanizáltság felől megközelítve a Sinistra körzet képviseli azt az ürességet, mely által a halál „országává”[4] emelkedik, melyet a Sinistra folyó az Alvilág folyójához hasonlóan bezár, körbehatárol és kijelöl. [5] Mindezek a lehetséges szemantikai rétegek, ahhoz járulnak hozzá, hogy a Sinistra, saját heterogenitásában felolvadva, az üresség, a határvonal és a hiány képviselője lehessen. A meghatározatlanságából fakadó szemantikai zűrzavar két megoldást kínál: a Sinistra egyszerre minden, amit csak az emberi térről mondani lehet, vagy az abszurditásba fordult semmi közege, melyben az ember egyensúlyát veszti. Egy bizonyos nézőpontból vizsgálva viszont ez a két lehetséges interpretáció egynek is tekinthető. Ahogy ugyanis az idő kapcsán, a tér esetében is feltételezhetünk egy olyan olvasatot, amelyben a szöveg rámutat arra, hogy nem csak párhuzamba vonható a Sinistra körzet a saját létterünkkel, hanem mindannyian annak abszurditásában élünk. [6]

fotó: magveto.hu


[1] Alexa Károly: A hely, ahol lak(t)unk, Hitel, 1992/4., 84

[2] Békés Pál: Baljós körzet, Mozgóvilág, 1992/7. , 115.

[3] Boros Enikő: A Sinistra-körzet motívumhálója, Korunk, 2003/5., 101.

[4] Nem csak metaforikus síkon tekinthető a Sinistra körzet a halál terének. A történetmesélés a folyton előbukkanó halál keretei között zajlik, amely befészkeli magát az emberek mindennapi életébe, hogy a legváratlanabb és legabszurdabb formákban időről időre teret nyerjen magának.

[5] Boros, I.m., 102.

[6] Alexa Károly: A hely, ahol lak(t)unk, Hitel, 1992/4., 87

nyomtat

Szerzők

-- Tóth Ramóna Mirtill --

1999-ben született Budapesten. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán tanul, kultúratudomány és művelődéstörténet szakirányon. Publikációi a prae.hu, az f21.hu és a Nincs.online felületein jelennek meg. A Nincs online folyóirat alapítótagja és szerkesztője.


További írások a rovatból

irodalom

Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
Bemutatták Márton Ágnes drámakötetét
Weber Kristóf Keringő című regényének bemutatója

Más művészeti ágakról

Kelemen Kinga kiállításának megnyitóbeszéde
Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Csáki László: Kék Pelikan


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés