Sorozatdaralás,  sorozatfüggőség, sorozatőrültnek lenni, sorozatjunkie, sorozatzabáló – ezekkel és még más hasonló kifejezésekkel gyakran találkozhatnak azok, akik nagy mennyiségben, rendszeresen és célzottan, tehát akár a televíziót megkerülve, online néznek (tévé)sorozatokat. Ez a fajta fogyasztás már jó ideje, nagyjából 20 éve dívik, hiszen a 2000-es évek elején indult el az úgynevezett „sorozatreneszánsz”, vagyis innentől kezdve, az Oz, a Maffiózók, a Kemény zsaruk, a Drót és a 24 képernyőkre kerülésétől ugrott meg szignifikánsnak a korábban inkább lenézettnek számító szériák presztízse. Hogy meddig tart ez a sorozatreneszánsz, vagyis hol vannak a határai, azt a kritikusok és elemzők vitatják. Vannak, akik szerint a 2000-es évek végére mindez lecsengett, és azóta csak „ismétlések” mennek, ám vannak, akik a fogalmat kiterjesztik a 2010-es évekre, sőt a jelenre is.

Persze nagy kérdés, hogy a korszakhatárokat milyen kritériumok szerint húzzuk meg, azaz mit kell felmutatnia egy tévéshow-nak ahhoz, hogy jelentőségteljesnek, magas minőségűnek és említésre érdemesnek tekintsük. A 24 esetében elég volt pusztán az, hogy az epizódok kvázi valós időben játszódtak, egyébként egy inkább átlagosnak tekinthető akcióthriller bontakozott ki az évadok során. Az HBO Rómáját vagy a Starz Spartacusát a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolása tette emlékezetessé, sőt tévétörténeti jelentőségűvé, míg a szintén HBO-s Csernobilban Craig Mazinnek elég volt az üdvösséghez az, hogy roppant kreatív módon szervezte izgalmas politikai thrillerré (olykor horrorrá) az 1986-os katasztrófát. Ezekkel szemben a 2017-es Twin Peaks: A visszatérés és a nemrég bemutatott, Jude Law főszereplésével készült A harmadik nap formai szempontból is kiemelkedő alkotásoknak tekinthetők. David Lynch műve gyakorlatilag kisképernyőre és a tévészobákba vitte a radikális kísérleti filmet, Dennis Kelly (Utopia) minisorozata pedig lekörözte a Sátántangót is 12 órás, egyetlen hosszú beállításban felvett speciális epizódjával.

Szóval dúskálunk a sok kiemelkedő sorozatban, amelyek mérföldkőjellegét különböző módokon meg lehet érvelni. Mivel viszonylag friss, aktuális és „jelenidőben” továbbfejlődő trendről van szó, így minden másnál nagyobb szükség van ezen a területen egy jó könyvre, amelyben teoretikusok vagy kritikusok értékelik, hogy mi is zajlik körülöttünk, illetve mik ezek a sorozatok, amelyek éppen átvenni készülnek a hatalmat a mozifilmektől. A koronavírus-járvány idején ugyanis minden korábbinál nagyobb jelentőségre tettek szert a különböző szolgáltatók otthon nézhető tartalmai. Örvendetes, hogy egy magyar szerző, Zsolnai György reagált erre a tendenciára Spoiler című könyvében, ami bár egy komoly teoretikus munkája, de fontos leszögezni, hogy nem teoretikus igényű munka, hanem inkább gondolatébresztő könyv, ami bevezetést nyújt a sorozatok világába érdekes szempontok mentén.

„Esszék a minőségi sorozatok világáról” – ez a könyv alcíme, ami őszintén és egyértelműen jelzi, hogy mire számíthatunk. A Spoilerben részben olyan esszék olvashatók, amelyeket a szerző már publikált a kiadó, a Szépirodalmi Figyelő hivatalos weboldalán, igaz, ezek azért kisebb-nagyobb mértékben átdolgozott formában kerültek a kiadványba. Ezek mellett a könyvben szerepelnek új szövegek is, habár egy ilyen gyűjteménynek nem is elsősorban az a célja, hogy az újdonság erejével hasson, hanem az, hogy egy helyen összesítsen összetartozó, tematikailag kapcsolódó, így az olvasót koncentrált tudásanyaggal gazdagító írásokat. Az esszé műfaja pedig azt is egyértelműsíti, hogy nem hosszú és a teljességre törekvő szövegekről van szó, hanem rövidebb, pároldalas írásokról, amelyek nem kívánnak tudományos értelemben objektívek lenni, sokkal inkább a szerző szubjektív véleményének engednek teret. Ettől persze még nem áll távol Zsolnai György könyvétől a rendszerzés igénye.

David Alpert–Gale Anne Hurd: The Walking Dead (2010–)

A Spoiler felépítésének vannak hiányosságai, de a szerző és a szerkesztők jól körülhatárolható fő témakörök alá rendezték a különböző szövegeket. A Fogyasztás és megértés határán című nagyobb fejezet esszéi a befogadás felől vizsgálják a szériákat, és nagyon leegyszerűsítve arról gondolkodik bennük a szerző, hogy mennyiben tekinthetők a sorozatok fogyasztási cikkeknek, és mennyiben művészeti alkotásoknak a darálás, azaz a nagy mennyiségű fogyasztás idején. A Filozófia és metafora fejezet a címmel ellentétben nem annyira keményvonalas filozófiai témákkal, hanem olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy milyen funkciója van a börtönnek a börtönsorozatokban, egyáltalán mit tekinthetünk börtönsorozatnak, vagy hogyan változott az évek során a cigarettázás reprezentációja a sorozatok világában. A Narratív technika fejezet címe magáért beszél, habár ebben csak az előzménysorozat problémája és a szerialitásból fakadó interaktivitás kérdése kerül terítékre a Better Call Saul és a Fekete tükör Bandersnatch című különkiadásának vizsgálata során. A könyvet záró Politikum rész szövegei pedig (identitás)politikai témákat feszegető sorozatokkal foglalkoznak.

A Spoiler nagy egységeinek felsorolásából érzékelhető, hogy mik a könyv nagyobb szerkezeti hiányosságai. Persze ismét szükséges hangsúlyozni, hogy nem egy tudományos munkáról, hanem egy esszégyűjteményről van szó, ám mivel a rendszerezés igénye benne van, így nem ártana egy klasszikus bevezetés és befejezés, amelyek keretbe foglalják az esszéket. Zsolnai György in medias res kezd bevezetés helyett a sorozatok történetének amúgy nagyon hasznos áttekintésével. Az elméleti-történeti szöveg első bekezdésben a szerző ugyan feltesz néhány izzadtságszagú, témakijelölő kérdést, ám ezekre a későbbiekben nem, vagy csak részben kapunk válaszokat. „Hogyan váltunk szinte észrevétlenül, egyik hétről a másikra sorozatfalókká? Hogyan fejlődött odáig a sorozatgyártás, hogy ahová csak nézünk, széria terem? […] Meg tudjuk-e találni azokat a minőségi sorozatokat, amelyek mondanak is számunkra valamit, nem csak megerősítik azt, amit eddig is tudtunk?” – ezek a fő kérdések kerülnek elő a Cold open című nulladik fejezetben (9. oldal). Amellett, hogy a könyv esszéi végső soron egyikre sem tudnak válaszolni, nagyon hiányoznak a „hogyan”-ok mellől a „miért”-ek. Miért is fontos ez a könyv, miért vásárolja meg az olvasó, és miért kezdjen bele az olvasásába, illetve miért tudtak előretörni ezek a szériák, miért pont az ezredfordulón, miért dolgozik a többségük hasonló cselekményvezetéssel, vizuális retorikával és hősábrázolással és így tovább.

David Chase: Maffiózók (1999-2007)

Az sem teljesen világos, illetve nincs tisztázva a könyv elején, hogy mit jelent Zsolnai szerint a „minőségi sorozat”. Tudományos igényű munka vagy sem, a Spoilernek ezért lenne szüksége egy hagyományosabb bevezetőre, hogy ilyen fogalmakat tisztázzon, mert enélkül spekulatívnak vagy túlzottan szubjektívnek hat a minőségi sorozatok bárminemű rendszerzése. Már-már hajmeresztő, hogy a 150 oldalas könyvben a 117. oldalon egy lábjegyzetben (!) kerül elő a „minőségi sorozat” avagy a „quality series” fogalma, ami a definíció szerint a komplex elbeszéléstechnikát, a magas színvonalú technikai kidolgozottságot és a társadalmi-etikai relevanciát feltételezi. Más kérdés, hogy ez a meghatározás mennyire tartható vagy támadható, mert mint már említettem, a Spoiler nagyon erősen a szerző saját értékítéletét tükrözi, és a Cold open fejezetet leszámítva nem törekszik az objektivitásra.

Ám ez az elméleti-történeti kvázi bevezető rész hasznossága és remek, gondolatébresztő állításai (például, hogy a sorozat korunk regénye) ellenére hiába objektívebb a későbbi szövegeknél, ha egy nagyon szemet szúró hiányossága van, ami az egész könyvre rányomja a bélyegét. Ez pedig David Lynch és Mark Frost Twin Peaksének a teljes kihagyása, illetve hanyagolása.

A Twin Peaks egy olyan kanonizált alkotás, amely a külföldi kritikusok és filmtörténészek egybehangzó véleménye szerint is megelőlegezte a Zsolnai György szerint az Ozzal, de még inkább a Maffiózókkal elindult sorozatreneszánszt. Lynch és Frost műve komplex, részről részre egyre több réteget mutat meg a többletjelentéssel felvértezett történetből, ami a 2017-es kvázi önálló filmként működő harmadik évadra egy magánmitológiává érett. A magas színvonalú technikai kidolgozottságát lehet persze vitatni mai szemmel már megmosolyogtató speciális effektusai miatt, de társadalmi relevanciája, sőt hatása vitathatatlan.

Dave Benioff–D. B. Weiss: Trónok harca (2011–2019)

A „Ki ölte meg Laura Palmert?” szállóigévé vált, amelyet még azok is ismernek, akik nem nézték a Twin Peakst, ahogy a fánk vagy a meggyes pite fogyasztása is a főhős, Dale Cooper ügynök miatt lett divatos, fülbemászó zenéi pedig a populáris kultúra részévé lettek. De nem kell sorozattörténeti jelentőségűnek tartani David Lynch és Mark Frost alkotását, csupán elég az 1990-es évek egyik fontos, népszerű sorozataként tekinteni rá, és akkor is helyet érdemelne az 1960 és 1999 közötti „válságkorszakot” bemutató alfejezetben. Ebben az esetben az nem érv, hogy a szerző esetlegesen nem kedveli a Twin Peakst, hiszen a Cold open, ha még oly vázlatosan is, de vállaltan a sorozatok történetét tekinti át, és felsorakoztatja a legfontosabb címeket az 1950-es évektől napjainkig. Ezzel összefüggésben felróható lenne a könyvnek még az is, hogy magyar szériákkal nem nagyon foglalkozik, holott a Terápia vagy az Aranyélet is „minőségi sorozatoknak” számítanak a definíció szerint, és megérdemelnének akár egy önálló esszét is, főleg, ha már a szerző említést tesz a nem éppen minőségi, de kulturálisan jelentős Barátok köztről (hogy a  kései Kádár-korszaktól és a rendszerváltás nemzedékétől elválaszthatatlan Szomszédokról miért nem, az meg egy másik rejtély).

Tehát a bevezető szöveg minden értéke és érdeme ellenére alapvető hiányosságokkal bír. A konklúzió hiánya pedig hasonló okokból probléma: nincs végkövetkeztetés, ami összerántaná az addig olvasottakat, és nyomatékosítaná a legfontosabb trendeket, amelyek az esszék alapján kirajzolódni látszanak. A fejezetekre tagoltságot leszámítva gyakorlatilag ömlesztve kapunk pár érdekes és pár kevésbé érdekes, tautologikus szöveget, majd az utolsó esszét követően jön a Sorozatmutató és a tartalomjegyzék. Bibliográfia sincs, habár szerencsére Zsolnai György hivatkozik néhány fontosabb szakirodalomra a szövegeiben, így aki tovább akar olvasni, az ezek alapján megteheti. Ám teljes joggal támad hiányérzetünk, ha elolvastuk a Spoiler utolsó mondatát, még egy ilyen esszégyűjteményt is illett volna legalább egy utószóval ellátni.

Damon Lindelof: Watchmen (2019)

Maguk az esszék is hullámzó színvonalúak abban az értelemben, hogy némelyik egyszerűen túl rövid ahhoz képest, hogy milyen izgalmas a felvetése vagy az alaptémája. Például a Trónok harca-jelenségnek a szerző nettó 4,5 oldalt szánt, holott nagyon is megérdemelt volna egy bővebb szöveget az a probléma, hogy a sorozat fut majdnem egy évtizeden keresztül, hatalmas sikert arat, beépül a rajongók életébe, így egy jelentős hányaduk személyes sértésnek veszi, hogy alkotói nem úgy zárják le a sztorit, ahogy azt szerették volna. Az is gond, ami nemcsak a Trónok harca-esszében, hanem más írásokban is előjön, hogy Zsolnai György olykor elvéti az arányokat: hosszasan vezet fel egy témát, mintegy „kerülgeti a forró kását”, aztán mire az érdemi részhez érnénk, már vége is van a gondolatfolyamnak, és nyargalhatunk át a következő elemzésre. Ez a helyzet például a Füstkarikák című esszével is, amelyet már említettünk. Zsolnai szépen áttekinti a cigarettázás reprezentációjának történetét, a probléma csak az, hogy az alcím („A dohányzás ábrázolása a jelenkori sorozatokban”) ígérete ellenére sok benne a kitekintő, a korábbi példa a valóban jelenkori, kortárs sorozatok rovására. Ráadásul ennél az írásnál nyugodtan feltehető a már a bevezető problémája kapcsán is feltett kérdés: „Igen, ez így van. Na, de miért?” Avagy ismét jó lenne, ha a szerző a probléma mélyére ásott volna, mert van olyan érdekes ez a triviálisnak tetsző kérdéskör, hogy érdemes legyen alaposabban elemezni.

Ismét szögezzük le, hogy ennek a könyvnek ugyan klasszikus bevezető híján nem világosan, mégis „érezhetően” az a koncepciója, hogy gondolkodásra ösztönözzön, és esetlegesen további tanulmányokat generáljon a témában. Ám sok szöveget olvasva mégis fájó, hogy ez csak ennyi, és nem több, hiszen, ha a már említett „miért”-ekre lenne koncepciózusan kihegyezve a Spoiler, sokkal értékesebb és mélyenszántóbb könyv lehetne. Erre garancia a szerzői stílusa, műveltsége és felkészültsége. A kritikusként és szerkesztőként dolgozó Zsolnai György egyrészt remek író, választékosan fogalmaz, csupán elvétve találkozunk egy-két döcögősebb mondattal a Cold open fejezetben, ám esszéiben nagyon is gördülékenyen, magas színvonalon, mégis közérthető módon veti papírra gondolatait.

Craig Mazin: Csernobil (2019)

Másrészt a szerző filozófia szakon végzett, és bár nem megy bele keményvonalas filozófiai témákba, azért kamatoztatja az ezen a területen szerzett tudását. A legszembetűnőbb módon ezt a Született machiavellisták című, amúgy remek hatalomelméleti elemzésben mutatja meg, amelyben a Milliárdok nyomában és az Utódlás című sorozatokat vizsgálja. Hasonlóan komplex és már-már komoly tanulmánynak tekinthető A jó feleség, amelyben a szerző azt vizsgálja meg, hogy melyik sorozat képes autentikusan bemutatni a nő szemszögét. Az esszének a terjedelme is árulkodó, nettó 11 oldal, és sok érdekes megállapítást olvashatunk benne több, női főhősökre fókuszáló széria (Szex és New York, Született feleségek, A férjem védelmében, Nancy ül a fűben, Narancs az új fekete, A korona stb.) bevonásával. Az alapkérdés nagyon fontos, és kiterjeszthető akár a kortárs fősodorbeli (hollywoodi) filmekre is. Azaz attól, hogy nő a főhős, vajon valóban érvényesül-e a nő szemszöge, valóban foglalkozik-e a széria a nő jelenkori problémáival, vagy csupán azért választottak női protagonistát az adott széria készítői, mert mostanában ez a „divat”, és ezáltal jobban eladható a termékük?

Hasonlóan érdekes, gondolatébresztő esszék szerepelnek a Fogyasztás és megértés határán című fejezetben, amelyben a szerző a Trónok harca-jelenségről is írt. Ugyan az ide tartozó szövegekre is érvényes az, amit negatív kritikaként fogalmaztam meg a Trónok-esszé kapcsán, ám így is izgalmasak.

Igen fontos, elgondolkodtató kérdések merülnek fel ezekben az esszékben. Ha egy sorozat darálható, akkor mennyivel több egy nassolásra alkalmas, valóban elfogyasztható árucikknél? Milyen következményekkel jár az, hogy ma szó szerint sorozatdömping van, és képtelenség tartani a tempót a napról napra érkező új szériákkal? Ezzel összefüggésben pedig kérdés, hogy rosszul érezzük-e magunkat, ha az új sorozatok helyett kedvenceinket nézzük inkább újra?

Lisa Joy–Jonathan Nolan: Westworld (2016–)

Ez utóbbi kérdést taglaló szövegben, Az újranézés örömében Zsolnai György egy sokunk számára ismerős érzéskomplexumot jár körbe: félni az újtól, ragaszkodni a megszokotthoz. Innen pedig el is jutunk a szintén taglalt sorozatdömping alapkonfliktusához, hogy a napról napra érkező újdonságok közül kockázatos valami mellett lehorgonyozni. Egy epizód alapján még nem vagy nehezen lehet eldönteni, hogy az egész évad megtekintésre alkalmas-e vagy sem, ám ha meg már elpazaroltunk 10–12 részt, így kb. 10–12 órát az életünkből feleslegesen, mert nem tetszik a végeredmény, akkor könnyen lehet, hogy a jövőre nézve kevésbé leszünk bevállalósak sorozatfronton. Ezért is

nagyon találó, hogy Zsolnai a kortárs szériafogyasztás alapproblémáit elemezve behozza a FOMO („fear of missing out” – azaz a félelem attól, hogy lemaradunk valamilyen közbeszéd tárgyát képező sztoriról) fogalmát, mert tulajdonképpen a FOMO és a kockázatkerülés dialektikája határozza meg a 21. századi sorozatkultúrát. Avagy nem akarunk lemaradni semmilyen fontosabb, felkapott sorozatról, ugyanakkor szeretünk biztosra menni. Zsolnai György maga is megvallotta, hogy sokszor választotta már a Maffiózók újranézését egy újabb, népszerű, de kockázatosnak tartott széria ellenében. E sorok írója is sok fiaskó (például: Lost, A szökés, Trónok harca) után tanulta csak meg, hogy tudni kell időben elkaszálnia egy-egy szériát, és a könyvet olvasva ráébredt, hogy nem szégyen az, hogy negyedévvel a Sötétség című német időutazós sci-fi sorozat első megtekintése után újra nekivágott a legelső résznek.

Összességében tehát Zsolnai György Spoilere hasznos, gondolatébresztő könyv, de csodát azért ne várjunk tőle, garantáltan nem ez lesz a sorozatokról szóló soványka magyar nyelvű szakirodalom alapműve. Sok hiányossága van, néhány esszéje kihagyott ziccer, és a komolyabb tanulmányforma után kiált, ám két dologra mindenképp jó. Egyrészt a Spoiler a párbeszédre, a diskurzusra ösztönöz, tehát arra sarkall, hogy átgondoljuk egy-egy elemzési szempontját, témáját, netán magunk is tollat ragadva elindítsunk egy saját eszmefuttatást. Másrészt néhány komolyabb cím hiányán túltéve magunkat megállapíthatjuk, hogy Zsolnai könyve jó tippeket ad arra vonatkozóan, miket érdemes mindenképp megnézni vagy utólag bepótolni. Jómagam például az Ozról eddig szégyen-szemre lemaradtam, de a Spoiler hatására nekivágtam, és nem bántam meg – ezt kellett volna követnem A szökés helyett.

A cikkben szereplő borítókép a Szépirodalmi Figyelő Alapítványtól származik.

A többi kép forrása: HBO.