1. A visszaszámláló már majdnem a nullánál tart, amikor a Főhős nevű főhős elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezze a főgonosztól, hogy – miért. Miért paktált le a jövő embereivel, hogy elpusztítsa kora emberiségét? A kapzsiságon kívül egy megfontolandó válasz is érkezik: a jövőben kiszárad a Föld teljes vízkészlete, így az akkoriak számára nincs más esély, mint kiirtani azokat, akiknek mindez köszönhető. Persze lehet, hogy ekkor ők maguk is elpusztulnak (hiszen biológiai elöljáróikat készülnek eltüntetni), de nincs más választásuk – egy víz nélküli bolygón amúgy is a biztos halál vár rájuk. Erre a Főhős csupán annyit válaszol, hogy mindenki a saját nemzedékét kell, hogy megmentse. És, ami azt illeti, meg is menti – egyúttal bebiztosítva a jövőbeni ökológiai katasztrófát.

2. Christopher Nolan új scifijében egy leendő rejtélyes találmány képes lesz a lehetetlenre, azaz arra, hogy a termodinamika második törvényét megszegve megfordíthatóvá tegye a spontán folyamatok irányát, ezáltal egy zárt rendszer rendezettségének növelését (entrópiájának csökkenését) eredményezve. A pisztoly golyókat porszívóz ki a szilánkjaiból ismét összeálló üvegből. Ugyan a fizikai világunkban ilyen nem történhet, mégis régóta léteznek ezek a rejtélyes találmányok, amelyek az entrópia folyamatos növekedése ellen hatnak: közismert nevén ezeket hívjuk médiumoknak. Hiszen (az írástól a számítógépig) minden médium legfőbb funkciója az idő térbeliesítése és a térbeli elemek tetszőleges elrendezésének lehetővé tétele, vagyis az időtengely manipulációja. Ahogyan Friedrich Kittler is megállapította, az ókori palindrómát idéző cím (Tenet) is a lejegyzés ezen tulajdonságának köszönhető: „ha a szavak közé és egy szöveg mindkét szélére térközöket terveznek be, akkor egészen úgy lehet manipulálni minden egyes betűt, akár egy Turing-gépben: más helyekre vándorolnak, vagy azért, hogy eltűnjenek az eredeti helyről, vagy azért, hogy ott maradjanak. Mindenesetre minden egyes elválasztójellel ellátott írás lehetővé teszi a csere, a másolás és a törlés számítógépes alapműveleteit. A keresztrejtvénytől kezdve (ahogyan Shannon megmutatta) a palindrómáig minden játék, amelyet betűkkel lehet játszani, ilyen műveleteken nyugszik. A költészet valószínűleg nem volt se több, se kevesebb, mint ennek a maximálása.”[1] Ezek a nyelvi játékok azonban csak a szimbolikus lejegyzés zajmentes közegében képesek az időtengelyt manipulálni – a valós időhöz nem férhetnek hozzá. Másképp fogalmazva: a technikai médiumok megjelenéséig csak betűkben és hangjegyekben volt lehetőség a valóság tárolására, amelyek nem tudnak mit kezdeni a véletlenszerű és zajos folyamatokkal. Kittler példájában Bach híres rákfordítása, amely a B-A-C-H hangközsorból a fordított, H-C-A-B hangközsort hozza létre, érintetlenül hagyja az egyes hangok megszólalását; ellenben amikor Edison fonográfján visszafele játszik le egy rögzített zeneművet, azzal a valós hangfrekvenciák megfordítását végzi el. „Ismeretes, hogy a hangszerek hangszínei csak az egyes hangok belépése utáni első száz milliszekundumokban válnak el teljesen karakterisztikusan egymástól, míg a statikus hangok minden egyes belépési fázis után egyre kevesebb megkülönböztető jegyet mutatnak, hogy végül információ nélküli, tiszta színuszjelben oldódjanak fel. Edison kísérletében a fülek következésképp mindig csak utólag tudták meg, hogy tulajdonképpen melyik hangszer bocsátotta ki az egyedi hangot, nevezetesen akkor, amikor a manipulált egyedi hang végül elérte a fújás, pengetés vagy vonás belépési fázisát.”[2] Ugyanakkor nem a sokáig csak olvasható memóriaként (ROM) működő hanglemez, hanem a film lett az a technikai médium, amely a Valós visszajátszásának ilyen lehetőségét, és más időtengely-manipulációk egész sorát a vágástól a lassításig a legkövetkezetesebben alkalmazta. Ezek a manipulációk adják a film médiumának lényegét. Már Lumière 1896-os munkája, A fal lerombolása is visszafele lejátszott felvételként azt a lehetetlent vitte színre, ahogyan egy lyoni gyárban a törmelékdarabok pontos helyükre ugranak vissza a furcsa mozgású munkások csáklyái alatt. Az idő megfordíthatóságának elméleti problémája csak ürügy Nolan filmjében, hogy az oda-vissza lejátszott akciójelenetekben hasonló módon színre vigye a megfordított időt, és ezáltal magának a film médiumának az alapvető működésmódját és hatásmechanizmusát aknázza ki. A történet csupán annak az eszköze, hogy a filmes eljárások feszültségteremtő ereje észrevétlenül léphessen működésbe. A filmben közelebbről nem megjelölt rejtélyes találmány (amit nem arra használnak, hogy a termodinamika második törvényét áthágva egy örökmozgót hozzanak létre, hanem, hogy látványos jelenetek játszhassanak újra) nem más, mint maga a film. Az intellektuálisnak beállított élmény pedig valójában egy 120 éves technikai trükknek az amerikai szórakoztatóipar által tökéletesített verziója.

2. Miközben manapság a filmnél sokkal bonyolultabb időtengely-manipulációkkal dolgoznak a korszerű médiumok: a számítógépek időkritkus működése olyan diszkrét kódolást tesznek lehetővé, amelyek az írással szemben a valódi véletlenszerűségekbe és rendezetlenségekbe képes rendet vezetni. Ezt csak úgy tehetik meg, ha periódusokra képesek bontani a nem periodikus frekvenciákat, amely periódusokat 0 és 1 különbségére szegmentálják, miközben a szegmentáláshoz szükséges idővel is számolnak a feldarabolás során – azaz a Szimbolikust (diszkrét egységek) a Valósba, és a Valóst (a műveletvégzés ideje) a Szimbolikusba írják vissza. Nolan filmje, bármennyire is csavaros a narratív szerkezete, az emberi érzékeken túli időbeliségnek erről az összetettségéről nem tud. Hozzátartozik, hogy nem is, vagy nem teljesen a digitalitás szülötte: az egész filmet – nagyon helyesen – celluloidra rögzítették. Még a mozik alulkalibrált vetítőivel vetített digitális kópiákon is magával ragadóak Nolan grandiózus beállításai és élvezhető a nyersanyag részletessége.

1. A Főhős nevű főhős és a főgonosz vitája kapcsán merülhet fel a jövőből jelen felé tartó folyamatoknak egy másfajta elgondolása. A relativitáselméletből kiindulva Timothy Morton a tárgyak (különösen az emberi érzékelésnél nagyobb idő- és térbeli kiterjedéssel rendelkező hipertárgyak) saját időbeliségét és inherens jövőidejűségét hangsúlyozza. „Ha az idő nem egy semleges konténer, amelyben az objektumok lebegnek, hanem maguk a tárgyak bocsátják ki, akkor legalábbis elméletileg hihetőbb az, hogy egy tárgy képes visszamenőleges hatást gyakorolni más entitásokra, mint az, hogy az objetumok egy meghatározott irányba lejtő időtartályban élnek.”[3] Morton elméletben ahogy a tárgyak adódnak számunkra, az mindig is a múlt, és akár évszázadok történetére nyithatnak ablakot. A dolgok lényege azonban az ismeretlen, mégis kényszerítő erejű jövő: az atombomba nem csak a robbanás pillanatát jelenti, hiszen ledobásával a világvégének új jövőbeni lehetőségét írta vissza a jelenbe. A plutónium felezési ideje annyi, mint az emberiség egész eddigi története, 24,100 év, ezáltal az ember nélküli jövő képzetét hordozza magában. A klímaválság korában az az igazi probléma, hogy egyszerűen nincs elég időnk, hogy ezeket, a jövőből fenyegető hatást kifejtő hipertárgyakat teljesen megértsük – mégis kezelnünk kell őket valahogyan. Nolan filmje is a jövőből érkező, ismeretlen fenyegetettséget és annak kezelését mutatja be. A rejtélyes támadók ugyanakkor megmaradnak gonosz embereknek, ami elfedi azokat a már jelenben is létező tárgyakat, amelyek a kiszáradó Föld leendő valóságát hordozzák magukban. 

Irodalom

Wolfgang Ernst, Az időkritikusra irányuló kérdés, ford. Keresztes Balázs, Pataki Viktor: http://tiszatajonline.hu/?p=87825

Timothy Morton, Hyperobjects, University of Minnesota Press, Minneapolis–London, 2013.

Friedrich Kittler, Real Time Analysis , Time Axis Manipulation, ford. Smid Róbert, Tóth-Czifra Júlia, Prae 2018/3, 04-22.