A Jelenkor és az Alföld novemberi számában publikáló írók a veszteség, az emlékezés és a mulandóság alakzataira építve konstruálnak megoldási kísérleteket. A gyász, a test kiszolgáltatottsága és az emlékezés a nyelv által kitöltik a tereket, olykor városokat. A Csorba Győzőről, Nádas Péterről és Krasznahorkai Lászlóról szóló írásokban az irodalmi mű és az életmű megérthetőségének kérdése merül fel.

Október 18-án véget ért az 15. Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, amely zárónapon többek között Karafiáth Orsolya, Ungváry Rudolf, Masri Mona Aicha és a 121 vers antológia szerzői beszélgettek a megbízhatatlan emlékeket, anyanyelvi liminalitást, monogámiát és a házasság határait érintő kérdésekről.

„Felszálltam erre a hungarikumszimulátorra, és azóta sem találom a kijáratot” – kérem kölcsön Balássy Fanni szavait, hogy kifejezzem azt, amit az ÉS e heti lapszámában publikáló írók egy része igyekezett kifejezésre juttatni, vagyis azt, hogy „úgy látszik, nem könnyű magyarnak lenni a huszadik században” – és nem egyszerű ma sem.

Ex nihilo. A semmiből teremtéstől a megváltás lehetőségéig járják körbe az alkotás különböző formáit az ÉS e heti számában publikáló írók. Vörös István Vasadi Péter költészetéről írva a semmiből teremtést állítja a költői alkotás és a metafizikai igazságkeresés középpontjába, miközben a lapszám további írásai az emlékezés, a trauma, a test, a hiány és a veszteség tapasztalatán keresztül teszik fel a kérdést: mit lehet kihozni abból, ami nincs?