1968 májusának elején Karlheinz Stockhausen hét napra bezárkózott, nem evett semmit, csak meditált. Ennek az időszaknak az eredménye az Aus den sieben Tagen, egy tizenöt rövid utasításból álló szuggesztív nyelvezetű mű, amelyben olyan mértékben koncentrálta azt, amit az előadóművészektől elvár, hogy amit kínál, szinte értelmetlen".[1]

A zene ezen formájának története azonban bizonytalan. Bergström-Nielsen azon tűnődik, hogy létezett-e az intuitív zene tudatos és következetes törekvésként a nyugati új zene előtt. “Csábító azt hinni, hogy valakinek már korábban is eszébe juthatott ez az ötlet. A szabad tudatáramlás gondolata hasonló jellegűnek tűnik, ezt a jógameditációval kapcsolatos ősi szövegek írják le. Másrészt azonban a meditatív zene sok kultúrában gyakran nagyon is kötött rituálé – nem magában a közegben engedik el a gondolatokat és érzéseket. Releváns gyakorlat azonban Charlie Morrow "áloméneklése", amelyet az amerikai indiánoknál folytatott tanulmányai során tanult – ez a gyakorlat messze visszanyúlhat a gyökereihez. Itt az ember által fontosnak érzett álmokat szabadon improvizált dalok segítségével mesélik el újra. Ezen kívül azonban feltűnően kevés történelmi bizonyítékunk van.”[2] 

Láthatjuk tehát, hogy az intuitív zene nem teljesen megegyező az improvizációval. Stockhausen azért részesíti előnyben az intuitív zene kifejezést az improvizációval szemben, mert szerinte az utóbbi mindig a mögöttes struktúrák, modellek és stílusbeli sajátosságok képét idézi fel. Az intuitív zene alatt Stockhausen olyan zenét ért, amely gyakorlatilag akadálytalanul árad az intuícióból. “A zenészek "orientációja", amelyet én "összhangnak" nevezek, hangsúlyozom, nem véletlenszerű vagy pusztán negatív – a kizárólagos zenei gondolkodás értelmében –, hanem egy általam megírt szöveg közös koncentrációja, amely az intuitív képességet világosan meghatározott módon provokálja.”[3]

Az intuitív zene olyan eszmény, amely a szabad improvizáció "legvégső" szegletéig terjed. Ez egy nem-idiomatikus zenei forma, amelynek spontán módon kell működnie, és a zenei folyamat alapját Stockhausen rövid szövegei képzik, amelyek kisebb-nagyobb mértékben meghatározzák a zenét, miközben egyúttal eszközként is funkcionálnak, hogy kapcsolatot teremtsenek a zenészek intuícióival. A cél egy konvenciómentes és egyben innovatív zene elérése. Az intuitív zene nagy önfegyelmet követel a résztvevőktől, részben az együtt játszás tekintetében, – ahol mindig fennáll a veszélye annak, hogy a zenészek nem hagynak teret egymásnak –, részben pedig magukkal a résztvevőkkel kapcsolatban, ahol minden zenész intuíciójának teret kell hagyni, hogy megnyilvánuljon.[4]

Ugyanakkor Wakao szerint az intuitív zene az improvizatív zenével párhuzamosan értelmezhető. Az improvizációban azonban így vagy úgy, de vannak szabályok és struktúrák, és a zenészek gyakorlatához hozzátartozik a virtuozitás eszménye. Wakao úgy gondolja, az intuitív zenében nincsenek ilyen elvárások senkivel szemben, és nincsenek szabályok sem. Mindössze arra van szükség, hogy az előadó meghallgassa a többi előadót, majd reagáljon. Nincs hierarchia vagy ego sem a hangokban, sem a zenészekben. Az intuitív zenében minden hang elfogadott.[5]

Az intuitív zene és az improvizáció közötti különbségek tehát, hogy az improvizáció, szemben az intuitív zenével, mindig a mögöttes struktúrák és stílusbeli sajátosságok alapján működik, illetve az improvizációban valamilyen módon mindig vannak különböző szabályok, míg az intuitív zenében ez nem jellemző. Ami a struktúrát illeti, minden zenének van struktúrája, akár akarjuk, akár nem. Különbséget kell azonban tenni az előre meghatározott struktúrák, és azok között, amelyek csak a zenei folyamatok eredményeként jelennek meg. Vizsgálódásunk végén azt találjuk, hogy az intuitív zene egy zenei forma, amely közel azonos a szabad improvizációval, kivéve a rendező szövegek jelenlétét. Stenström szerint az intuitív zene a Stockhausen által írt szövegekre való közös koncentrálás eredményeként jön létre, amelyek a zenész intuícióját világosan meghatározott módon provokálják. Stenström számára az, hogy egy írott szöveg irányítja a folyamatokat, akár Stockhausen, akár bárki más írta, nem áll összhangban a szabad improvizációval.[6] Két kritikát fogalmaz meg az Aus den sieben Tagen versei kapcsán.[7]

Az első a zenészek közötti interakció hiánya, annak ellenére, hogy a Litanei kivételével valamennyi vers "együttesre" íródott. Stockhausen mindössze két versben (Setz die Segel zur Sonne és Kommunion) utal arra, hogy a zenészeknek egymáshoz kellene viszonyulniuk. A második az a kissé hivalkodó hangnem, amiben Stockhausen a Litanei-ben megszólítja a zenészeket, és elmagyarázza, hogy nem ő (Stockhausen) csinálja a zenét, hanem csak egy fordító, a rezgések befogadója. Azt állítja, hogy a zenészek rajta keresztül csatlakozhatnak ahhoz a kimeríthetetlen forráshoz, amely a műből árad zenei rezgések formájában. Ezen kívül azzal magyarázza ambícióját, hogy "ő egy rövid lépéssel mindig előrébb jár, mint az előadók". Következésképpen úgy tűnik, minden zenésznek szüksége van Stockhausenre, hogy kapcsolatba kerüljön a kimeríthetetlen zenei rezgések forrásával, és egyetlen zenész sem lehet "egy lépéssel" Stockhausen előtt. 

Meglehetősen radikális Stenstöm kritikája, de amellett, hogy észrevételei helytállóak, nem törődik a darab újszerűségével. Mindenképpen az improvizációt akarja kiemelni az intuitív zenével szemben. Megjegyezhetjük azonban, hogy mivel a kortárs zene és az improvizáció azon határterületei, ahol az átjárások ellenőrizhetetlenek, a végletes kijelentések nem lehetnek feltétlen igazak. Az intuitív zene kapcsán tehát egy kevert, improvizatív formáról beszélhetünk, ami a maga korában hihetetlen erővel bírt.  A mű alábbi előadása közel hét órás. Jó szórakozást kívánunk.