A rendező, Tiszeker Dániel már letette a névjegyét a #Sohavégetnemérős generációs szkeccsfilmmel, amely helyenkénti elnagyoltsága és bárdolatlansága ellenére is tele volt friss és jó ötlettel. Tiszeker és a forgatókönyvíró csapat, Horváth András Dezső, Fehér Gáspár és Fehér Boldizsár most felgyűrték az ingujjat, és addig csiszolták az alapanyagot, amíg formásra kerekítettek benne minden kis gyűrődést. A sztori pontosan olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva: szerethető karakterek, romantikus történet, jól működő komikus mellékkarakterek, különösebb kockázatot nem vállaló, de üdítően kellemes humor és kötelező zenés csúcspont. Mindezt pedig megfejelték egy adag nagyon szerethető – és kiváló poénforrásként szolgáló – ironikus önreflexióval is.

A történet közepében Arnold, a hős tűzoltó (Ötvös András) áll, akinek egy balul elsült lánykérést követően teljesen megváltozik az élete: frissensült tériszonya miatt nem tudja ellátni munkáját, amikor pedig megpróbálna erőt venni belső félelmein, ördögi látomásként jelenik meg előtte az őt mint mozisztárt alakító Szabó Kimmel Tamás. Nem csoda, hogy a sorozatosan kudarcot valló Arnoldot egy időre eldugják a frontvonalból egy karácsonyi vásár gyerekelőadásának próbáira ügyeletesnek, ahol megismerkedik a bájos és lelkes tanítónővel, Eszterrel (Zsigmond Emőke).

Az utóbbi években meglepő módon, de már visszavonhatatlanul mozisztárrá vált Ötvös András (Isteni műszak, Becsúszó szerelem) ismét remekül működik a vásznon. Többször bizonyította már, hogy gond nélkül rá lehet osztani egy filmfőszerepet, a vígjátékoknak pedig minden regiszterében otthonosan mozog, ezúttal ráadásul még tűzoltóként is hiteles. Zsigmond Emőke bájosan szekundál neki, és azonnal belopja magát a néző szívébe. Külön öröm, hogy a mellékszereplők (Pokorny Lia, Scherer Péter, Csuja Imre, Rujder Vivien és Hernádi Judit) nemcsak frappánsan és ihletetten skiccelik fel a karakterük lényegét, hanem humorforrásként is kiválóan működnek. A dialógusokon ezúttal nem szűrődik át a papírízű erőlködés a kötelezően elvárt komikus karakterek kétségbeesett történetbe gyömöszöléséért, hanem flottul illeszkednek a cselekménybe, a poénok jókor és jól szólnak.

A Nagykarácsony további fontos érdeme, hogy a legkevésbé sem veszi komolyan magát. Mindezt ráadásul egy „film a filmben”-típusú, önreflexív geggel hozza a tudomásunkra, a filmben ugyanis tehát fontos szerepet játszik egy másik „tűzoltós film”, no meg annak sztárja, az önmagát pedáns alapossággal, de kiváló ízléssel kifigurázó Szabó Kimmel Tamással a főszerepben.

Van valami a „karácsonyi csoda” misztériumában, amit alighanem az a konzumkapitalista tömegkultúra működtet, amelynek leginkább érdeke fenntartani az olyan, kissé zavaros mítoszokat, minthogy „karácsonykor bármi megtörténhet”, vagy hogy ez egy kiemelt, varázslatos időszaka az évnek, amikor „a mesék valóra válhatnak”, ráadásul még a szerelem is rátalál az emberre... Noha mindez még leírva is soknak tűnik a jóból, évről évre minden érzékszervünket bevonva igyekeznek bennünk ezt a hangulatot felkelteni. A kötelezően szállított karácsonyi filmek pedig e hangulat kvintesszenciái és az üzenet leghatékonyabb nagykövetei is egyben. Ezt az angolszász eredetű, de mára tökéletesen uniformizált és globalizált giccset tehát túlságosan jól ismerjük kívül-belül, ezért nagyon könnyű lenne elhasalni az utánzásával. A Nagykarácsony viszont könnyed lendülettel megugorja a lécet: úgy teremti meg a minden részletében kidolgozott ünnepi hangulatot, hogy a karácsonyi vásár hangulatos kulisszái között maradva közben okosan kikerüli az ünnepi időszak legkínosabb kliséit. Szerednyey Béla varázslatos, giccshatáron éppen innen maradó narrációja egyetlen perc alatt tökéletesen alapozza meg az egész film hangvételét, és ad nagyon pontos stiláris áttekintést arról, hogy mi vár ránk: egy könnyű, szerethető humorú, kicsit elvarázsolt, de kicsit a mi jól ismert valóságunkban játszódó, karácsonyi mese. 

Képek: InterCom