PRAE.HU: Alkotásaidra jellemző a különböző ágazatok keveredése. Fel tudsz idézni meghatározó élményeket, amelyek kialakították benned a művészet sokszínűsége iránti érzékenységet?

Nagyon örülök, hogy pont ezzel a kérdéssel kezded, mert sokan nehezen helyeznek el engem és a munkáimat a kifejezési formák között. Egészen korai élményeimről lesz szó a Kaposvári Iparművészeti Középiskolából, ahova 1990-től jártam négy éven keresztül. A rendszerváltásnak köszönhetően új lehetőségek jelentek meg az oktatásban, így ezeket az újításokat személyesen is megtapasztaltuk. Különösen a fiatalon elhunyt Losonczi Ágnest emelném ki a tanáraim közül, mert megengedte nekünk, hogy több kifejezési móddal közelítsünk meg egy témát. Emellett fontosnak tartom azt is, hogy már tizenéves koromban olyan közeg vett körül, amiben széleskörű érdeklődés volt jellemző a művészet különböző ágazatai iránt.

PRAE.HU: 23 éve élsz az USA-ban, hatással van a karrieredre?

A lakóhelyem nagyon befolyásolja nemcsak a munkámat és lehetőségeimet, hanem azt is, hogy milyen anyagokat használok, és hogyan gondolkodom. Nem mondhatom, hogy itt vagy máshol jobb. Bár az ötleteimet könnyebben tudom megosztani ebben a közegben, a diskurzus hiányok komplikálják a kontextusba helyezést. Leginkább a „se itt, se ott” kifejezéssel tudnám leírni helyzetemet a világban, ami az ebből keletkező „itt is, ott is” helyzetváltozással társul. Ez a liminalitás, azaz a „már nem–még nem” köztes valósága, a változások helyszíne az, ami alkotómunkám fő katalizátoraként működik. Ennek a köztes állapotnak a dinamikája  alapozza meg emberi identitásomat is. Hiába vagyok itt Amerikában, ennek a liminális gondolkodásnak az alapjait magammal hoztam és miután tudatosult, tovább fokoztam. Az állandó ingázás elindít valamit az emberben, ami egy új rálátást ad. Például már régóta meg akartam szabadulni a kelet-nyugat felosztottság gondolatától és miután mozgásba lendültem, már irreleváns lett számomra, mert a nézőpontom nem volt állandó. Így az euro-centrikus perspektívának a limitációi és egyben saját pozicionalitásom lehetőségei is kiéleződtek.

Ez a köztes helyzet meghatározó helyileg és a globalizált világban is, ahol a művészeti centrum és a periféria pozíciói elég merevek. Én abszolút nem a perifériára helyezem Magyarországot, inkább egy köztes se itt, se ott helyen, aminek a jelentősége még nem kapott annyi figyelmet, amennyit érdemelne. Ezt azok képesek leginkább látni, akiket érdekel a helyzet dinamikája és annak nézőpontjai. Pont e köztes állapot miatt több mindent ki lehet próbálni, és ezeket a lehetőségeket a magyar művészek (kimondottan azok, akik nem merülnek bele a magányos magyar identitás mélykeringőjébe) nagyon izgalmasan használják ki. Az alapvető adottságainkból adódóan, geográfiailag bezárva a kontinens közepén, nyelvkultúra szinten pedig egy szigetként a szláv nyelv területtel körülvéve –gyerekjáték egy önsajnáltató nemzetnarratívát életben tartani és propagálni. Ez az áldozat perspektivikus világkép jól jön a művészeti piacon, mert egzotikusabb a magyar elhagyatva és kirekesztve, és ez a narratíva persze a magyar emberekre visszahatva is megjelenik. Legyen mindenki magának való, nehogy valamiféle meggondolatlan kifelé nyitásból vagy labilis területre tévedésből kára származzon. Féljünk. Én e félelemmel való morális szembeszállásra és felülkerekedésre kezdtem felfigyelni a különböző kultúrákban. Ugyanis nem vagyunk annyira egyedül. Egyszerűen több oldalról kell tudnunk  megfigyelni helyzetünket és a megfelelő, sajátos kalibrációt megtalálni hozzá. Ehhez az kell, hogy képesek legyünk magunkat látni és pozícionálni a világban, függetlenül attól, hol vagyunk: egy Somogyi falu, Alföldi tanya, vagy határszéli kétnyelvű régió ugyanúgy része a világnak mint Budapest, Bécs, Berlin, vagy Boston.

PRAE.HU: Amerikától kezdve Európán át egészen Izraelig voltak láthatók a munkáid. Kifejezetten egy adott helyre és időre tervezed a kiállításaidat, vagy elképzelhetőnek találod, hogy máshol, más időben, más kultúrában is elérik ugyanazt a hatást?

Úgy gondolom, hogy minden szituációfüggő. A tér mellett az idő is nagyon fontos eleme egy alkotásnak, hogy mikor és milyen időszakban készül el az adott mű. 2010-ben alakítottam ki egy új stratégiát magamnak, ami azt jelentette, hogy nemcsak azzal számoltam, hogy hol, milyen közegben jelennek meg az alkotásaim, hanem hogy milyen anyagokat és eszközöket használok, amik a mobilitást elősegítik. A legfontosabb szempontom mégis az volt, hogy egy adott mű szállíttatása helyett én magam utazzak el a kiállítás helyszínére és az út alatt, illetve az ott szerzett benyomások alakítsák ki, formálják az ott létrehozott, végleges munkát. Talán ez a legnehezebben érthető azok számára, akik kész munkában gondolkoznak. Engem a nyitott folyamatra utaló, helyspecifikus műalkotások létrehozása érdekel. Például az izraeli kiállításra készülő műről nagyon sok vázlatot, makettet készítettem a stúdiómban, de a helyszínen megalkotott verzió abszolút nem olyan lett, mint a tervezett. Hasonló volt, de a helyszín sajátosságai miatt mégis más. Ezt a fajta különbséget a tervezett és a végső alkotásban fontosnak tartom, így helyet adva a helyszínnel való párbeszédnek. Inváziónak érződött volna, ha én csak odamegyek és felakasztok egy képet a falra, így pedig sajátos formai csere jött létre köztem és a helyi adottságok között. Izraeli munkámban például ez egy egészen különleges feszültségben jelent meg, amire a témából adódóan lehet számítani, de a személyes átélésből készült munka számomra felejthetetlen és leírhatatlan.

Erasure project, Montserrat

PRAE.HU: Szerinted mi az, ami megkerülhetetlen egy pályakezdő művész számára, amennyiben hasonló, nemzetközileg elismert utat szeretne bejárni?

Nagy különbség, hogy magyar pályakezdőről van szó vagy külföldi fiatalról. Az utóbbi időben sokat beszélgettem egy SZFE-s diákkal, akivel interjút is készítettem a jelenlegi helyzetükkel kapcsolatban. Az egyik beszélgetésünk alkalmával olyan érzésem támadt, mintha egy alternatív múltbeli énemmel beszélgetnék. Számomra anno a külföld nem volt opció, nem is számoltam vele, ő pedig kezdi úgy érezni, hogy egyre inkább visszaszorulnak a külhoni lehetőségek a fiatal magyar művészek számára. Mintha Magyarország abba a helyzetbe kezdene visszacsúszni, ahol akkor volt, mikor én voltam pályakezdő. Azt javasolnám a mai magyar fiataloknak, hogy legyenek bátrak, vegyék kezükbe a kezdeményezést, tartsák a kapcsolatot a külföldi fiatalabb és idősebb korosztály művészeivel, interneten, telefonon, leveleken keresztül. Ne várjanak senkire, hanem tegyék meg az első lépéseket, mutatkozzanak be azoknak a kurátoroknak, művészeknek, akiknek szeretnének. Azt érzem, hogy itt Amerikában teljesen más az íve a sikeres művészeti pályáknak, és ha az ember nem lép magától, akkor nem fogja senki húzni az önmegvalósítás irányába. Magyarországról különösen hathat, de ez a fajta nyitás a másik felé nagyon sokat számít, a párbeszéd miatt. A külföldre jutás mellett fontos az otthoniakkal való kapcsolattartás is. Az én módszerem az, hogy Magyarországról és az otthon zajló aktuális eseményekről itt kint beszélek, míg otthon, Magyarországon igyekszem feltenni azokat a kérdéseket, amik itt foglalkoztatnak. Ez mindkét oldalon egy másfajta hozzáállásról árulkodik. Tanáccsal viszont nem a fiatalokat látnám el, hanem azokat, akik döntő pozíciókban állnak a művészeti intézményekben: ők hozzanak létre olyan légkört és annak a lehetőségét, hogy ez a szabadság- és felelősségtudat kialakulhasson a pályakezdők személyiségében, egymás és a már befutott művészek között. A külföldi cserekapcsolatok lehetősége mellett a nyitott gondolkodásra való hajlamot is kultiválják. Támogassák a nehéz kérdések körüli párbeszédet, egymással szemben álló teóriák, látásmódok megvitatását, mert ezek az igazán izgalmasak. Viszont ehhez nyitott ajtók kellenek, egy állott levegőjű szobában kevesebb dolog történik, mint egy frissen kiszellőztetett helyiségben.

PRAE.HU: Miért éppen Amerika felé indultál?

Abból a frusztrációból ered a helyzetem, hogy nem tudtam jól angolul, de nagyon szerettem volna megtanulni a nyelvet. Ebből a szempontból Nagy B. István professzorom tette rám a legnagyobb hatást, aki nem mellesleg fantasztikus ember volt. Amikor egy csereprogram keretein belül külföldre utazhatott, helyetteseként egy amerikai professzort kaptunk, aki nem beszélt magyarul. A diákok nem tudtak angolul, a kommunikációra való igény viszont fantasztikus kreatív megoldásokat hozott ki belőlünk. Kényelmetlen volt és ismeretlen, de kitaláltuk, hogyan értsük meg egymást. Miután Nagy B. visszaérkezett, nagyon örültünk neki, figyeltünk minden szavára. Ezt úgy kell elképzelni, hogy szűk irodájában az egész osztály összehúzódott, ami nem volt más, mint egy improvizált produkció, kávéscsészék kézről kézre adása, ki mennyi cukrot kér, stb., melynek a végén a katarzis, egy egészen egyszerű és egyértelmű ajánlásba összpontosult: Tanuljatok nyelveket. Ezek az évek nagy hatással voltak rám, különösen a nyitott mentalitás. Így utólag visszanézve, annyira jól ment nekünk a hiányon belül való gondolkodás, egyértelmű volt, ha nincs, akkor csinálni kell. Úgy gondolom, hogy ez a belső kényszer terelt leginkább a külföld irányába.

PRAE.HU: Ha egy rövid életút felidézésre kérnélek, melyek lennének azok az állomások, amiket mindenképp megemlítenél? Szerinted hogyan jutottál el oda, ahol most vagy?

Nagyon furcsa erre visszagondolni, mert úgy érzem, nem workshopok vagy díjak határozták meg a lehetőségeimet, hanem az élet. Mindenképp gyerekkorom egyik, hétvégi kertben töltött pillanatával kezdeném. Szabadság, természet; közel voltam azokhoz az élményekhez, amikre minden gyereknek szüksége van. Ezután a középiskola, ahol a világ nem létezett, csak a művészet és az osztálytársaim. Igazi rebellis csoport voltunk, megkérdőjeleztünk mindent, amiről úgy gondoltuk, nincs logikája számunkra. A következő állomás Eger és Nagy B. István, az irodájában való közös kávézások, beszélgetések, az egymásra való figyelés. Ezután Pécs, ahova átiratkoztam, itt Pandúr József művészettörténet tanárom és Csontváry Kosztka Tivadar a meghatározó, akinek a képeivel nagyon sokat beszélgettem, ha lehet így fogalmazni. Ugyanis Pécsen a Hittudományira is jártam, ahol az óráinkat a Csontváry Múzeumban tartották meg, így két előadás között mindig volt időm egy-egy festmény előtt elüldögélni. De Pécs sem vált be igazán, innen is eljöttem. Nagyon fontos figyelni arra, hogy mi nem működik, és kilépni belőle. Szerintem ezek a nem működő pontok a leginkább meghatározók az életemben az átlagostól eltérők mellett, mint például tanárokkal való kötetlen beszélgetés. Aztán egy pécsi osztálytársammal végig utaztuk Görögországot stoppal, ami szintén hatalmas szabadságélmény volt, és utána jött Amerika. De tulajdonképpen arra mentem, amerre a szél fújt, és ez visszavisz a legelső mozzanathoz, a gyerekkori szabadság érzetéhez.

Erasure project, Montserrat

PRAE.HU: Tekintesz valakire úgy, mint mesterre, aki a pályakezdésedkor vagy később melletted állt, segített, akár a korábban megnevezetteken túl is?

Eddig elsősorban a fiatalkori éveimről volt szó, de most beszéljünk a közelmúltról is. 2016-ban egy kutatás céljából egy évre hazautaztam Magyarországra és ez idő alatt számos interjút készítettem a projektemhez. Ekkor találkoztam András Edit művészettörténésszel, akivel annyira egy hullámhosszon találtam magam, hogy később is folytattuk beszélgetéseinket. Az ő munkássága és ezek az interjú-beszélgetések rendkívüli hatással voltak rám és az alkotásaimra, például az egyik 2019-es bostoni kiállításom is ezekhez kapcsolódik. A másik fontos személy pedig Kepes György, akiről Bostonba való érkezésemkor megtudtam, hogy itt lakik Cambridge-ben. A munkáival, amelyek elképesztő benyomást tettek rám, már jóval hamarabb, az egri éveim alatt találkoztam a Kepes Múzeumban. Mikor ide költöztem, egyszerűen felhívtam telefonon, és bár egészen idős korában ismertem meg személyesen, a beszélgetéseink fantasztikus élményt jelentettek számomra. És nemcsak a beszélgetéseink, hanem azok a pillanatok is, amikor csak ültünk egy szobában és hallgattunk. Utolsó születésnapján a szűk családi körben én voltam az utolsó fordítója, mivel ekkorra már csak magyarul beszélt. Úgy éreztem, ezekben a kegyelmi pillanatokban kitágult a világ, és ez emlékeztetett arra, honnan indultam és ki vagyok.

PRAE.HU: Szakmailag hol fejlődtél a legtöbbet? Fontosnak találod a művészet intézményes oktatását?

Sokszor nevezem intézménykritikának azt, amit csinálok, már egészen korai munkáimban is megjelenik egy bizonyos kritikus hozzáállás. Mindannyiunk érdeke ez a jóindulatú kritika, mert nemcsak a múzeum és az oktatás tekinthető intézménynek, hanem akár az interjú is lehet az intézményesítés produktuma. Ezeket a szerkezeti felépítéseket mindig érdemes megkérdőjelezni, mert csak így van lehetőségünk arra, hogy jobbá tegyük őket, fejlődjünk.

A művészeti oktatás, mint kulturális produkció számomra azért izgalmas, mert minden egyes intézmény, ahol tanultam, épp akkor lett alapítva, vagy váltott egy új modellre, amikor én is kezdtem, így tanúja vagy épp elszenvedője lehettem egy-egy változás beindulásának. Általános iskolában az olvasás-írás új metódusát próbálták ki rajtunk, amit három évig futtattak, ez a Pedagógiai Főiskola Gyakorló iskolájában volt 1980-ban, ahol a mi évfolyamunk másodikként „törte be” a vadonatúj iskola padjait. A  tanulmányi struktúrákat az 1990-es évek elején kezdték szervezetileg is fejleszteni. Például a kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti középiskola, ahova jártam, a munkásképző intézmény igazgatásából nőtt ki, kísérleti programként. Itt ugyancsak a mi évfolyamunk volt a második, rajtunk próbálták ki az új művészetpedagógia elgondolásait, az előző korszak hiányosságait kompenzálva. Nekünk mindez nagyon tetszett, de még így sem hagytuk magunkat irányítani, beleszóltunk saját oktatásunkba, rólunk is szólt a változás. Voltak véleményeink és koncepcióink, de ez természetes volt. Hasonlóképpen az Eszterházy Károly Tanárképző művészeti karán is a második kísérleti évfolyam volt a mi csoportunk, és legutóbb 2015-ben a Chicagói Művészeti Intézetben, egy ugyancsak új program második évében kezdtem a mester szakot, ami akkorra már egyértelműen az új módszerei miatt volt vonzó. Ezt a tendenciát akkor vettem észre, amikor tanítani kezdtem és tudatosult bennem, hogy a kísérleti érdeklődésem ezekben a próbaidőkben feltett kérdések és annak helyet adó atmoszférából ered. Az egyik észrevételem, hogy a horizontális metódusok iránt sokan érdeklődnek, de mégis hierarchiában gondolkodnak. Az egyik horizontális pedagógiai kísérletemet, a Wellesley Collective Residency programot a Wellesley College-ben indítottam egy munkatársammal. A leány főiskola egyik nevezetessége, hogy itt indult be az első önálló művészettörténet szak Amerikában, Alice Van Vechten Brownnak köszönhetően aki az elméleti és stúdió munkát laboratóriumként kezelte, amit később Wellesley metódusnak hívtak. Ez csak azért jöhetett létre, mert a főiskola egyik alappillére, a Diversity and Inclusion osztály partnerként kezeli a tanárokat és diákokat, pályázatokat fogad és támogatást ad olyan kezdeményezésekre, amelyek elősegítik az egyetemi társadalom egészséges és dinamikus fejlődésének a folyamatát. Na ez persze, centinként halad, nem tökéletes, de teret enged egy intézményen belüli diskurzusnak. Tehát számomra az intézményesített oktatás akkor izgalmas, ha formálható, demokratikus és a diákoknak is nagy szerepe van a vízióban.

Erasure project, Montserrat

PRAE.HU: Van olyan kortárs művész, akire szerinted érdemes odafigyelni?

Ez azért érdekes kérdés, mert nem azt kérdezed, hogy én kire figyelek, hanem hogy az én szemszögemből nézve mi lenne hasznos és izgalmas a művészeknek otthon. A válaszommal tehát először el kell ismernem, a kettőnk közötti távolságot, ami félelmetesebb a geográfiai távolságnál. A magyar könyvtárakban, médiában, így a közéletben nem forognak kézről kézre azok a könyvek (így az általuk felvetett gondolatok is ritkán jelennek meg eszmecserékben), amelyek megalapozzák azt az irányelvet, amit már egy ideje én személy szerint követek. Ez igaz oda-vissza. Így a kérdésben megfogalmazott odafigyelés akkor lenne izgalmas, ha a könyvesboltok és fordítóirodák, egyetemek is segítenék ezt a folyamatot olyan formán, hogy a már meglévő kulturális előrehaladottságot támogatják, ugyanis a másikra való figyelés Magyarországon is létezik, csak elnyomásban. Ez az odafigyelő kultúra veszélyesnek bizonyult. Azért is fejtem ezt ki, mert ennek felismerése nélkül nem lehetséges az őszinte figyelés és érdeklődés. Enélkül csak egy felületes motiváció marad, ami a trendeket próbálja követni, rosszabb esetben pedig félreértés, elutasítás lesz a következménye, ami az előzőekben kifejtett gondolat- és információhiány miatt alakul ki. Ha egyszerűen neveket adok, az olyan, mintha az egyik gyorsvonatból egy másikba próbálnám átdobni a könyvet. Ahhoz le kell lassulni, legalábbis két ablaknak, vagyis az ajánlónak és befogadónak szükséges egy hullámhosszra kerülni, hogy a nyitás valakinek a világában létrejöhessen. Sajnos ekkora sebességkülönbség mellett sok minden félrelandol, nehéz betekintést kapni. Kultúrák közti félreértés talán egyértelműnek tűnik, de beszélni kell róla, megfigyelni, tanulni, nemcsak a különbséget, de a közös tényezőket is, hányféleképpen látjuk vagy látjuk-e egyáltalán. Emiatt Claudia Rancine két könyvét ajánlom, amiben a kényelmetlen, de fontos párbeszédek és művészeti munkák kapnak közös figyelmet: Just Us: An American Conversation (2020) és Citizen: An American Lyric (2014). Mindkét könyv remek példája az előbb emlegetett lelassulásnak és egy hullámhosszra kerülésnek.

Mégis válaszolva a kérdésedre, nem feltétlenül képzőművészeket mondanék, inkább a decolonial gondolkodáshoz sorolható neveket. Olyan kérdések kerülnek a felszínre, amik szerkezeti átgondolásra invitálnak, a múltat, a jelent és a jövőt egyforma fontossággal interrogálják.  Az esztétikai értékek súlya áthelyeződik az alappillérek vizsgálatára, az ágencia,  egyezség és a reparáció fontosságára. Ezek előbb-utóbb erőteljesen meghatározóak lesznek származástól és kultúrától függetlenül. Így Magyarországról Keresztes Zsófiát említeném meg, nagyon fontos most, hogy a figyelem középpontjába került. Amikor 2016-ban hazautaztam Magyarországra az interjúsorozatom elkészítése miatt, az ő munkájában éreztem azt, hogy kívül esik a történetiségen. Alkotásai nem a múltban vagy múltbeli bántalmakban keresik a gyökereiket, hanem új alapokra helyezkedve új csapásirányokat jelölnek ki. A másik fontos magyar vonatkozás a #freeSZFE csoport.[1] Megmozdulásaikat kintről is figyelemmel kísérem a diákjaimmal együtt, sokat tanultam és tanulhatunk a szabadsághoz való hozzáállásukból.

PRAE.HU: Milyen projekten dolgozol jelenleg? Vannak olyan célok, amiket szeretnél elérni a 2021-es évben?

A pandémia alatt folyamatosan tanítok a Boston környéki Wellesley College-ban, ahol a fent említett horizontális módszertant próbáltam ki. Ehhez kapcsolódik legutóbbi publikációnk: [De]Mapping the Future – Listening to the Historic Origin Body.[2] A beszélgetés a decolonial témát dolgozza fel abból a művészeti és művészettörténeti szempontból, hogy magát a decolonial gondolkodást is decolonialni kell és akkor egy egészen izgalmas dolog alakulhat ki. Ehhez a 2019-es Boston Center for the Arts-ban megvalósuló kiállításunkon[3] szereplő munkáink adtak kiindulópontot, ugyanis a három művész, Marina Leybishkis, Nyugen Smith és én három nagyon különböző régióból származunk, mégis művészeti kifejezésmódunkban és történelmünkben vannak közös nevezők. Ezekre az összefüggésekre három művészettörténész reagált, Magdalena Moskalewicz, Valeria Ibraeva és D. Denenge Duyst-Akpem, Zoltán Ginelli kritikai geográfus moderálásával, aki ugyancsak a decolonial témájával foglalkozik, magyar perspektívából.

Emellett most kezdtem egy fellowship-et Bostonban a Revolutionary Spaces egyesülettel. Ez a szervezet az amerikai függetlenségi háborút dolgozza fel olyan hely-specifikus módon, hogy a művészek, történészek és kutatók együttműködve keresnek olyan kifejezésformát, ami helyet ad annak, hogy az elnyomottak szemszögéből is átgondoljuk, mi alakította az amerikai történelmet. Engem azért hívtak meg, mert a perspektívám egy ugyancsak érzékeny nézőpontból vizsgálja ezeket a fordulópontként alakuló eseményeket, lényegében a város történelmének kortárs feldolgozásával foglalkozom. Drezdában Július 1-én nyílik a OSTRALE21 Biennálé, a nemzetközi kurátor csapat egyik tagja Kukla Krisztián, ahol a Ghost of Lukács munkám lesz látható (a prae.hu portál KSMM-interjúja Kukla Krisztiánnal). Áfra Jánossal pedig 2020-ban adtuk ki Termékeny félreértés / Productive Misreadings című kötetünket, aminek bemutatóját a pandémia következtében csak nemrég sikerült megtartani[4] és az ezzel kapcsolatos, még folyamatban lévő munkálatokban is aktívan részt veszek. És hogy mik a célok, amiket el szeretnék érni? Szeretném végre a pihenést komolyan venni.