bezár
 

irodalom

2021. 11. 21.
Valami frappáns cím
Mondatok a csodálkozásról – B) kritika
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Amikor csodálkozunk, valamit, amit addig nem tudtunk, megtudunk (vagy fordítva); valamit, amit addig nem ismertünk fel, felismerünk. Az addig felépített, megismert világképünk meginog vagy csorbát szenved, és csak az adott anomália minőségétől függ, hogy ennek milyen hosszútávú következményei lesznek.

Nagymamám huszonhárom éve csodálkozik. Legalábbis nekem úgy tűnik, valahogy mindig megtalálja az okot arra, hogy összecsapja a kezét, amikor meglát. Mintha magasabb lennék, öltözködésem megváltozik, vagy csak egy általa ismeretlen szót használok: bármi lehet az apropó, a reakció minden esetben egy adott mintát követ. Tenyerét összecsapja, szemöldökét felhúzza, és a jajj Bencikém állandósult szókapcsolat után szóvá teszi a rajtam felfedezett változást. Mondhatni menetrendszerűen csodálkozik.

Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról címmel megjelent új novelláskötete az ilyen és ehhez hasonló pillanatokra épül. A csodálkozás már a kötet bevezető részét képező első szövegben is mint a szociális interakciók egy (meglehetősen fárasztó és idegesítő) formájaként jelenik meg, amelybe szinte belekergetik az embert. Amikor csodálkozunk, valamit, amit addig nem tudtunk, megtudunk (vagy fordítva); valamit, amit addig nem ismertünk fel, felismerünk. Az addig felépített, megismert világképünk meginog vagy csorbát szenved, és csak az adott anomália minőségétől függ, hogy ennek milyen hosszútávú következményei lesznek. Ennek az élménynek a kifejezésére szolgálnak az összecsapott kezek, a felhúzott szemöldökök, és azok a bizonyos felkiáltó mondatok; sőt, még a másik csodálkozásán is tudunk csodálkozni ily módon. Szvorennél azonban mindennapjainknak ezek a néha esetlen, néha valóban művi momentumok tartalom nélküli, kiüresedett formaságok csupán, pusztán ezeken keresztül felfejthetetlenek azok a viszonyok és mechanikák, amik az írót érdeklik, és a bevezető szövegben ez alapján kijelenti: „A csodálkozás egy rés, amibe bele lehet csúsztatni a lábat”.

A kötet második, Ohrwurm-jegyzetek című részében pedig bele is csúsztatja, de csak óvatosan. Az egyperces, rövid írások sorozata egy-egy frappáns és fülbemászó ötlet köré szerveződik, az élmény ahhoz hasonló, mint mikor a villamoson vagy metrón elkapott mondatfoszlányokból, vagy a másik szobában bekapcsolva maradt televízióból átszűrődő híradóból próbálunk rekonstruálni egy koherens narratívát. A formai hagyományok és a kötet koncepciója itt különösen szépen találkoznak: a rövidprózáknál és novelláknál az olvasói reflexek kiéhezettek arra a hagyományos dramaturgiára, ami egy adott csattanó vagy fordulat köré épül. Csodálkozni szeretünk. Azonban Szvoren ezekkel a szövegekkel mintegy szisztematikusan kiírtja bennünk a csodálkozásra való hajlamot (vajon valaha fel tudom-e kapni a fejem ezek után egy lovasbaleset hallatán?), vagy ha azt nem is, de teljesen átformálja olvasói szemléletünket. A szövegek szinte mindegyike egy-egy erős kezdőmondattal operál: „Valaki, akit Malcsiknak hívnak, vakokat látott a libegőn.” (vakok a libegőn), „Elment a citerám” (messzi citera), „Név szégyelli a tapsolását” (taps). Ezek a kezdőmondatok és a gyakran szokatlan alaphelyzetek eleinte meglepőnek hatnak, és felkeltik az érdeklődést, azonban ha sorozatosan szembesülünk velük, egészen egyedi hatást váltanak ki: megszokjuk őket. Megszokjuk, és nem megunjuk őket, ezáltal egy olyan pozícióba kerülünk, ahonnan a csodálkozásra termett beidegződésink elhalnak, a más esetben csodálkozásra okot adó helyzetek mindennapinak tűnnek. A (mindenből kettő van) című szöveg ezt végképp megerősíti, hiszen nem csupán a beszélő ébred rá arra, hogy életének meghatározó elemei általában párban járnak, de mi is kettőt találunk a kötetben az ő történetéből. Az ismerősségnek ezt a langymeleg közegét tökéletesen kipárnázzák Szvoren szereplőinek nevei: nem csupán történeteik hatnak már ezerszer hallottnak, de mindannyian ismerjük ezeket a családokat és figurákat, Fésűséket, Gruskát, Ulicskát, a Név nevű lányt és Ó-t. Komplexusaik, küzdelmeik kimondva-kimondatlanul, de jelen vannak családi összejöveteleinken és baráti találkozóinkon. A két utóbbi esetben a nevek kijelölő funkciója olyannyira feleslegessé válik, hogy neveik teljesen feloldódnak a szövegben, nem rejtegetnek jelentést. A gipszjakabok és életképeik között így fókuszba kerülnek azok az elemek és jelenségek, amik a csodálkozás primer reakciójának eltűnése után megmaradnak: a csontvázak a szekrényeinkben.

Az utolsó hét novellában Szvoren mélyebbre csúsztat minket abban a bizonyos résben: a csodálkozások, fel- és megismerések kifejezésére szolgáló automatizált gesztusaink elhagyásával, de az azok által képzett nyiladékokon keresztül olyan közvetlenséggel szembesülhetünk hétköznapi figurák nem feltétlenül hétköznapi történeteivel, ahogy az képtelenség lenne, ha csodálkozási reflexünk elidegenítene tőlük. Mind a hét novella a hagyományos családképünk egy-egy periférikus helyzetét tárja fel, szülők és gyerekeik, házastársak történetei kerülnek intim megvilágításba. Ebben a közegben a csodálkozás elemei másképp mutatkoznak meg, így nem a tudás-nemtudás, hanem a megértés-megnemértés tengelyén helyezkednek el a konfliktusok és választóvonalak. Az apa és a fiú, akik egyéni történeteik börtönét csak fragmentáltan, egy-egy séta alkalmával tudják részlegesen feltárni maguk számára. A lány, akit traumatizálnak azok a gyerekkorát meghatározó, később kísérleteknek nevezett elfoglaltságok, amelyek értelmével sosem volt teljesen tisztában. Az apa, aki sem hiányával, sem jelenlétével nem tud bekapcsolódni családja életébe, éppúgy idegen mindenki számára, mint a község első videólejátszója a tévékészülék alatt. Az utolsó novellában Kedves Ákos barátnője felteszi a kérdést a fiúnak: mi a csoda ellentéte? Nem tudhatjuk, hiszen ezekben e történetekben a csodák már csak hiányaikban vannak jelen.

Szvoren Edina új kötete kissé rendhagyó, de nem akarja erőszakosan próbára tenni az olvasót, pusztán döntés elé állítja: van-e mersze egyes megszokott reflexein túllépve belépni az abszurd humorral átszőtt, de mégis könyörtelen világába? A lapozó és az olvasó közti érdekkülönbség adott. Próbáljunk egy kicsit belehelyezkedni utóbbi csendességébe, és utána adjuk kölcsön a nagymamánknak is: hátha ettől is összecsapja a kezét.

nyomtat

Szerzők

-- Tóth Bence --


További írások a rovatból

Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről
irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Határátkelés címen rendezték meg a Kis Présházban öt kortárs költő közös estjét
Magyar Széppróza Napja a Fiatal Írók Szövetségénél

Más művészeti ágakról

Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Komáromy Bese Soha jobban című darabjáról
Csáki László: Kék Pelikan
Az Amikor Galéria debütálása a művészeti galériák soraiban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés