Szeptemberi tavasz

Bementem a fürdőszobába. Nyitva

még az ablak, csak szeptember van,

este sincs még olyan hideg, hogy ha

zuhanyzok, ne lehessen kiereszteni

a gőzt. Kihajolok az ablakon, veszek

egy mély levegőt: kint lószag van!

Istenemre, határozottan, az az olajos,

szalmás, csöppet keserű, de alapvetően

tisztaságot, fénylő szőrt, kecses kapáló

lábat, lazán lezuhogó sörényt, íves hátat,

csillogó nagy védetlen szemet idéző,

mindent összevetve kellemes lóillat!

Ki tart lovat a nyócker hátratolt limesein?

A Baross utca 125-ben? Vagy a háztető-

mozaik alatti szűk udvarokban hátul,

a Szeszgyár és Csobánc utca felől,

netán az ultra-új Orczy lakóparkban?

Mi több, ha ilyen közvetlenül érződik:

idefönt? A negyediken, padlások terében!

Pedig itt van – és én máris átpártoltam:

hiszek neki. Várom. Ide, a lovamat!

Lichthofomat a lóért! Ne rejtegessétek!

Nem áltathatjátok magatokat többé:

itt igenis lovak vannak valahol a légben.

Én se hazudom eztán, hogy nem érzem.

A téka

Akkor még voltak bútorok,

amiknek saját nevük volt.

A könyvbölcsőt például

– aminek azért kerültem

ezt a szép, hivatalos nevét,

mert mindig a babánk

jutott eszembe róla –

úgy hívtuk: „a téka”.

Hányszor elmondtuk,

hogy át kéne festeni.

Vajon hova tűnhetett,

kinek is volt, és kinek

lett szívbéli ajándéka, az

a szépség? És ha megvolna,

mi helyett állna itt karcos

négerbarna teste, két szív-

forma fejével kedvenc

könyveim közrefogva?

Végül sose lett átfestve.

Ahogy babánk sose lett.

A versek eredetileg megjelentek: Prae 2020/1.