A koronavírus-járvány miatt majdnem másfél év csúszással érkezett meg a magyar mozikba a 2018-as év kisköltségvetésű sikerhorrorjának folytatása (eredetileg 2020. március 19-re tervezték a bemutatót). A Hang nélkül jó arányérzékkel keverte a szörnyes horrort a családi lélektani drámával, ám köztes-semleges identitása végül egyik zsánert sem hagyta kiteljesedni. Az első rész a hangra támadó förtelmes földönkívüli teremtmények elől némán menekülő családot a Krasinski alakításában megelevenedő, gyermekeiért önmagát feláldozó apuka hősi halála után hagyta magára.

A családfő, Lee Abbott karaktere mégis visszatér a második részt indító flashback-jelenet erejéig. Az ezerszer látott katasztrófafilmes klisék sokadik felmondásának jelentősége abban áll, hogy megtudhatjuk: az undorító szörnyetegek valóban az űrből érkeztek. Emellett belenézhetünk a feltehetően a fehér rozsdaövezetben elhelyezkedő, punnyadó kisváros és az ott élő Abbott-család egy hétköznapjába.

Üdítő konvenciósértés, hogy Abbotték szinte semennyire nem simulnak bele az amerikai álomcsaládok rózsaszín nagykönyvének lapjaiba. Bár a szülők, Lee és Evelyn Abbott (Emily Blunt a valóságban is Krasinski felesége) erős, talpraesett, mindennapi karakterek, nagylányuk, Regan (Millicent Simmonds) siketnéma, a középső fiú, Marcus pedig ügyetlen baseballban. Arról nem is beszélve, hogy legkisebb fiuk, Beau három hónap múlva meg fog halni. Az ultraérzékeny hallású űrlények inváziójában viszont ez a család a lehető legéletképesebb. A némaságra kárhoztatott élőlények között hatalmas helyzeti előnye van a jelnyelven is kommunikálni képes famíliának.

Az apokalipszis első napjának felidézése után a Hang nélkül 2. visszatér oda, ahol az előző rész véget ért. Az Abbott-család apa nélkül maradt, Evelyn elképesztő lélekjelenléttel, hang nélkül adott életet egy kisfiúnak. Most pedig menekülniük kell tovább, egészen egy régi ismerős, Emmett (Cillian Murphy) búvóhelyéig. Kiderül, hogy élnek még emberek Abbottékon kívül is. Feltételezhető, hogy az alkotók erősen hisznek a reinkarnációban vagy a kétszülős-háromgyermekes családmodellben. Ahogy az első rész elején meghaló Beau helyére a film végére megérkezik az új legkisebb fiútestvér, úgy végül Emmett karaktere is betölti apapótlék-funkcióját a folytatásban. Az első filmben még volt súlya a család csendes traumafeldolgozásának, a második részre ebből az ismétlődő mintázatból szinte csak a giccsbe hajló érzelmi csúcspontok maradtak.

Érthető lépés, hogy a zárt szituációs kamarahorror-kamaradráma jellegű első rész után meg akarták mutatni a főhősök szűk környezetén kívüli tágabb világot is. Így viszont nem igazán sikerült reprodukálni azt a lélegzetvisszafojtva figyelős atmoszférát, amelyben a szereplőknek és a nézőknek egyaránt végig csendben kell maradniuk. A Hang nélkül 2. folyamatosan keresi a különleges alkalmakat és helyszíneket, amikor mégis meg lehet szólalni.

A hangnélküliség alternatívái a film hangsávján a jelnyelv és élőbeszéd mellett a különböző zörejek és a filmzene. A hangeffektek még mindig vérfagyasztóak, minden egyes nesznek elképesztő súlya van. A csönd és a szörnyek elleni fülsiketítő csodafegyver, a gerjedő hallókészülék közötti váltások továbbra is brutálisak. Marco Beltrami filmzenéje ellenben nem annyira érdekes.

Az első rész soundtrackjének csúcspontja, a Radiohead Daydreaming című számára erősen emlékeztető ambient-zongorás főtéma most is visszatér. Emellett az utóbbi évtized blocksbustereiben agyonhasznált Hans Zimmer-féle monumentális rézfúvós-robaj (a „Braaams”) és az érzelmi klimaxokat erősítő ó-hollywoodi szentimentálék váltakoznak agyonhasznált horrorzenei elemekkel. Utóbbiak azonban sokadszorra is bizonyítanak, jelentősen segítik a feszültséggel teli „suspense” és a hirtelen ijedtséggel járó „jumpscare-ek” által keltett rettegést.

Az utóbbi évek szörnytrendjébe illeszkedő, például a Stranger Thingsben garázdálkodó Demogorgon-változatra is hasonlító fenevadak itt is nagyon félelmetesek. Csakhogy a második rész már teljes mértékben kimeríti a húsevőnövény-fejű, többméteres, szuperintelligens antropomorf parazitákban rejlő lehetőségeket. Hiszen azt már az első filmből megtudtuk, hogy érzékeny hallásuk miatt Regan gerjedő hallókészülékével lehet legyőzni őket. A színészi alakítások – különösen a siketnéma kamaszlányt játszó Millicent Simmonds – hibátlanok, a horrorjelenetek egy indokolatlan párhuzamos montázst leszámítva végig izgalmasan borzongatók. A Hang nélkül 2. összességében szórakoztató, egyszernézős másfél órás moziélmény, amit remélhetőleg a borítékolható siker és a filmvégi újabb cliffhanger ellenére sem fognak tovább folytatni.

Képek forrása: Paramount Pictures/UIP-Duna Film