Az ismeret már önmagában elfogultságot eredményez. Nem feltétlenül szükséges személyes kapcsolatban lenni ehhez – bár egy ekkora szakmában, mint a kortárs magyar irodalom, viszonylag ezt is nehéz elkerülni –, bőven elég, ha az olvasó/recenzőr már olvasott valamit egy adott szerzőtől.

Az Ezek voltak az apák írója előző regényével, az F, mint-tel elég magasra tette a maga számára a lécet, melyet a mindenkori szerzőnek minden újabb művével újra át kell ugrania (ez egyfajta közmegegyezés és elvárás, ami nem azt jelenti, hogy nem ostobaság, de ettől még létezik). Két lehetőség áll ilyenkor a (mindenkori) szerző előtt: vagy ír valami hasonlót, és aki az előzőt szerette, nem fog csalódni, aki pedig utálta, remélhetőleg az újat már ki sem nyitja, win-win szituáció – vagy továbblép. Mert mondjuk már más érdekli.

Kalapos Éva Veronikát (KÉV) mindig ugyanaz érdekli. Az egymáshoz közel állók közötti, csillagászati egységben mérhető űr, amit szinte lehetetlen áthidalni, és ami megnyomorít nagyjából mindenkit, többé vagy kevésbé – de képes ezt elég változatosan és érzékenyen, más és más helyzetekben megmutatni. Szereti a „nehéz témákat” – ehhez képest elsőre talán meglepő, hogy egy válás történetéhez nyúl. Az úgynevezett családi idill piedesztálról való ledöntését utoljára talán a hatvanas években lehetett provokatív témának nevezni, ma már teljesen biztonságos terep, nőimagazin-címlaptéma. A klasszikus családmodell földön fekvő ellenfél, belerúgni egyre kevésbé elegáns, mégis hálás téma.

Szerencsére KÉV tényleg bevállalós író, és nem szívesen halad a legkisebb ellenállás irányába. Ez a válás nem az öntudatra ébredő, elnyomott nő felébredésének, magára találásának és megdicsőülésének története, hanem a férfié és a gyereké, akik, bár eltérő módon, de szintén megszenvedik ezt a folyamatot.

Az F, mint sötét, fantasyba hajló világa után otthonosan ismerős a regény tere. Nincsenek nüansznyi elbizonytalanítások, Budapesten járunk, a huszonegyedik század elején, a tér és az idő pontosan beazonosítható, így az írónak bőven van lehetősége, hogy egy-egy jól elhelyezett, egyébként ismerős tárggyal vagy kellékkel karaktereket vagy helyzeteket mélyítsen. „Izgalmas” cselekmény sincs, ezt a válás-sztorit már ezerszer hallottuk a kollégánktól vagy a barátnőnktől, de nem is hiányzik az olvasónak a csavaros dráma, mert így legalább koncentrálhat arra, ami igazán fontos a regényben: a szereplők közötti, rémesen terhelt, és sokszor saját maguk számára is szinte az érthetetlenségig bonyolult viszonyokra, a csendes történésekre. KÉV pedig pont ezek láttatásában a legerősebb: mintha a ki nem mondott mondatokat is beleírná a párbeszédekbe, és a szereplők apró mozdulataival, rezdüléseivel képes teljesen megváltoztatni egy teljes dialóg jelentését.

A regény két szálon fut: az egyik a válás és az azt követő pár hónap története az apa, Bálint szemszögéből figyelve, vele együtt megélve a befejezetlen gyászfolyamatot, a másik a gyerek, Alexa tíz évvel későbbi, a szüleitől látszólag független életébe vezet be minket. Stílusukat tekintve is nagyon különböznek az egymást váltó fejezetek, egyik szálat a narráció, a másikat a dialógok uralják, az egész szöveg mégis egységes egészet alkot, úgy, hogy közben minden találomra kiválasztott mondatról el lehetne dönteni, hogy ebből vagy abból a szálból származik.

Minden szereplő élő, esendő ember, még Bálint érzéketlen ügyvédjében is megtalálja az olvasó a lelket. Bara, az anyafigura nehezen nevezhető szimpatikusnak, a gyerekeiket felnőttszerepbe kényszerítő szülők ritkán azok, de vele szemben is inkább érzünk megértést és szánalmat, mint ellenszenvet. Kalapos Éva ugyanis tökéletlenségükben is tökéletesen érti a hőseit, és képes arra, hogy velünk is megértesse az őket mozgató félelmeket és vágyakat.

A regény egyik hiányossága éppen ezért talán viszonylagos rövidsége. (A másik számos bennfelejtett elgépelés, nyilvánvaló korrektúrahiba, ami megakasztja az olvasást, de ezt a második kiadásra ki lehet javítani.) Nem feltétlenül a történet folytatását várná az olvasó, hanem inkább arra kíváncsi, miért-hogyan jutottunk a regény kezdőpontjához, miért pakol össze Bara, miért hidegült el Bálinttól, azelőtt miért ment hozzá, miért választotta éppen őt, és ha már őt választotta, most honnan van benne ennyi könyörtelenség. Egy a mienknél szebb, boldogabb univerzumban az Ezek voltak az apák legalább százötven oldallal hosszabb, és így nem csak ezekre a kérdésekre kapunk választ, hanem a fontosabb és kevésbé lényeges mellékszereplőkről is megtudhatunk mindent, sőt, az egyébként remekül összerakott Bálintról és Lexáról is – és hálásak vagyunk a rengeteg felesleges információért, csak azért, mert jó olvasni KÉV mondatait, szóljanak akár a művészet értelméről vagy a disznóvágás szürreális pillanatairól.

Külön ki kell emelni a zseniálisan megírt a szexjeleneteket. A döbbenetesen érzéki, egy pillanatig sem közönséges vagy prűd részletek önmagukban is szépek, de ami igazán fantasztikus bennük, hogy különösebb magyarázat nélkül is pontosan érzékelhető a szövegből, mikor szól egy aktus a szeretetről és mikor a hatalomról.

Egy szerző előzetes ismerete elvárásokat, előítéleteket jelenthet egy szöveg olvasása során. A válás-téma és a férfiak családtól való eltávolodására utaló cím miatt mégis féltem, hogy az Ezek voltak… annak ellenére, hogy KÉV eddig minden általam ismert írásában elegánsan elkerülte ezeket a hibákat, most belecsúszik a mainstream, leegyszerűsítő, egyoldalú, az életet csak dichotómiában láttatni képes regények közé – hisz nincs kellemetlenebb annál, amikor át kell rajzolnunk a saját térképünket. De ezek a félelmeim nem igazolódtak be. Tehát köszönöm ezt a könyvet Kalapos Éva Veronikának, a gyerekeik életében nem csak önhibájukból jelen nem lévő apák nevében, az önfeláldozó-manipulatív anyák önigazolásaként bármikor elővehető gyerekek nevében, meg úgy egyáltalán.