bezár
 

zene

2020. 11. 17.
Egy hangzás, amely mindmáig töretlen
AC/DC: Power Up (2020)
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Egy hangzás, amely mindmáig töretlen Idén novemberben új albummal jelentkezett az ausztrál rocklegenda, az AC/DC, amely hetvenes években kezdődő szárnyalása óta minden idők egyik legsikeresebb és legnépszerűbb rock’n’roll zenekarává nőtte ki magát. A banda közösségi médiában megjelent bejegyzései és teaserei alapján már lehetett sejteni az elmúlt hónapokban, hogy hat év hallgatás után ismét friss anyag van előkészületben, amely végül 2020. november 13-án Power Up címmel mutatkozott be Európában. 

Figyelembe véve az együttes kulcsfontosságú hatását a hard rock és az egyetemes könnyűzene történetében, igencsak magasra került a mérce, de a rocknagyágyúk ezzel valószínűleg tisztában voltak, és több millió főt számláló lelkes rajongótáborukkal, valamint több évtizedes életművükkel a hátuk mögött nem kellett kockáztatniuk sokat – mindössze önmagukat adni és szokásos formájukat hozni.

Azonban nyilvánvalóan volt valamilyen nyomás és elvárás is a kevésbé elfogult hallgatók részéről, főként a 2014-es Rock or Bust felemás fogadtatása után. Összességében viszont elmondható, hogy a körülményekhez képest mindent megtettek az öregfiúk, hogy újra életet leheljenek az ismerős akkordokba.

Forrás: static.billboard.com

Az utóbbi években számos negatív hír keltett aggodalmat: előbb a zenekar agya, Malcolm Young hunyt el 2017-ben, majd a dobos Phil Rudd keveredett rendőrségi ügybe, eközben pedig Cliff Williams basszusgitáros úgy döntött, hogy visszavonul.

A banda egyik lelkének számító karakteres frontember, Brian Johnson hallásproblémái miatt nem tudott turnézni és szerepet vállalni az AC/DC életében, ezért sokan már végleg lemondtak arról, hogy valaha is új dalokat várjanak az együttestől, noha Angus Young korábban már említette, hogy számos felvétel maradt hátra fivére ötleteivel, és mindenképpen méltó emléket fog neki állítani a csapat.

Forrás: townsquare.media

Az előző album riffjein erőteljesen érződött, hogy a zenekar ritmusgitárosa már nemigen vett részt a munkálatokban, és a Power Up hasonló tendenciát mutat, bár az eredeti koncepció és stíluselemek ezúttal is megtalálhatóak a számokban.

Fontos viszont megjegyezni, hogy a lemez sok olyan darabja, amely egyébként kiemelkedő a listán, az ikonikus albumok bármelyikén valószínűleg csupán töltelékszámként kaphatott volna helyet és már messze nem azt a színvonalat hozza, amit például az utolsó nagy remekműnek számító 2008-as Black Ice című anyagon. 

Forrás: meaww.com

Ennek ellenére abszolút az a letisztult, talán kicsit konformista, de gondosan összerakott struktúra és szellemiség jellemző erre a korongra is, mint az ezredforduló utáni AC/DC bármely albumára.

Az effektek, a keverés és a stúdiómunka leginkább a Ballbreaker, a Stiff Upper Lip és a már említett Black Ice világát idézi, motívumok szempontjából viszont félúton helyezkedik el a klasszikus hard rock és a bluesos-boogies vonal között – ezért sokkal óvatosabb, kimértebb, lassabb húrokat pendít meg a végeredmény, mint az elődei.

Forrás: townsquare.media

Ennek megfelelően a féktelen rifforgiák és szédítő dinamikák helyett egy komótosabb közeget teremt meg a lemez, amelynek viszont minden másodpercére érdemes odafigyelni.

A védjegynek számító hármashangzatok és zengő harmóniák mellett finoman megjelenik egy kis kísérletezés is, így helyenként sétáló basszusokkal vagy szokatlan háttérmelódiákal fűszerezték meg a kevésbé kreatív elképeléseket, mint a Code Red vagy a Demon Fire esetében, ami az előző korong Baptism by Fire-jére és a 2000-es Safe In New York Cityre emlékeztet stílusát tekintve, de a kissé elfeledett Heatseeker dalai is bele-belecsengenek néha a kompozíciókba.

Forrás: townsquare.media

A ritmusszekció a tőle már-már elvárt pontosságot és tipikus figurákat hozza mindenféle giccs vagy csavar mellőzésével, viszont hiányosság valamelyest, hogy egy-egy kiállás vagy szünet erejéig két egyébként tehetséges figura kerülhetett volna egy kissé előtérbe, ami ezúttal sajnos elmaradt.

Ez a szempont azért lényeges, mert hiányzik az albumról az, hogy a daloknak valahogyan saját hangja, saját „személyisége" legyen, ami miatt nem fognak elveszni az alapvetően kivétel nélkül profin és következetesen felépített számok tömegében. Hiszen a refrének sokszor kifejezetten középszerűek, laposak és súlytalanok az albumon, ahogyan a gitárfillekkel is most talán jobban fukarkodott Angus.

Forrás: townsquare.media

Mégsem igazolja a Power Up azt a gyakori állítást, miszerint a vintage rock üres, egyforma és nincs mondanivalója – talán nem nevezhető az album teljes újjászületésnek, de egyértelműen érezni lehet: a cél az volt, hogy kihozzák a zenészek eddigi, tartalékolt szikráikból a legtöbbet, és ismét meggyújtsák a rock’n’roll egyetemes lángját.  

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a színtiszta, őszinte és lelkiismeretes tiszteletadás Malcolm és az AC/DC-rajongók előtt, ami intenzíven sugárzik az olyan darabokon, mint a harsányan pattogó Rejection vagy a nosztalgikus, energikus Money Shot, amelyek már monumentális nyitányukkal megfoghatják a hallgatót. Ugyancsak ilyen a kemény és feszes akkordvezetésű Systems Down, valamint a kedélyesen dübörgő és izgalmas, rendhagyó aláfestésekkel megtűzdelt Wild Reputation is az újdonságok között.

Forrás: chez106.com

Ezekben a dalokban mind visszaköszön az életmű kitörő és mozgalmas örömmámora, a fiatalos és magával ragadó hurrikán, amit egyáltalán nem kellett leporolni vagy rozsdátlanítani, mert ereje teljén túl is képes még ámulatba ejteni és leszögezni az embert. Az AC/DC csúcsteljesítményéhez viszonyítva ugyan az átlagosnál csak valamivel nyújtanak többet a szerzemények, mégis biztosan lesz néhány emlékezetes pillanat, amely beékelődik majd a banda slágerei közé.

A számok organikus zenei mementóként elevenítik fel a banda történetének, apró stílusbeli fordulatainak különböző állomásait, de nem elszigetelten vagy egyesével, hanem mindegyikük többféle árnyalatnak a szintézise, viszont egymással is szoros narratív, pulzáló kapcsolatot alkotnak. Néha ugyan inkább csak a szeretett hangzásvilág sodrásában úszik a zenei szerkesztettség, de ha ma, ezzel a repertoárral kezdené a csapat, valószínűleg akkor sem tűnnének el nyomtalanul az árban.

Forrás: abcnews.com

Az egyetlen igazi kakukktojás a sorban a Through The Mists Of Time, ami talán csak azért sikerült balladásabbra, érzelgősebbre és kissé recsegősebbre a többi dalhoz képest, mert egykori dalírójáról és az eltelt évekről kíván visszatekintve megemlékezni, ami nem csak egy szép gesztus, hanem szokatlan kihívás is volt a banda számára – végül azonban sikerrel és magukhoz mérten elegánsan vették ezt az akadályt.

A szólók többsége egyébként talán sematikus és repetitív a régi dalokhoz képest, de még mindig éppen eléggé változatos és szuggesztív: Angus ismételten inkább történetívet visz a melódiákba, amelyek elejüktől a végükig kompakt egészet alkotnak. Eközben pedig ritmikailag is sokat hozzátesz az egészhez, hogy az alap lüktetése vagy hangneme is sokszor variálódik a leadek alatt, amik technikájukat tekintve közel állnak a méltatlanul alulértékelt Flick of the Switch, a Fly On The Wall és a sokszor felderengő Black Ice megoldásaihoz. 

Forrás: clintonnewsrecord.com

Emellett az album meghatározó erénye meglepő módon az, ahogyan az átvezetőket alkalmazza: sokszor az a hallgató benyomása, hogy esetenként a refrének, verzék vagy szólók helyett ezek a mű tetőpontjai és ezekben érhető tetten leginkább az AC/DC öröksége. Talán az egyetlen igazi negatívuma az anyagnak az, hogy ezek a momentumok jelzik, hogy sokkal több volt a fiúkban, és jobban kidomboríthatták volna tudásuk legjavát, mert az elképzelések döntően zseniálisak, de a teljes katarzishoz hiányzik még valami megfoghatatlan fűszer, ami például a Let There Be Rock, a Highway to Hell vagy a Back In Black műveit halhatatlanná tette. 

A nagylemezt promotáló Shot In The Dark hangzása is kellemesen simul bele a pentatonon játszó vidám, kocsma-bluesos atmoszférájába csak úgy, mint a southern rock vadnyugati és országúti világát idéző Kick You When You’re Down, ami az egyik legvirtuózabb és legmarkánsabb tétel a korongon. 

Ha egyetlen szerzeményt kellene választani, ami önmagába sűríti mindazt, ami a Power Up lenni akart, aminek van karaktere, ami ötletes, inspiratív, érdekes színfolt, akkor az a Witch’s Spell, aminek szólója az egyik legerősebb a lemez mezőnyében, és ami méltán felveszi a versenyt más albumok dallamvezetésével is. Ez a szám pimaszul, önmagában dönti meg azt a kritikát, hogy ugyanaz a néhány akkordos monotonitás tér vissza a banda diszkográfiájában pontról pontra.

Mindennek hiánytalan tálalása pedig talán elképzelhetetlen lenne, ha nem Brian Johnson vokálja tolmácsolná a közönségnek, akinek az idő ugyan egy merőben más tónust tett hozzá énekhangjához, viszont ez legalább egyenértékű azzal az ikonikus falzettel, ami a nyolcvanas években jellemezte őt.

Forrás: nme.com

Az AC/DC-hez hasonló rock’n’roll-óriásokról nehéz elfogultság nélkül, objektíven, kritikával értekezni, még akkor is, ha néhány esetben a tanítványok már meghaladták mesterüket, és sok olyan zenekar bújt elő a banda köpönyegéből, amelyek frissebben és lendületesebben viszik tovább azt a stílust, amelyet a Young-testvérek indítottak útjára. 

Azonban a mostani album 2014-es elődjéhez képest újfent bebizonyította, hogy ha hagyjuk szóhoz jutni az irányzat öreg veteránjait, még mindig van mondanivalójuk – akkor is, ha nem a Power Up dalai azok, amelyek eljuttathatták volna az együttest a csúcsra. Első hallgatásra nem borítékolható, hogy okvetlenül megbarátkozunk a számokkal, mégis legalább említésre méltóak, ha az eredményt, ami minden változás dacára hiteles és eredeti tudott maradni, önmagában próbáljuk értelmezni. 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ocsovai Ferenc --

Zenész, költő, újságíró, végzettsége szerint pedig nemzetközi politológus, diplomáját az ELTE Társadalomtudományi Karán szerezte. A blues- és a rockzene, valamint a latin és a szláv kultúra szenvedélyes rajongója, hobbiszinten pedig olykor filmekkel is foglalkozik. Eddig három kötete jelent meg, a Két világ határán (2016), az Oroszlán a ködben (2018), és a Huszonkét év zarándoklat (2019).


További írások a rovatból

Rolla János és a Zeneakadémia Kamarazenekara/3
Interjú Bretz Gáborral versenyekről, külföldi és magyar színpadról, a tanulmányokról, a Kékszakállúról és a szakírásról
Brad Mehldau: Suite April 2020
Interjú Rohmann Dittával oktatásról, médiáról, motivációról

Más művészeti ágakról

Az HBO Otthon című karanténsorozatának finn kiadásáról
A szolgálólány meséje az HBO-n
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről, Magvető, 2020
art&design

A lélek tájképei A lélek tájképei
A magyar performansz története 1966–2018 (6): Nyugati magyar performansz: Nagy József és a Jel Színház (1986-), Kerekes László (1988–2010)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés