Az elmúlás megörökítése

A Jelenkor novemberi száma Takács Zsuzsa három versével indul, amelyeknek szervezőelve a halál és a veszteség élménye. Az Ez a hely megszűnik című versében az álombéli vízió nyitja meg a mulandóság képét: „Azt álmodtam, hogy mindketten tesszük, / amit kell: te haldokolsz, én meg élek.” Az otthon intimitását széthasító mentők megjelenése valószerűvé, ismerőssé teszik az álomképet. A veszteségélmény a térre is kihat, ahogyan arra a cím is utal, majd az álomjelenet mitikus-epikus párhuzamokat mozgósít: „Útközben ne nézzek rád” – kérik a mentősök az anyától, akárcsak az Alvilágban Orpheusztól, hogy ne nézzen rá Eurüdikére, mikor alászállt érte, hogy visszavigye az élők közé. A gyermek elvesztésének lehetősége az elcserélt halál motívumát idézi fel: „– S ha én mennék helyette? – / Legyen elég annyi, hogy elkísérlek. / De cserébe fogadjam el végre: / a halottakra veszélyesek az élők”. A veszteségélmény elfogadhatatlanságát és igazságtalanságának gondolatát viszi tovább az Emlékszel rá, hogy ölbe vettél? című versében, amelyet Ábelnek dedikál. A gyermekét sirató és gyászoló anya képe elegyedik a testi sérülésekkel, de a Krisztus- és Mária-allúzió a Volt valami megindító című versben válik explicitté:

„Volt valami megindító / abban, ahogyan ott térdelt. / Vérzett a bokája, karja és kézfeje. / Mint akit a keresztről / épp akkor vettek le.”

Poós Zoltán Terheléses támadás című verse folytatja Takács Zsuzsa verseinek tematikáját: a hittanórán vetített pokol-diaképek előhívják a pokolraszállástól való gyermeki félelmet. „A vásznon láttad az elmúlás / és a megérkezés közötti pára / halvány csillogását. Láttad / a Poklot, vászonra vetítették”. A látottak után biciklin menekül az új félelme, az elmúlás elől, „pedig csak a falra festett Pokol / volt, a vetítő és a jelenetek / mechanikája”.

A diavetítést Molnár T. Eszter A videó leírásában című verse folytatja, amelyben öt egymástól független videófelvételen (tűzvészben rekedt lovak, úszó jéghegy, dróntámadás, tanúvallomás, medencében lebegő tacskó) mutatja meg a megörökített tehetetlenség különböző formáit. Az operatőr közönye keveredik a zaklató voyeurizmussal: „menekülőút / a videó által rögzített szakaszon nem kínálkozik”. A vers képei úgy irányítják a befogadó figyelmét, mint a kamera a néző tekintetét. A kameraként viselkedő költői nyelv közelít, távolodik, kivág, a mozgókép valamennyi tulajdonságát magán viseli. Ahogyan a képalkotó eszköz megfigyeli és követi a tárgyát, úgy teremti és határozza meg a vers a befogadó látóterét, majd „aztán a felvétel megszakad”.

Visky András Reggeli csendesség című elbeszélésében a kimondott és továbbélő szó erejét állítja középpontba egy erdélyi család történetén keresztül. A lelkész családapát a romániai állombiztonság, a Securitate folyamatosan megfigyeli, különösen a keresztény ünnepnapok alkalmával zaklatják a családot házkutatásokkal. A család közös bibliaolvasás során a kimondott szó nem mulandó, hanem örökérvényű, mivel általa a tudás, a szentség öröklődik tovább:

„[…] az írás amúgy sem marad meg, csak és kizárólag a kimondott szó. Az élő szó tartja életben a látható és láthatatlan világot, semmi más. Az alexandriai könyvtár megsemmisült, mégis megmaradt minden, ami élő szó volt benne. Ami pedig nem, annak mindenképpen vesznie kellett.”

Stummer Attila Az ajtó című versében az ajtó képe, amely hagyományosan az átjár(hat)ót jelöli, jelen versben a kirekesztettség motívumává válik. A vers a közösségekbe való beilleszkedés nehézségét, egyén és közösség kapcsolatát, kint és bent között feszülő ellentétet és az elszigeteltség-odatartozás három stációját, óvodától a munkahelyig, mutatja be. A vers zárlata a kirekesztettség megismétlődésétől való félelmere mutat rá, ugyanis a lírai én felnőttként már fiával jelenik meg, és úgy nézi őt, ahogyan egykor saját apja figyelte őt az első napon. A jelentben így nem pusztán a gyermekkori szorongás emléke elevenedik meg, hanem az ezen félelem továbbörökítésének lehetőségétől való szorongás is. Az ajtó a társadalmi beilleszkedés küszöbének liminalitását és a nyitottság vagy bezártság potenciáját hordozza magában.

Gerevich András Ars poetica című versében a nyelv bejárható térként elevenedik meg. A nyelv hálózata összefonódik a város úthálózatával, és maga is városszerű térré nő: a mondat belső tér, szoba vagy terem („Minden mondat szoba, terem, / lépcsőház vagy folyosó. A nyelvben / sétálsz. Bejárod”), a vers pedig labirintus („A vers labirintus: ki-be lépkedsz / a szavak közt, mert nem tudod, / meddig ér a tér, ami még belakható”), melynek sűrűjében elveszik az olvasó: „Kutassa fel a versek sűrűjében élő / Minótauroszt – küzdjön meg vele!”. Míg a mondat tere bejárható, átlátható, a vers labirintusában el lehet – vagy kell – tévedni. A nyelv, a tér és a test egybefonódó hálózatéban az Én feladata ennek a kapcsolatnak a megismerése: „Szavakból vagy. A nyelvtan is anatómia.” így a költészet és én a nyelv szerkezetén keresztül találkoznak: „A szervezeted összefonódó betűsor, / az elméd hangok láncolata.” Szöveg és szövet végül ismét térben nyernek értelmet, e két rendszer találkozásának rétegzettsége monumentálisan nagyra tágult térben értelmezhető:

„Szöveg a táguló textus-univerzumban, / régi versek átalakuló parafrázisa, / önmagát író palimpszeszt. Ennyi vagy.”

Így a szöveg nyelvi úton adja át nyelv-identitás-tér hármasának egybefonódását, érzékenyen jelzi egymástól való elválaszthatatlanságát.

A mulandóság testképét Kőrizs Imre örökíti meg az Urnát kérsz? című, folytatásokban közölt elbeszélésében. A kemoterápia, a kórházban töltött napok és a test kiszolgáltatottságának és leépülésének történetét önreflexióval és humorral átitatva dolgozza fel. Az ironikus hangvételt már a cím megelőlegezi, amelynek érzékeltetésére a történet egyetlen, gyomorbavágó dialógusát idézem:

„A vicc
– Én rák vagyok.
– Én rákos.”

Németh Gábor hetvenedik születésnapja alkalmából közöltek három írást. Szilasi László A te nagy Gatsbyd című személyes hangvételű, melankolikus köszöntőjében Németh Gáborhoz fűződő kapcsolatáról, barátságuk emlékéről ír, egészen a tatai JAK-tábor emlékétől a szerző mosolyáig. Majd a köszöntőt Németh Gábor Csingacsguk halála, avagy happy birthday to me című prózája, valamint a szerzővel Szolláth Dávid által készített beszélgetés követi.

Csorba Győző születésének 110. évfordulója alkalmából Parti Nagy Lajos Amikor száztíz lesz Csorba Győző című versét, valamint Csuhai István Csorba Győző és Nádas Péter című prózáját közölték. Ágoston Zoltán pedig az Aki maradt című írásában Csorba Győző A város oldalában című kötetéről írt. A kötetben Csorba életútjának egy fontos állomásáról, Rómáról és a városhoz fűződő viszonyáról beszél, amely meghatározó élményforrása volt művészetében – elég csak az Olasz hangulatok ciklust elolvasnunk. Öt hónapot töltött Rómában 1947–48 fordulóján. Az „olasz neorealista film korai műveire” emlékeztető háború utáni Róma-képét „megrendezettnek”, és „teátrálisnak” tartotta, míg Párizst „természetes alakulásúnak”, amely sokat elárul Csorba esztétikai felfogásáról. Az Olasz hangulatok ciklusban olvasható Római vázlatok triádjának két sorát idézem:

„Földre kéne szállnod néhány évre újra: / sok a palotád itt, seholse talállak.”
(Krisztusnak Rómából)

Mohácsi Balázs pedig a másik, számomra legkedvesebb Csorba Győző versről emlékezik meg, az Éjfél után című művéről. Csorba, ahogyan arról Mohácsi hosszán ír, öt hónapos, szeptember végétől tavaszig ívelő római tartózkodása alatt a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palota negyedik emeletén található szobában lakott, amelynek erkélye a Tevere partjára nézett. Rajta kívül – a teljesség igénye nélkül – Szerb Antal, Amerigo Tot, Takáts Gyula, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, valamint az irodalomtörténész Klaniczay Tibor is jártak a Római Magyar Akadémián. A vers Csorba költészetének a halálhoz és elmúláshoz fűződő bensőséges kapcsolatának programadó darabjaként is olvasható. Az Éjfél után lírai énjének alvilági utazása a pokolraszállás irodalmi hagyományának héroszi útját követi a modern város utcahálózatába ágyazva:

„Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve / indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb / csillan a szőke folyó, ők most barátaid, érzed.”

Továbbra sem tudom, hogy Csorbának ezen verse lemondásként vagy Rómával való egyesülés vágyának vallomásaként értelmezhető, ugyanis Rómában a halálról írni annyit jelent, mint reménykedni abban, hogy egy nap a Cimitero Acattolico protestáns temetőjében nyugvó John Keats és Shelley mellé kerülhet.

Selyem Zsuzsa Nádas Péter politikai esszéiről ír A szörnyeteg és a közjó című írásában. A tanulmány Nádas Most az egyszer című posztumusz röpirat két esszéjére és a Leni sír című esszékötet írásaira reflektál. Selyem Zsuzsa Nádas Planetáris hipokrízis című kötete kapcsán eleveníti fel, hogy az ember nem képes szembenézni azokkal a problémákkal, amelyek évtizedek óta fenyegetést jelentenek, ezért elmondható, hogy az ember egyik legerősebb képessége az öncsalás és a közösségi felelősség hárítása:

„az emberiséget és az egész élővilágot veszélybe sodró közmegegyezéses vakságokat és intézményesült rossz gyakorlatokat nevezi meg”.

A címben szereplő szörnyeteg egyik alakváltozata Európa, kizsákmányoló, gyarmatosító természetével. Az „Europa schreibt” konferencián úgy fogalmazott Nádas Európáról, hogy a görög mitológiából ismert „hájas nőszemély”, Európé, akit Zeusz bika képében ragadott el. Európa válaszul kincseket és embereket rabolt, azokat rabszolgákká, majd kizsigerelt vendégmunkásokká tette.

„Ködös agyú szörnyeteg volt tehát a mi drágalátos Európánk, írástudatlan barom, aki nem volt képes szembenézni sem a saját, sem a mások valóságával, saját mítoszainak valóságáról nem is beszélve, ezért nem bírt békén hagyni másokat, ezért akart fölöttük uralkodni és elvenni mindenüket. Sajáttá tenni, nem megismerni, és nem törődni vele.”

Nádas Leni sír című esszéjének középpontjában Leni Riefenstahl áll, aki náci propagandfilm-rendezőnőként azt állítja, hogy mit sem tudott a tömeggyilkosságról. Hogyan lehetséges, hogy valaki a kultúrára és művészetre való érzékenysége ellenére immunis maradjon a politikai és közéleti folyamatokkal szemben? – tesszük fel a kérdést Selyem Zsuzsával és Nádas Péterrel.

Nádas Szegény, szegény Sascha Andersonunk című esszéjében folytatja kultúr- és önkritikáját, amely most különösen erősen kapcsolódik napjaink közéletéhez, ugyanis az esszében Nádas saját sikertelen beszervezési történetéről számol be. Nádas hiába nem jelentett a titkosszolgálatoknak, az emlék miatti szégyenérzete elkísérte egész életében. Mivel útlevelet kérvényezett (Németországba és Olaszországba), beidézték a titkosszolgálatok, hogy az útlevélért cserébe jelentsen, de ő – és még sokan mások, ahogyan most hallgatjuk és olvassuk a sikertelen beszervezési történeteket, vallomásokat – „ostobának tettette magát, írja, és azt mondta, miközben a titkosszolgák sorolták szerelmi életének titkait, hogy ő amúgy is mindenről beszámol írásaiban”. A besúgást megtagadta, ezáltal a barátait és önmagát nem, de azt állítja, nem tudja, hogy más helyzetben hogyan viselkedett volna:

„Nekem ugyan nincsenek kétségeim afelől, hogy helyesebb hősként megdögleni, mint erkölcsi hullaként életben maradni, de előre nem tudhatom, hogy egy ilyen helyzetben miként fogok dönteni, és miként vagyok képes megfizetni döntésem árát” (Leni sír, 295.)

Nádas értelmezésében a „köz” pedig valami olyasmi, amibe „nemcsak minden ember tartozik bele, de minden állat, minden növény is, sőt minden tárgy is, az egész világunk”. Ebben az értelemben a közjó az egész emberiségre kiterjedő felelősség összessége, amely nem statikus, örökérvényű demokráciát eredményez, hanem egy olyan berendezkedésnek a lehetőségét teremti meg, amelyet aztán az egyén nap mint nap gyakorol, épít, életben tart.

A meg(nem)értés variációi

Az Alföld novemberi száma Győri László Jelképet nekünk! című versével indul, mely a dologi világ elleni küzdelem programadó műveként is olvasható. A tárgyi kultúra kereteit lebontó harcban a matéria helyett a lényegért kiált:

„Lefosztott jelképet nekünk, / tárgyias, hideg mindenséget. / Ne a húrt, ne a hegedűt, / távlatot és időtlen jelképet.”

A Dajka és az Elemcsere című verseiben is a modern élet nyugtalansága és elveszettsége, valamint az állandóság törékenysége fogalmazódik meg. Villányi László versei is az elmúlást állítják a középpontban: a Vendég című a visszatérő ember idegenségélmény keresztül a tér és az identitás, a város és a hovatartozás témáját érinti. A tettes és a Dicséret című versei pedig a keletkezést és elmúlást a természeti tájra vagy kozmikus nagyságra emelve járják körül.

Simon Adrien a modernitás képeinek hálójába szövi az elmúlás, emlékezés és magány élményét. Tűzfal című versében az OMV kút-képeslap, a gázrózsa-láng illatának emléke és a kondenz-csík az olvasó számára húsbavágó emlékeztetője annak, hogy „nem lehet, ha az idő megfagyott már, / újrajátszani a filmszalagokat”. Toroczkay András is hasonlóképpen jár el a Fog című versében, ahol a pszichológus váróterme a haladás viharának képét idézi fel:

„A fogorvosnál, / egy National Geographic-számban, / még a vírus előtt olvastam kihalófélben / lévő nyelvekről. Az egyik használói / úgy fogják fel az időt, hogy a múlt az, / ami előttük áll, és nem a jövő. / Mi, a létezők, mind hátrafelé haladunk, / mint a rákok, tolatunk te meg én / az ismeretlenbe, vakon, mint Klee / angyala szerint.”

Szintén az elmúlásról ír Gellén-Miklós Gábor az Őszikék című versében: az öregedés és a halandóság képei úgy jelennek meg, hogy a lírai én előre megírná az öregkori verseit, mivel attól fél, hogy később már nem lesz rá ideje.

Lágy Kornél a Felújítás, Szulimán utca című versében az idő, az enyészet és az anyag maradandósága úgy fejthető fel, ha a befogadó a lírai énnel együtt a felújítás alatt a fürdőszoba csempéit az Én hovatartozásának kérdéséig bontja: „A szocialista mintás csempe széle / megpattant”, akár a lakással járó emlékek. Majd a matéria a felmenők képére vált, kiemelve a „leszármaztathatóságot”, ezzel a szöveg a tér-család-identitás képeit egyesíti:

„Végre egy anyagtömeg, / melynek sem az idő, / sem az enyészet nem árthat, / melyből bármely anyag // leszármaztatható.”

Márton László írása új olvasati lehetőséget kínál Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatár című regényéhez: egy életfogytiglani börtönbüntetést töltő olvasó nézőpontjából közelíti meg, aki „tartózkodási helyén” Krasznahorkai műveit olvassa. A szabadságtól megfosztott, ám ítélőképességét megőrző ember pozíciója azért kínál újszerű olvasatot, mert Márton szerint a regény narrációjának egyik szervezőelve, „legfőbb kompozíciós tényezője” az elbizonytalanítás. A tanulmány Thomas Bernhard Kioltás című regényével összevetve arra mutat rá, hogy a bujdosásból hazatérő arisztokrata története miként beszélhető el: Bernhard egyetlen elbeszélői nézőpont köré szervezi a szöveget, míg Krasznahorkai váltakozó nézőpontokon keresztül beszéli el a történetet és bizonytalanítja el olvasóját. Márton László azt a következtetést vonja le, hogy éppen a szerzőség bizonytalansága, megkérdőjelezhetősége adja az értelmezési keretek kiszélesítésének lehetőségét, ami pedig a tanulmányban javasolt szabadságot kínálja: a Krasznahorkai-olvasás szabadságát adja. Míg Márton László új befogadó felől közelít a Krasznahorkai-értelmezést, addig Szilák Flóra A Krasznahorkai-modell színeváltozása című tanulmányában azt vizsgálja, hogy a Seiobo járt odalent című kötet óta miként változott meg a Krasznahorkai-recepció modellje.

Bethlenfalvy Gergely pedig Krasznahorkai életművében művészet és kultúra megérthetetlenségét és annak korlátait vizsgálja. Bethlenfalvy szerint a művek lényegi jelentése gyakran hozzáférhetetlen marad az olvasó számára, ami a könyvtár allegóriáján keresztül érhető meg: a könyvtár megőrizni kívánja, de távol tartja a tudást, mert befalazza azt. Ezáltal nem a megértés közvetítőjeként, hanem a távolság szimbolikus terévé válik. Bethlenfalvy a Herscht 07769-ben Bach alakjában és Az ellenállás melankóliájában is a „Könyvtárpalotához” hasonló folyamatot látja: a bedeszkázott lakás ablaka a könyvtárat idézi meg. Majd a szereplő a kalapálás gyakorlati tevékenységben merül el, mivel „a tevékenység, a használat […] mit sem tud a használt eszköz szerkezetéről, hanem az eszköz valamire-valósága konstituálja a használatot”. Bethlenfalvy Heidegger nyomán a kalapálást a gyakorlati megismerés példájaként olvassa, amely Krasznahorkai művében azt az üzenetet kínálja fel, hogy a dolgok nem elméleti magyarázaton keresztül, hanem a cselekvés által mutatkoznak meg.

Visy Beatrix tanulmánya Krasznahorkai A magyar nemzet biztonsága 2025-ös szatirikus formabontó regényével foglalkozik, amelynek központi kérdése, hogy az ember a létbizonytalanság és a fenyegetettség élménye közepette hogyan próbál biztonságot teremteni. A történet főszereplőjétől, Papp Andrástól, a lepkekutatótól kér segítséget a Krasznahorkai Lászlóként bemutatkozó író készülő könyvéhez. A regénybeli író alakja elhanyagolt külsejű, fecsegő, magányos öregember, a közismert író parodisztikus torzképe, amely gesztussal a regényben az íróról kialakult sztereotípia megjátszásával ironikus játékot teremt. Az elemzés kitér a regény politikai szatírájára is: a Természettudományi Múzeumon keresztül bemutatja az erőltetett nemzetépítő ideológia és a kormányzati propaganda paródiáját.

Az Alföld és a Jelenkor aktuális számai kaphatók az Írók Boltjában, valamint az újságárusoknál.