Kerek, letisztult, ám mégis számos kérdést felvető, többféleképen értelmezhető történetet mesél el Az örökbeadás. Az észak-írországi Belfastban járunk, ahol John (James Norton), az egyedülálló, harmincnégy éves apuka, miután gyógyíthatatlan agyrákban szenved, elhatározza, hogy hároméves kisfiának, Michaelnek (Daniel Lamont) keres egy rokonszenves, minden szempontból megfelelő, örökbefogadást tervező családot, hogy John halála után a gyermek biztonságos és kiegyensúlyozott új otthonban nevelkedhessen fel. John maga is árvaként nőtt fel, soha nem kapta meg azt a szeretetteljes családi fészket, amelyet immár fia számára keres. Megindul hát a kutatás, amely mindkét szereplőnek komoly belső folyamat is egyben: John számára az emberekhez és az otthonhoz fűződő érzéseinek mélyebb megértését, a kis Michaelnek pedig az elmúlás és a halál örökérvényű törvényeivel való első találkozását jelenti. Útjukból egy szomorú, de mégis felemelő és szép történet bontakozik ki.

Az örökbeadás pszichológiai és társadalmi tekintetben is érzékeny alkotás, amely nemcsak arról szól, hogy általánosságban miképp birkózunk meg az elmúlás és a továbblépés gondolatával, hanem megmutatja az egyszerű, hétköznapi munkásember megéléseit is. John ablakmosóként dolgozik, munkájából adódóan mindennap belát Belfast más-más társadalmi csoportjainak világaiba, olyan terekbe, amelyeket ő nem élhetett meg sajátjának. Olykor tágas gyerekszobát, gazdagon berendezett otthonokat lát, ezért az elhatározását párhuzamosan motiválják saját beteljesületlen gyermekkori vágyai és jelenlegi periférikus helyzetéből adódó ellentmondásos érzései is. Szó sincs azonban arról, hogy Az örökbeadás bármennyire is didaktikus, kioktató tanmese akarna lenni arról, hogy a különböző társadalmi osztályok körülményei jobb vagy rosszabb életélményként szolgálnának egy gyermek számára. A film egyik legnagyobb erénye épp abban az érzékenységben rejlik, ahogyan lépésről lépésre feltárja a szereplők lehetőségeit: végtére is mind többé-kevésbé funkcionális családokat ismerünk meg, amelyekben teljesen elképzelhető a kisfiú számára a kiegyensúlyozott és boldog gyermekkor. John és Michael kereséstörténete éppen ettől az árnyaltságtól lesz klisék nélküli, sokoldalú emberi dráma.

Leginkább a tökéletesen életszerűnek ható színészi alakítások miatt remek film Az örökbeadás. James Norton kiválóan játssza el John szerepét, rendkívüli megértéssel és intelligenciával kelti életre ezt a nagyon összetett figurát, minden pillanatot hatalmas lélektani érzékenység tesz valószerűvé a vásznon. Játékának lényege a visszafogott hétköznapiság, amelyben semmi sincs eltúlozva, szélsőségig fokozva, éppen ettől válik – csakúgy, mint az árnyalt történet – hitelessé és emberivé. A többi szerep megformálása is dicséretet érdemel: az életszagú, természetesen spontánnak ható párbeszédek miatt az egész filmet áthatja egyfajta naturalista, szinte dokumentumfilminek tetsző stílus, amely messze áll a kommersz közönségfilmek túldramatizáltságától, sokszor egysíkú hatáselemeitől. A film megindítóan sok realizmussal, szeretettel és empátiával mutatja be az egymástól eltérő élettörténeteket és sorsokat. Mindegyik család története jelentősen különbözik, egyik sincs szélsőségesen túlrajzolva, ugyanakkor mindegyikben van valami drámai és sokszor tragikus elem, amely egy tágabb világot sejtett, egy gazdag, összetett élettörténetet, amelybe csak pillanatokra kapunk betekintést. Az örökbeadás elsősorban személyes dráma az apuka és kisfia között, de egyúttal átfogóbb, dokumentarista-játékfilmes hangulatot idéző portré is a kortárs világról, amelyben játszódik. Igazán szép, sokoldalú és megindító film a szeretetről, az elmúlásról és az emberi kapcsolatokról.

Jelenetképek: Mozinet