Grinderman névre hallgató side-projectjével 2007-ben már jelezte az ausztrál polihisztor, hogy második rocker-kamaszkorát éli, és erről most megbizonyosodhatott a szellősen, mégis reprezentatív létszámban megjelenő budapesti közönség is. Az indítás valóban elsöprő volt az új lemez dalai (The Night of the Lotus-Eaters; Dig, Lazarus, Dig!; Today’s Lesson) közé beékelt Tupelóval, különösen, hogy két klasszikus Cave-opus (Red Right Hand; Your Funeral...My Trial) követte őket.

A Bad Seeds nyersre vette a figurát: ha Slayer-szerű hangorkán nem is volt, sok kemény(kedő) ifjú titán megirigyelhette volna a két dobossal felálló ritmusszekció vagy éppen „az est bohóca” címet magabiztosan elnyerő Warren Ellis energikusságát. Ezen a ponton érdemes szót ejteni a színpadképről, amelyet Jim Sclavunos rózsaszín dobszerkója ellenére is a zenekari tagok elképesztő vizuális megjelenése uralt. A már említett Ellist mintha csak a Blaha-aluljáróban szedte volna össze Cave a Ligetbe jövet: hajléktalan-szakállával, kannásbordiétára utaló mozgásával és összefüggéstelennek tetsző, a legváltozatosabb hangszereken kivitelezett performanszaival egy lecsúszott Schuster Lóránt képét idézte fel. Martin P. Casey basszusgitáros pedig hiába bújt a színpad leghátsó részébe, lila öltönyének és túlméretezett napszemüvegének anakronisztikus ízléstelenségét nem lehetett nem észrevenni, már csak azért sem, mert felismerhető volt benne egy eltrottyosodott Komár Laci is, aki egy alföldi zsákfalu lakodalmas haknizenekarában igyekszik átvészelni az új évezred megváltozott zenei klímáját.

(Breathless)

És akkor maga Nick Cave jött, aki az elmúlt évek melankolikus Werther-imázsából egy jaggeriánus hedonista alakjára váltott eldobható fekete öltönyével és köldökig gombolható csíkos ingével. A ráadás e tekintetben is ráadást hozott; ugyanis az ing fekete izompólóra cserélődött, amit nyaktájon aranyfuksz segített abban, hogy az ő esetében se maradjunk magyar párhuzam nélkül: itt egy szteroidját vesztett Pataky Attila ugrott be a Palace diszkó 2015-ös nyitóbulijáról. A fuksz persze hamar lekerült, mikor Cave a jobb válla fölött teátrálisan hátra hajította azt, ahogy korábban az orgonán elhelyezett papírlapokat és a már említett fekete zakót is. Nem tudtam szabadulni a bűnös gondolattól, hogy e tárgyaknak nem volt más funkciója: egy középkorú ikon portréjának dühös-macsóra rajzolásához szolgáltak eszközül – csak éppen a düh mintha már nem jönne zsigerből. Azért akadt önirónia is, amikor Cave megígérte, hogy ahogy leszáll az est, rögtön jóképűnek fog látszani, majd pajkosan konstatálta jóslata helyességét.

(Csatári Gergely fotója)

A fenti görcsösség talán nem is zavart volna annyira, ha például a nagy kedvenc Mercy Seatet nem úgy nyomják el, mintha egy nyugdíjasotthon teadélutánján lennének, megfojtva ezzel a fokozatosan egyre nagyobb sebességre kapcsoló dal orgazmikus potenciálját. A tudatosan gerjesztett feszültség nem tudott kirobbanni, ami – bármely szexológus megmondhatja – erős frusztrációt okoz. Ki tudja, még az is lehet, hogy a lelkendező Quart-kritika is ezért fojtotta el a dal említését. E csalódás után már nehezebb volt hinni a csapatnak, pedig volt még lendületesen eljátszott Deanna, összeölelkezős Ship Song meg a Cave- és közönségkedvenc Papa Won’t Leave You, Henry, amely utóbbiról – vállalva a népharagot – ehelyütt elmondom, hogy én bizony nem szeretem.

És hát a közönség is igen esetlen volt, ahogy az első ráadás előtt halvérűen igyekezett kifejezni vágyát a folytatásra, ami aztán újfent igen erősnek bizonyult. A 2004-es Get Ready for Love-ot úgy zúzta el a csapat, hogy ott helyben megfogadtam, hogy akkor se fogok sírni, ha neadjisten nem játsszák a Weeping Song-ot. A koncert narratív kerete pedig érdekesen alakult: a nyitódalban még az öngyilkosságra készültünk (Get ready to shoot yourself) a ráadás első számában már a szerelemre (ld. fent), majd a szerelem-tematikát továbbírva már a f*szunk is állt (Hard On for Love). A címhez illő mámorító brutalitás innen sem hiányzott, azonban a ráadás harmadik számaként következő The Lyre of Orpheus félresikerült közönségénekeltetése újfent lelohasztott. Az O Mamma sort már csak azért sem tudtuk pontosan követni, mert nem az albumról ismert tempóban játszották a dalt, és az így még hosszabbra nyújtott ballada nagyon kilógott a vérbő első ráadásszekcióból, amit amúgy a szólóban előadott puhafinom Into My Arms zárt.

(Into My Arms a koppenhágai koncerten, 2008 május 8-án)

Nem hittem volna, hogy visszajönnek még a fiúk (höhö), de a végén egy izmos-pörgős Stagger Lee-vel búcsúztak, vegyes érzéseket hagyva nemcsak a magamhoz hasonló kezdő Cave-rajongókban, hanem egynémely, e tekintetben már komoly múlttal bíró kollégában is. Bár a Weeping Song tényleg kimaradt, sírni végül nem sírtam, csak félkomoly dühömben letéptem nemlétező fukszomat, és behajítottam a Városliget sötétjébe, miközben azon morfondíroztam, hogy ha már a rock ’n’ roll se jut(tat) mindig a csúcsra, lehet, hogy mégis inkább egy bajusz nélküli unplugged Cave-koncertre vágytam egy melankolikus bár félhomályában, Viagra helyett keserű férfibánatot ízlelgetve?