Szabadság–rabság metaforái sose veszítenek aktualitásukból, legföljebb átalakulnak. E mái járványkorban megint érzékelhetjük, mennyi változatos hatása van a bezártságnak. Régebben hittem abban, hogy erős lélek fogságban is értelmesen él: míg kis hazámból nem vághattam neki Nyugatnak, mert nem kaptam arrafelé útlevelet – igen, azt a bizonyos kéket, egészen 34 éves koromig, a ’90-es rendszerváltásig –, a belső szabadság nevében dafke megtanultam úgy angolul, beszélni is, hogy hallatán gyakran kérdezték az anyanyelvűek, melyik angol nyelvterületen éltem. Viszont cserébe képtelenné váltam a repülőzésre, az a szárnyam örökre eltörött. Vár rám tehát vagy harminc óra buszozás, hogy Párizsban átlépve a hétfő-kedd vonalat, megérkezzek Brüsszelbe, a nyelvi változatosságot és az egymás mégis-értését ünneplő Transpoésie kortárs költészeti fesztivál idei magyar meghívottjaként.

A fesztivál közös nyelve, mi más is lenne, az angol. De verseinket a nyelvi sokszínűség jegyében anyanyelven olvassuk föl, míg a közönség angol fordításban követheti a szöveget a kivetítőn. Az enyéimet saját angol átirataimban. És lám, újabb bezártságok újabb következményei: egy évtizednyi távolságban az élő angol beszédtől, a pandémiacellából két év után kiszabadulva „ideát Nyugoton” azzal kell szembesüljek, mennyire megkopott az angol beszédkészségem. Igaz, ugyanakkor azzal is, és egyáltalán nem utolsó sorban, hogy az a legendásan jó akcentusú fluent English nem nélkülözhetetlen eszköze az egymás értésének. Művészek és gondolkodók közt végképp nem. Afféle borún áttörő napsütés ez a tapasztalat e szép október végi napokban.

Az Európai Unió fővárosa ad otthont a héten – többek között – a EUNIC Brüsszel szervezte Transpoésie fesztiválnak. A záró esemény helyszíne a brüsszeli Magyar Kulturális Központ, a Liszt Intézet. Csodálatos az elhelyezkedése: a felső- és alsóváros találkozásánál aláfutó lejtős utcán áll, a „Könnyek hegyén”. Ablakából a Gudule vendéglő fekete ernyőire látni – és a transzparensre, ami a Slow Life kiállítást hirdeti, melyen drága barátnőm, alkotó- és harcostársam, Syporca Whandal is részt vett. A kiállítótérben megölelgetem a tekintetemmel Szipi grandiózus karrierje elejétől fogva ismert motívumait – megérkeztünk tehát, kezdődhet a legkevésbé sem slow life.

 

Jelenlét Brüsszelben

A Treurenberg épp a Szent Mihály és Szent Gudula székesegyház apszisába fut bele, onnan már a parkon át nincs messze a turistáktól nyüzsgő főtér. A reggeli kávé és croissant fölött itt a katedrális lélekemelő harangjátéka figyelmeztet a múló időre. S hogy miért könnyek hegye: hát a rabok könnyei miatt. Az épületekben megbújva ott fut a hajdani városfal maradványa, azaz a XVI. században ebből kialakított hírhedett börtön celláinak fala. A magyar intézetben a pinceszintnél följebb is látható: ez adja az előadóterem hátterét is, ahol most az esteken szabadon szárnyalnak szavak, dallamok, gondolatok.

A hajdani börtönfal maradványa az előadóteremben

Kitár-bezár metaforáiból amúgy is bőven adódik, és nemcsak a világjárvány miatt, vagy a magyar forradalom évfordulója kapcsán. Szerdán átmegyek a Bozarba (a belga MÜPA) az AI, a mesterséges intelligencia fölhasználhatóságának köreivel, határaival és problematikájával foglalkozó The Future of Living konferencia záróülésére. Személyes az érdeklődésem: hátam mögött Ishiguro Klara és a Napjának fordítása, meg egy továbbgondolandó mély beszélgetés a nagyszerű fiatal kurátorral, Lukács Violával, még szeptemberben, a regény ihlette szentbékkállai kiállításon. Mintha csak az folytatódna itt. A Klara-regény szerint a gépi intelligencia fejlődése a humán kérdések sürejébe váj, amit a káli jövőjáró interaktív képzőművészeti kiállítás a legmagasabb fokú kreativitással meg is mutatott – ez a konferencia pedig szintén a mit lehet - mit szabad határait járja körül: tudomány és művészet közös lehetőségeit, az AI napi életbe való bevetésének elméleti, gyakorlati és etikai kérdéseit. A magyar résztvevő, Dávida Eszter tömör, pörgős, érdekes előadásában az AI alkalmazásáról beszél a településfejlesztésben-integrációban. (Mint Eszter mondja, „a mesterséges intelligencia alkalmazása a várostervezésben már csak azért is nagyon kényes kérdés, mert igazából még azt sem tudjuk, hogyan vonhatók be ebbe a társadalom különböző rétegei”.)

Csináld-magad fogás a Cannibale-ban

Ebben a csiki-csuki világban a meghívott hét költőből csak hárman jelenünk meg testi valónkban a Transpoésie helyszíni és online eseménysorozatának esti záróprogramján, három nő: Donatella Bisutti Olaszországból, Julia Fiedorczuk Lengyelországból, meg a kishazából én. A másik négy résztvevő online van velünk: Eka Kevanishvili a Georgiából (idősebbek kedvéért: Grúziából), Nandi Jola Észak-Írországból, valamint a két férfi meghívott, João Luís Barreto Guimarães Portugáliából és Dagur Hjartarson Izlandról. Az olasz költőnő könyveiben és gyakorlatban tanítja a költészet-értést, a lengyel költőnő fordító, irodalomtudós, kutató, az ökokritika elhivatottja, a grúz költőnő nemzetközi újságíró, a természetvédelmi, nőjogi és gender kérdések, és a marginalitás problémái érdeklik, az észak-írországi költőnő, aki Dél-Afrikából menekült európai hazájába, dramaturg és mesemondó performer, az izlandi költő egyben könyvkiadó is, a portugál költő plasztikai sebész, aki alma materében nem költőként, hanem orvosként tanít versértelmezést medikusoknak – én meg szerkesztek, fordítok, tehetséggondozok, saját klubunkban könyvkiadási tevékenységet és művészetszervezést folytatok.

Bartos Csaba megnyitója

Hol vagytok, ó, poetae somniculosi, kérdezhetné a nyájas olvasó, hol a remetekertjében holdvilágleső költő, akit magányos elrévedésében még a fű növése is megzavar! Hol, hol, hát itt, bennünk, mindünkben legbelül, az életünk mély, igaz sodrában. A verset máig ott írjuk, s minden egyéb evilági tevékenységünket plusz feladatként végezzük – de innen szép, nem?

Ez a sokirányúság, a többes aktivitás és a társadalmi jelenlét közös vonásunknak látszik. Költészeten inneni-túli tevékenységeink visszhangozzák az idei fesztivál címét: To be in the (k)now, azaz (Eszm)élj a mában, ahogy telibetalálón lefordította Bartos Csaba, a magyar intézet programszervezője, aki e tisztjén túl szintén mennyi minden más is! Például e pár napban kifogástalan vendéglátó és idegenvezető, végtelen türelmével és kedvességével személyes segítő minden apró gondban – és, remélem, hosszútávon is, szellemi partner, igazi kollegiális barát.

Az idei EU-s költészeti fesztivál hívószavai tehát az aktuális ismeret és társadalom, a költő lehetséges mozgástere adott tágabb világában. Súlyos kérdéskör. Szó sincs – se köztünk, se velünk kapcsolatban – a propagandista, aktivista költészet régi szép szerepkínálatáról, a harcos, agitáló, tollát pártos célnak alávető költőről. Amiről szó van: a való világnak és gondjainak megközelítése, ez este épp hét különböző nyelven és eszköztárral, de egy közös sajátos látásmód: a versalkotás, a poézis által. És a költészetnek nemcsak a valóságábrázoló és értelmező, de újrateremtő-továbbvivő szerepe, nemcsak a puszta létjogosultsága, de más aspektusokkal és földolgozó módokkal összevetve a csak rá jellemző erősségei.

Az est moderátora, Juhász Levente – Brüsszelben élő fordító, tanár, és irodalomértő, érzékeny beszélgetőpartner – jól kérdez: hét külön irányú fölvetése van, melyekre hét párhuzamosan futó, többször hasonló reakció a válasz.

Moderátor, nagykövet, költő, szervező – egyként maszkban

Közös hangsúly van a felelős figyelmen: a költészet a világot minden egyébtől különbözően, másképp az ujjai közé fogó érzékelés- és gondolkodásmódként rajzolódik ki, ami, mint ilyen, nélkülözhetetlen.

Hogy a versalkotás alapvető élet- és problémamegközelítési módszer volna, sőt a valóság megváltoztatásának alapeszköze, amit Eka, Julia és Donatella is hangsúlyoz – igen, nyilván, valahogyan az. De épp ez a hogyan a lényeg: a poézis működése nagyon sajátos, ami nagyon sajátosan megközelítő befogadót is kíván. Én inkább osztom portugál költőkollegám véleményét: a vers üzenet a palackban – de hozzáteszem, olyan üzenet, amit láthatatlan tintával írtak, foszló papírra, egyetlen ember által használt titkosírással. De hát innen szép, nem?