bezár
 

Felhasználói adatlap

Virágh Szabolcs által feltöltött cikkek:

Tágra nyitni a bizalom terét
A koncert napján érkezett hír szerint szülővárosában hatalmas bronzszobrot emelnek Nick Cave-nek. A felturbózott nárcizmusra épülő globális zeneipar világában ez akár intő jelnek is számíthatna: egy újabb rocksztár, aki belemerevedik saját pózába, beláthatatlan távolságra kerülve azoktól, akikhez a zenéje valójában szól. Aki ott volt az ausztrál előadó koncertjén, teljes mértékben megbizonyosodhatott róla, hogy ezúttal szó sincs ilyesmiről. Érinthetetlen szoborszerűség és ájult tisztelet helyett a kapcsolódás ünnepe volt ez az este: egy 61 éves, hús-vér ember mutatta meg nekünk, mi is az a megtestesült érzékiség.
Este egy sámánnal
Nick Cave újra Budapesten. Talán elég is lenne ennyit írni beharangozónak a csütörtöki koncert előtt, mert a legtöbben már nagyon vártuk, hogy az ausztrál dalszerző-énekes-sámán ellátogasson hozzánk, miután a múltkori turné sajnálatos módon ki- és elkerülte Magyarországot. Persze, elméletileg létezhet olyan olvasó is, aki most értesül a hírről, és még jegyet is talál erre a különlegesnek ígérkező estére, s így értelmet nyer ez a néhány sor.
Pandacsöki Boborján pszichológushoz megy
Lehetne ez akár a L’art pour l’art társulat legújabb előadásának a címe is, de itt egész másról van szó. Az ellenállhatatlanul ügyefogyott figura ezúttal megteremtője, Dolák-Saly Róbert jelmezét húzta magára, a pszichológus pedig Feldmár András volt, akiről kedvelői és kritikusai szerint egyaránt tudható, hogy tőle bármi kitelik. Látszólag tehát esernyő és varrógép véletlen találkozásának lehettünk tanúi jó ötszázan az ÁVF nagyelőadójának boncasztalán, s ha boncolás nem is történt, belsőségek jócskán felszínre kerültek a kétórás est folyamán.
Lubickolás a lélekemelő szomorúság magzatvizében
Két órát lubickoltam egy kristálytiszta hegyi patakban; néha folyóvá duzzadt, olykor alig csörgedezett, és bár attól nem kellett félni, hogy magával ránt a mélybe, a sodrását végig éreztem. 2012. március 27-én, néhány lépésre a balkáni hangulatú Stadionoktól Shalott asszonya feltámadt, és újra eldúdolta dalait magyar csodálóinak.
A Feldmár-faktor, avagy mennyi az ennyi?
Feldmár András egy zseni. Feldmár András egy őrült. Feldmár András egy tökéletes showman. Feldmár András egy elcseszett bohóc. Feldmár András egy önzetlen társadalmi aktivista. Feldmár András egy narcisztikus szélhámos. Feldmár András a magyar R.D. Laing. Feldmár András a kanadai Csernus Imre. De az is lehet, hogy Feldmár András egyszerűen – azaz éppen, hogy bonyolultan – Feldmár András, mi pedig annak látjuk, aminek akarjuk, és őt ráadásul ez cseppet sem érdekli – vagy csak úgy tesz?
A zene olyan, mint a jó pálinka
Moldvai népzenét sokan játszanak Magyarországon, táncházat sem túl nehéz találni egy átlagos budapesti hétvégén, de január 23. különlegesnek ígérkezik a műfaj honi kedvelői számára: együtt lép fel a Bácsi Gyurka és a Fanfara Complexa zenekar az alapvetően jazzre szakosodott Take 5 -ban, hogy DJ Snare-rel kiegészülve megpörgessenek és felrakjanak minket a Budapest – Bacau gyorsvonatra egy moldvai zenei kortúra keretében.
Több pillanatnyi csoda és egy csodányi hiány
Minden koncert a csoda ígérete, hiszen amúgy miért is hagynánk el az otthon melegét, de a Woven Hand és a Muzsikás november végi frigye valóban különleges élménnyel kecsegtetett. Idén a Szigeten került egymás mellé először e két, autentikusságában párhuzamos világ, és az akkor széttartó vonalak érezhetően közeledtek egymáshoz az elmúlt három hónap alatt. A tér köztük azonban még mindig tágasabb a kelleténél – épp egy csodányival.
Műbroki és lobotómia, avagy a tabudöntés perverz erotikája
Egy ördögnek maszkírozott, mellényes-kalapos fószer herélt hangon a kéjvágyról kiabál, miközben egy fekete műbrokival csépeli a zongorát egészen addig, amíg a méretes szervutánzat az utolsó taktusok hangjaira le nem konyul, hogy később a Bergendy Istvánt idéző dobos fején megpattanva találjon helyére a többi szerszám között. Ha tehát azt kérdezitek, milyen volt a Tiger Lillies koncert, azt mondom: hát ilyen.
Csókoljál meg, Kiscsillag!
Állnak a kiscsajok, nézik a pasikat – szőrösszívű rockerek kivágott egyenpólóban, barázdálódó homlok, több évtizede pecóznak már a KisPál utcában; de nem, még mindig nem unják. Lehet, hogy sohase fogják megunni? Az igazi truváj azonban az, hogy úgy néz ki, mi sem – kis csajok, közepes csávók, leendő nagymamák –, igazat kell ugyanis adnunk Lévai „Bestseller” Balázsnak: „a Kiscsillag Magyarország legjobb rock ’n’ roll zenekara”.
Mire vagy kíváncsi?
Mit írsz arról, ami egyszerűen csak működik? Ahol az „egyszerűen” és a „csak” nem a leereszkedés nyelvi kifejezői, hanem a „magabiztos”, a „kiszámítható” és a „megbízható” rokonai. Merthogy a Tankcsapda ilyen. Mondhatnánk: jó. Jó, mert emberi. Emberi, mert nem hibátlan.
Emberarcú melankólia, avagy „Anathema, Anathema!”
Nem is sejtettem, hogy milyen kalandokat jelent majd az Avalon Music Club megközelítése, de az hamar eldőlt, hogy három Anathema- és egy Danny Cavanagh-koncerttel (nem létező) szimatszatyromban nem fogok meghátrálni – valamiért ugyanis sokkal jobb látni őket, mint nem. Ez a „valami” a csapat hiteles jelenlétéből és egyszerűségében is magával ragadó zenéjéből tevődik össze, s alkot az pillanatot lényegivé varázsoló élményt – sokadszorra is.
Hangba öltöztetett melankólia
Sokszor lehet olvasni arról, hogy Magyarország mennyire el van maradva koncertkínálatát tekintve a környező országokhoz képest, arról viszont kevesebbet, hogy vannak zenekarok, amelyek szinte magától értetődő természetességgel térnek vissza hazánkba egy évben akár többször is. Ilyen (s talán a „legilyenebb”) az angol Anathema, amely alig másfél hónappal legutóbbi hazai koncertje után október 29-én újra tiszteletét teszi nálunk, ezúttal a budapesti Avalon Music Clubban.
Önfeledt megváltás – fájdalom nélkül
Üres és teli, könnyű és nehéz, lágy és kemény – a tai chi szerint e poláris ellentétek váltakoz(tat)ásában rejlik az út a (nem keresztényi értelemben vett) megváltáshoz. A progresszív metált játszó svéd Pain of Salvation mintha öntudatlanul is ennek jegyében alkotna: zenéjükben ugyanis olyan természetességgel jelenik meg a disszonancia, hogy az valóban megváltásként hat a bináris világkép rabságában vergődő befogadó számára.
Izzadtság és tesztoszteron, avagy Nick Cave újra kamasz
Koranyári hangulat a Pecsában, napfény és dobozos sör, lassú oldódás, aztán hirtelen berobban a színpadra egy keszegtestű fehérgalléros, és arra bíztat, hogy lőjük fejbe magunkat. De pisztoly helyett tesztoszteron-bomba zúzza szét az arcunkat: az ötvenéves Nick Cave bajszából csak úgy csöpög a férfierő, a baj csak az, hogy mindez a kétórás koncert alatt egyre gyakrabban tűnik izzadtságnak.
Nick Cave-koncert a Petőfi Csarnokban - 2008 május 26. 19:30
Nick Cave, az ötvenes éveibe lépett örök átváltozó-művész újra hazánkba látogat, hogy kellemesen borongós nyárelőt varázsoljon a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadára.
Felemásnapos ünnep
Az évek nem csak a kutyáknál, hanem a magyarországi kulturális kezdeményezéseknél is többszörösen számítanak a permanens túlélőtúrára hajazó létfeltételek közepette. Az ötödik évet megérni így önmagában érdem, különösen egy internetes irodalmi folyóiratnak.
Nem eléggé ördög
Ki az ördög az a Tazmán ördög? – gondoltam, amikor a kezembe került egy zöld színekben pompázó, szerzői kiadásban megjelent CD 2006-ból, rajta e két szóval. Nem is a biográfia érdekelt igazán, mivel az ötletes névválasztás, a kellemes borító és a szerkesztői étvágygerjesztő a Quimby-s beütésről vérmes reményeket keltett bennem. Többszöri hallgatás után mindebből a bosszankodás, majd a düh maradt, bár nem azt mondom, amit a lemez címe, hogy „hello, utállak”, hanem azt, hogy „hello, érted haragszom, nem ellened”.
Péterek közt
„Miért pont Péter?” – merül fel a kétségtelenül jogos kérdés az egyszerű könyvfogyasztóban, és Sziebig Tímea, a „Péterek könyve” írója több alternatíva végiggondolása után kész is a válasszal: „Valószínűleg angyali sugallat lehetett.” Ha így is történt, annyi mindenképpen elmondható, hogy sem az angyal, sem az elsőkötetes szerző nem vállalt túl nagy kockázatot az interjúkötet megjelentetésével.
Kemény és rákenroll
Irodalom és rockzene, verbál-petting és concertus interruptus, Bakáts téri Fuck és holdak a háztetőn. Kulturális nonplusultra a frusztrált fővárosban egy kemény költővel és egy Mick Jaggerbe oltott Mácsai Pállal, azaz laza rocksztárral.
Az énekes(nő) és a kopasz zongorista
Amíg június 21-én Budapest lakossága az újabb ká-európai monszun elől menekült, mi, szerencsés mit-sem-tudók, a Művészetek Palotája óvó burkában szívtuk magunkba a kultúrát. Méghozzá rögtön több csatornán keresztül, hiszen az „Impressziók” elnevezésű esten volt minden, mi szem-szájnak ingere: zene, film, vers, no és habnak a tortán, Palya Bea.
Álom és axióma
„A Dream Theater jó, a Dream Theater okos, a Dream Theatert szeretni kell” – valahogy így hangzott az az axióma, amit egy mezei metalhívő betéve fújt a ’90-es években, ha eleget forgatta a Metal Hammer névre hallgató profán-Bibliát. Pelyhedző állú fémszívűként én magam is érzékeltem ezt az elvárást, aminek jó tanuló módjára igyekeztem is megfelelni. Ez azonban csak félig-meddig sikerült.
Generation trap, avagy ujjé a ligetben
X.Y. Nem hallom a hangomat!X.Z. De a Lukácsét hallod?X.Y. Ja, azt persze. Csak nem értem. Mi az, hogy proletár?X.Z. (zavartan) Húha, figyelj, tudod ilyen munkásember, mint a bányász meg ilyenek. L.L. (a színpadról): „Világ proletárjai, k-k-k-k*zösüljetek, világ proletárjai, yeahhhh!”X.Y. És azok meg miért k*zösülnének?
Sors és varázslat
Ha már Ikrek vagyunk a horoszkóp szerint, akkor miért ne jöhetne egyazon lendülettel a Pecsára Millenáris, a magyar minimalizmusra portugál szofisztika, azaz a Tankcsapdára Joana Amendoeira? Persze, van azért más közös pont is, méghozzá a zsigeriség. Amíg Lukács azt ordítja, hogy „előtte egy akkora fallosz”, addig Joana búgó hangon Ámorról susog, és nem is olyan biztos, hogy annyira másról beszélnek. Most nem is ez a lényeg, úgyhogy jöjjön a fado, Portugália nemzeti kincse
Mű élet helyett élet-mű
„Hamvas Béla a magyar művelődéstörténet leggonoszabbul ignorált jelensége” – írja Szőcs Géza 1973-ban, és ha ma ez már nem is teljesen igaz, az talán túlzás nélkül állítható, hogy Hamvas Béla recepciójának története az egyik legkülönösebb fejezete a 20. századi magyar szellemi életnek.
A fagyott kutya lábszaga
A Bródy utca több mint érdekes hely, a Nemzeti Múzeumtól a Gutenberg térig ível, csak úgy kulturalice. Köpésre van itt minden, amit nem szégyellünk: mindig-üres olasz kávézó, kisadagos-drága étkezde (Szabó család), nagyadagos-olcsó (a „Bródy”), és még valami rádió is erre székel. Na jó, meg a húgy és a szaga, előbbi az utcán hever, mint téma, utóbbi otthonos, így az se véletlen, hogy Bartis Attila is ide álmodott (magának?) nyugalmat.
bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés