bezár
 

film

2022. 01. 19.
Élni és túlélni jégben és pokolban
8. Budapest International Documentary Festival
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Idén is megrendezték a Budapest International Documentary Festivalt, azaz a BIDF-et, amelynek szlogenje ezúttal: „Bátor filmek”. Bátrak elsősorban azért, mert kritikus, sokszor szélsőséges szituációkban, így a hongkongi tüntetések közepette, a tundrán vagy éppen az auschwitzi haláltáborban mutatják be hétköznapi hőseik helytállását.

Nyolcadszorra rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (8. Budapest International Documentary Festival, BIDF), amely szokás szerint a hazai és külföldi dokumentumfilmes termés legjobb, legkülönlegesebb alkotásait hozza el a magyar nézőknek. Ez közel ötven filmet jelent öt versenyszekcióban. A tavalyi, a szigorú járványügyi korlátozások miatt csak online megtartott BIDF után idén végre ismét mozikban élheti át (pontosabban így is átélheti, de online filmbérlésre idén is lesz lehetőség!) a közönség az emberi drámákat, amelyek a bátor filmekben kibontakoznak. Bátor filmekről van ugyanis szó, ez a fesztivál idei mottója, a versenyszekciót teljes egészében ennek szellemében állították össze. A kategóriák elnevezései magukért beszélnek: Bátor gyermekek, Bátor nők, Bátor ellenállók, Bátor álmodozók és Bátor útkeresők.

A bátorság ebben a kontextusban jellemzően azt jelenti, azt a drámai szituációt takarja, hogy hozzánk hasonló hétköznapi emberek a politikai krízisek dacára vagy szélsőséges körülmények közepette is teszik a dolgukat, nem hátrálnak meg. A bátor filmek hősei olyan helyzetekbe kerülnek, amelyben bátorságukat kell vagy kellene bizonyítaniuk, de kérdés, hogy van-e ehhez elég, inkább lelki, mint testi ereje az egyénnek.

Legyen szó a tundrai életről (Ivanna jégbezárt élete), a hongkongi tüntetésekről (A Vörös falak foglyai), az orosz-ukrán háborúról (Kitolt határok) vagy az auschwitzi haláltáborról (Lehetetlen szerelem), a történetek főszereplői nem hátrálhatnak meg, mert bizonyos szempontból az életük a tét. Így a fő kérdés nem is az, hogy bátran menni kell-e előre, hanem az, hogyan tegyék ezt úgy, hogy a hétköznapi hősök és szeretteik, barátaik is túléljék a megpróbáltatásokat. Erőltetett menet ez sokszor, ahogy az Erőltetett menet küzdelme is az, csak ebben nem pusztán hétköznapi emberek, hanem egy egész ország, Kína küzd „bátran” az elsősorban technológiai értelemben vett világuralomért. De mi ennek a nem pénzben, hanem emberi életekben mért ára? Ezt az öt izgalmas filmet vesszük szemügyre közelebbről.

A fesztivál hivatalos promóképe

Ennek a cikknek a két fő témája tulajdonképpen Kína és Oroszország, mindkét ország színét és fonákját bemutatják a vonatkozó filmek, A Vörös falak foglyai és az Erőltetett menet, valamint az Ivanna jégbezárt élete és a Kitolt határok. A Vörös falak foglyai a hongkongi dokumentumfilmkészítők kollektívájának műve, amely a 2019-ben kirobbant, globális visszhangot kiváltott tüntetés egy szeletét, a műszaki egyetem diákjainak akcióját és elkeseredett védekezését, kitartását mutatja be a rendőrök ellenében.

A városi összecsapásokba torkolló demonstrációt a kiadatási törvény módosítására tett javaslat váltotta ki, amely azért váltott ki hatalmas felháborodást, mert egyértelműen megsértette volna az 1997-ben ugyan Kínához csatolt, de az „egy ország – két rendszer” elv értelmében gazdasági-politikai értelemben önállósággal rendelkező Hongkong autonómiáját. Ez a kísérlet persze nem az első kísérlet volt arra, hogy még szorosabbra fűzzék a szálakat a szárazföldi Kína és a városállam között, amitől az 1997-es visszacsatolás óta tartanak a hongkongiak. Az egyetem vörös téglái mellett erre is utal a cím: a kínai kommunista diktatúra egyre magasabbra tornyosuló, a városhoz egyre közelebb érő „vörös falaira”.

A Vörös falak foglyai

A Vörös falak foglyai

A hivatalosan zavargásnak minősített tüntetést a rendőrség erőszakkal kívánta felszámolni, ennek epizódjai láthatók A Vörös falak foglyaiban a diákok szemszögéből, akik között több, még 18 év alatti fiatal is bátran, a végkimerülésig küzdött. A hongkongi dokumentumfilmes kollektíva operatőrei szó szerint belevetették magukat az események sűrűjébe, így nem pusztán a direct cinema (megfigyelő dokumentumfilm) módszerével filmeztek, hanem szinte háborús tudósítóként viselkedtek, nem rettentek meg egy-egy oszlatástól vagy elfogási akciótól sem, sőt ott feküdtek a földön a diákokkal, amikor menekülés közben, mint az űzött vadakra, rájuk vetették magukat a kommandósok. A Vörös falak foglyai így tökéletesen átadja azt a káoszt és félelmetes, reménytelen atmoszférát, ami a városállamban uralkodott a rendőri brutalitástól fenyegetett demonstrációk alkalmával. A dokumentumfilm a hatóságok kegyetlen, szadista módszerei mellett (például beszédes, a bekerítettséget hangsúlyozó dalszövegű rockzenével igyekeznek demoralizálni az egyetemi campuson ragadt hallgatókat) bemutatja a tüntetők emberi drámáját, bizonytalanságát, kétségbeesését is.

A néző talán nem is gondol arra egy ilyen témájú filmet nézve, hogy a demonstrációnak, illetve mindenféle komolyabb politikai megmozdulásnak éppen az emberlét testisége és lelki vonatkozásai szabhatnak határt.

Hangsúlyos A Vörös falak foglyaiban, hogy a hallgatók napok óta talpon vannak, rekedtek, fáradtak, a kialvatlanság és a folyamatos lelki és fizikai terror miatt sokukon a depresszió és a paranoia jelei mutatkoznak. A film így bemutatja, mi az ellenállás pszichológiai ára, és persze arra is kitér, hogy miért alakulhat ki fiatal emberekben az üldöztetéstől való félelem.

A megszólalók felfedik, mi várhat rájuk, ha a rendőrség kezére kerülnek (például ledobhatják őket egy tetőről, hogy így szabaduljanak meg tőlük örökre), és a diktatúra felé tendáló hatalom módszerivel is tisztában vannak, így bizalmatlanok az elvileg a békés kimenekítésükre érkezett iskolaigazgatókkal szemben, akik akár ügynökök is lehetnek.

A Vörös falak foglyai Hongkongon keresztül mutatja be Hszi Csin-ping Kínáját, a kínai származású amerikai rendező, Jessica Kingdon viszont arra vállalkozott, hogy egyenesen „a pók hálójába” menjen forgatni, belülről térképezze fel a világ harmadik nagyhatalmát. Kingdon műve, az Erőltetett menet elsősorban a gazdasági-technológiai fejlődésre fókuszál, ezt pedig előszeretettel mutatja be a szatíra túlzásaival, valamint a klasszikus avantgárd filmek és városfilmek (Fernand Léger: Gépi balett, Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája) mintájára lírai stilizációval, vagyis sok esetben a zenével és a művészi vágással, a montázzsal fűz kommentárt a látottakhoz.

A végtelenül ironikus, a propagandafilmeket kifigurázó költői dokumentumfilm végigjárja az összes társadalmi osztályt a gépsorok mellett dolgozó munkásoktól a fejlesztéseket indukáló technokratákon át a felső tízezerig. Már a cím is utal arra, amit az Erőltetett menet elkarikírozva bemutat: ebben az országban mindenki egy emberként vív emberfeletti küzdelmet a közös célért, hogy Kína gazdaságilag és technológiailag uralja a világot. Egyébként a címről a nézőnek eszébe juthat Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság első, hírhedt diktátora is, minthogy az ő nevéhez fűződik a „hosszú menetelés”, amely a polgárháború alatt a kínai Vörös Hadsereg katonái élete árán megalapozta Mao jövőjét a pártban és a későbbi kommunista államban.

Erőltetett menet

Erőltetett menet

Az Erőltetett menet szerint most még nagyobb a tét Hszi Csin-ping számára, mint Mao idején, ám a mai Kína már valóban hosszú utat tett meg, azaz igen távol van attól, amiért annak idején a kommunisták rengeteg embert áldoztak fel.

Jessica Kingdon dokumentumfilmje nem is vadkapitalista, hanem inkább egy megvadult csúcskapitalista társadalmat mutat be, amely leginkább a hangyabolyok vagy a méhrajok képét idézi.

Az egyén itt semmi, még ha vezetői pozícióban van is, aki úr és szinte isten a beosztottjai számára. A közösségi cselekvés a lényeg, az egyén pedig legfeljebb azért vesz részt például továbbképzéseken, hogy maga is hozzá tudjon járulni valamilyen módon az ország építéséhez, illetve az Egyesült Államok legyőzéséhez. A profit, a gyarapodás mindenek felett áll, a plakátokon is hirdetett „kínai álom” alapja. „Dolgozzon keményen, és minden álma valóra válik!” – olvasható egy hatalmas városi transzparensen.

Az egyik legbeszédesebb, legironikusabb jelenetsor az élethű szexbabákat bemutató epizódban látható. Fiatal és idősebb nők egyaránt azon dolgoznak, hogy a férfilibidót izgató és remélhetőleg kielégítő szilikonbábukat gyártsanak pornófilmbe illő, tipikus nyugati, és nem ázsiai női arccal, hatalmas mellekkel és realisztikus, fazonírozott vaginával. Az azt megelőző, a gyári robotolást bemutató jelenetek után nem nehéz arra asszociálni, hogy a „kínai álomban” dolgozó nők (és férfiak) szimbólumai a szexbábuk annyiban, amennyiben egyrészt ők is irányítottak, életük „beállított”, még azt is megszabják nekik, mit vehetnek fel a munkába. Másrészt ők maguk is fétisek, tárgyak, eszközök, fogaskerekek a gépezetben, ami Kína győzelmét segítheti elő. Az Erőltetett menet legfőbb kérdése persze az, hogy ez a „bátor menetelés” az ember, az egyén számára mit hoz. Jessica Kingdon ugyan a gazdasággal foglalkozik, mégis pontos képet fest a diktatúráról, amely lehet, hogy technológiai értelemben modern, ideológiai értelemben viszont riasztóan elavult, a huszadik század nagyot bukott Szovjetunióját idézi, ahol főleg Sztálin alatt semmit nem ért az egyén élete „Oroszország anyácskával” szemben.

A Vörös falak foglyaihoz és az Erőltetett menethez hasonlóan a Kitolt határok és az Ivanna jégbezárt élete ugyanazon országot, Oroszországot (és előbbi Ukrajnát is) mutatja be más-más szemszögből. A Kitolt határok témája a 2014 óta tartó ukrán-orosz konfliktus, amelynek kiváltó oka az volt, hogy a Donyec-medencében vagy Donbaszban Vlagyimir Putyin orosz elnök által támogatott szeparatista katonák segítették elő a terület elszakadását Ukrajnától, melyet a Krím-félsziget annektálása követett. Szergej Loznyica a Donyeci történetekben és Csarnai Attila a Meghalni Ukrajnáért című dokumentumfilmjében főleg a katonák, a behívott (és elesett) civilek és hozzátartozóik szemszögéből mutatta be a konfliktust.

A Kitolt határokban Lesia Kordonets ukrán rendezőnő a sportolókra, a paralimpikonokra koncentrált, akiken hirtelen átlépett a határ, ami nemcsak azért volt probléma, mert bizonyos esetekben akár lakhelyüket is el kellett hagyniuk, hanem azért is, mert az Oroszország által bekebelezett Krím-félszigeten található, jól felszerelt sportkomplexumban edzettek. Kordonets művében vegyülnek a klasszikus, „beszélőfejes” dokumentumfilmes részek a direct cinema-epizódokkal, azaz sportolók szólalnak meg a témában, köztük az ukrán paralimpiai bizottság elnökével, Valerij Suskeviccsel.

Kitolt határok

Kitolt határok

A Kitolt határok A Vörös falak foglyaihoz hasonlóan a konfliktusnak nem is annyira a politikai, hanem az emberi dimenzióját tárja fel, és arra a drámára koncentrál, amely a paralimpia, illetve általában a sport szellemiségéből fakad.

Azaz Suskevics a 2014-es szocsii versenytől fogva azért küzdött, hogy a háború felett győzedelmeskedjen a sport, amely elvileg nem ismer határokat, bőrszínt és ellenségeket, csak versenytársakat és sportszerű megmérettetéseket. „Lehetővé tenni a lehetetlent” – ez a paralimpikonok szlogenje, ami arra utal, hogy a mozgássérült vagy amputált lábú sportolók számára ezek a versenyek jelentik az „igazi mankót”, a lelki értelemben vett segítséget, amelynek köszönhetően újra egész embernek érezhetik magukat, méltósággal élhetik életüket. De vajon kitartásuk, akaraterejük elég-e ahhoz, hogy legyőzzék a nagypolitikát, a nagyhatalmakat is?

Ezeknek ők maguk is a kiszolgáltatottjai: akármilyen keményen edzenek is, saját testüket igen, de a kapzsi hatalmasságokat nem tudják legyőzni.

Az egyik ülő röplabdázó megalázó határellenőrzésen kell hogy átessen, ahány alkalommal a krími sportközpontba látogat, amelyre egykoron második otthonként tekintett. Egy másik, aranyérmes evező családjától távol kénytelen edzeni, míg társa korábbi sikerei ellenére is elveszíti motivációját, felhagy a paralimpiával. Az ő szívszorító történeteiken keresztül mutatkozik meg, hogy a háború nemcsak a halálos áldozatok és a pusztítás miatt megrázó, hanem az ilyen politikai fejlemények miatt is, amelyek emberi életeket, sportolói karriereket tesznek tönkre vagy lehetetlenítenek el. Ez ment a második világháború alatt, és ez történik több mint hetven évvel később a szomszédos országban is.

Az Ivanna jégbezárt életében nincs politikai, csak társadalmi dimenzió, de a történet annak ellenére, hogy az orosz tundrán játszódik, univerzális, a benne megjelenő nem is annyira anyagi, hanem lelki nyomor ismerős például Tarr Béla korai dokumentarista filmjeiből. Renato Borrayo Serrano guatemali rendező klasszikus direct cinema módszerekkel dolgozott, azaz kamerájával végigkövette a címszereplő, alig 26 éves, többgyermekes családanya életének néhány hétköznapját. Ivanna egy-két kommentárját leszámítva a dokumentumfilm olyan, mintha dokumentarista játékfilm lenne, Serrano jó érzékkel adagolta az információkat a főhősnő bizonyos értelemben félresiklott életéről, így nemcsak elgondolkodtató, hanem izgalmas is, amit látunk. Ezért is lehetne akár a Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmje vagy dokumentum-játékfilmje is az Ivanna jégbezárt élete, ugyanakkor szomorú, hogy mindaz, ami benne megjelenik, semmilyen szinten nem eljátszott, hanem valóban így történt meg.

Ivanna valóban bátor nő, ahogy azt a szekció neve is jelzi. Vakmerő is, mert túl korán, már 14 évesen elkezdte a felnőttek életét, 15 évesen szült. Bátor viszont, mert élettársával, a naplopó Genával, gyermekei apjával ellentétben ő felvállalta ősei, a nyenyecek tradícióját: nomád életet folytat a tundrán mobil, szánon húzható otthonában, valamint vadászik és neveli öt gyermekét. Renato Borrayo Serrano rögtön a nyitójelenetben sokkolja a nézőt a hatalmas hóvihar képeivel: az orkánerejű szél rázza a család otthonának vékony, állatbőrrel borított falait úgy, hogy rezeg minden polc és bútor. Az egyébként szimbolikus címet szó szerint is lehet értelmezni, hiszen Ivannáék a jég fogságában élnek, pontosabban a természet kiszolgáltatottjai. Ám mégsem a tundra jelenti az igazi „jeget” Ivanna életében, hanem a civilizáció.

Ivanna jégbezárt élete

Ivanna jégbezárt élete

Hiába zordak a körülmények Északon, mégis ott, a vadonban tűnnek boldogabbnak a gyerekek és a főhősnő egyaránt. Ugyan nehéz az élet a tundrán, de városi lakásuk kopott tapétájú falai, a kellemetlenkedő házmester és legfőképp maga a részeges és semmirekellő, agresszív Gena még annál is nehezebbé teszik az urbánus közeget.

Gena leginkább naphosszat a számítógéppel játszani és berúgni tud, hogy azt követően a kamera objektívje előtt erőszakoskodjon Ivannával. A nő számára ebben a történetben egyértelműen a vadon jelenti a szabadságot és a függetlenséget, hiszen itt a maga ura lehet, még ha valódi társ, férfi híján kemény feladat is ellátni egyszerre a családanya és a családapa szerepkörét. A „jégbezárt élet” így itt sokkal inkább a szeretethiányra, a szülőségben a magára hagyottságra és az ebből fakadó perspektívátlanságra utal, nem annyira a fagyos tundrára.

A Maya Sarfaty izraeli rendező által készített Lehetetlen szerelemben is extrém körülmények között, a haláltáborban, Auschwitzban kell bátran helytállnia a Helena Citrónová nevű nőnek, akiről egy meglepő fotó készült, amely a film kiindulási pontját adja. A szlovák származású Citrónová ezen a képen mosolyog rabruhában, háttérben a lágerrel. Mi oka volt a boldogságra? Hollywoodi melodrámákba illő szerelmi történet kerekedik ki a szálak felfejtése eredményeként, azaz fény derül arra, hogy Franz Wunsch, a tábor egyik SS-szakaszvezetője és a nő szerelmesek voltak egymásba. Szerelmük pedig emberéleteket mentett meg, bár Helena éppen rokonai többségén nem tudott segíteni még Franz révén sem.

A Lehetetlen szerelem ismerős, mégis felkavaró és rendkívül ellentmondásos történetet mesél el. A klasszikus hollywoodi melodrámákba illik persze az, amit maga az idős Wunsch is vallott, hogy a Helenával való találkozás, aki egyik születésnapján énekelt neki először, villámcsapásként hatott rá, miatta vált „jobb emberré”. Sarfaty dokumentumfilmje azonban árnyalja a képet, az egykori foglyok beszámolói szerint Franz csak bizonyos rabokkal szemben volt emberségesebb. A nőt egyébként társai kiközösítettek, amiért kivételezett vele a sokszor kegyetlenkedő, 1972-ben bíróság elé állt SS-tiszt. A Lehetetlen szerelemnek éppen az adja különlegességét, egyediségét, hogy ügyesen kerüli el a dokumentarista romantikus drámává egyszerűsödés csapdáját. Csábító lenne mentegetni Wunschot csak azért, mert kettejük szerelme „minden akadályt legyűrt”, de nem ez a helyzet.

Maya Sarfaty műve sokkal inkább klasszikus Stockholm-szindrómás szituációt vázol fel, amelyben a fogvatartott megszereti fogvatartóját, ám a helyzet, így a háború megszűnésével és a táborból való megmeneküléssel ez az illúzió szertefoszlott. A Wunsch és Citrónová szerelme is csak Auschwtiz extremitását és kegyetlenségét nyomatékosítja.

A táborban mindennapos volt a brutalitás, a verés, a kínzás, a nácik szadizmusa, valamint a gázkamrák és a krematóriumok a halál állandó közelségét jelentették. Ilyen helyzetben minden gyengédség, az emberség morzsája is eufórikus élményt válthat ki. Azt persze nem lehet kétségbe vonni, hogy Franz Wunsch tényleg szerelmes volt rabjába, hiszen a háború után levelekkel bombázta Helena Citrónovát, ám ettől még nem biztos, hogy szerencsés lenne őt morális értelemben felmenteni, minthogy legalább annyira visszaélt a fölé-alárendelt helyzettel, mint amennyire élt a lehetőséggel, hogy a táborban megismerkedett „élete nagy szerelmével”.

Lehetetlen szerelem

Lehetetlen szerelem

Ezzel összefüggésben egyébként megdöbbentő az osztrák esküdtszék reakciója Franz Wunsch képét látva (Wunsch osztrák volt, ezért Ausztriában perelték be): pusztán a kinézete alapján megmondják a filmben, hogy ő nem lehet gyilkos, és amúgy sok, hozzá hasonló háborús bűnöst mentettek fel. Ilyen módon a Lehetetlen szerelem katartikus történetének elmesélése mellett azt a máig kínzó kérdést is felteszi, hogy a nagy holokauszt-emlékezések közepette talán lehetséges, hogy a bűnösök még mindig köztünk járnak? Elégséges volt-e a háború utáni felelősségre vonás, ha akár csak a Franz Wunsch-hoz hasonlók évtizedeken keresztül élhettek békében úgy, hogy a háború alatt ártatlan embereket vertek, kínoztak vagy küldtek a halálba? A szerelem és a szeretettség pedig lehet-e a felmentés alapja?

 

A 8. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál vetítései január 22. és január 30. között látogathatók Budapesten, Debrecenben, Egerben, Győrött, Pécsett, Szegeden, Székesfehérváron, Szolnokon, Szombathelyen, Veszprémben és Zalaegerszegen.
Információ a BIDF-ről a fesztivál honlapján és Facebook-oldalán található.
A fesztiválfilmjeiről ITT lehet mindent megtudni (a vetítési helyszíneket és időpontokat is), az órarendes program azonnali jegyvásárlási lehetőséggel pedig ITT található.
A képekért és a filmekért köszönet a BIDF-nek.

 

 

A Vörös falak foglyai (Inside The Red Brick Wall, 2020) – Készítette: Hong Kong Documentary Filmmakers. Vetítik: január 28. 19:15, Székesfehérvár, ALBA; január 29. 20:30, Budapest, Cinema City Mammut II.; január 30. 16:00, Eger, Cinema Agria.

Ivanna jégbezárt élete (Life of Ivanna, 2021) – Készítette: Renato Borrayo Serrano. Vetítik: január 27. 17:45 és január 29. 12:00, Budapest, Cinema City Mammut II.

Kitolt határok (Pushing Boundaries, 2021) – Készítette: Lesia Kordonets. Vetítik: január 24. 17:30 és január 25. 20:00, Budapest, Cinema City Mammut II.

Erőltetett menet (Ascension, 2021) – Készítette: Jessica Kingdon. Vetítik: január 29. 15:45, Budapest, Cinema City Mammut II.; január 29. 19:00, Pécs, Apolló Mozi; január 30. 18:00, Eger, Cinema Agria.

Lehetetlen szerelem (Love It Was Not, 2020) – Készítette: Maya Sarfaty. Vetítik: január 24. 18:00 és január 25: 20:15, Budapest, Cinema City Mammut II.

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

film

Misikém, bevetted már a gyógyszered? Misikém, bevetted már a gyógyszered?
Baranyi Gábor Benő: Zanox – Kockázatok és mellékhatások
Interjú Kenyeres Bálinttal a magyar film helyzetéről, a folyamatos alkotás lehetetlenségéről és a szerzői film perifériára szorulásáról
Michelangelo Antonioni: Nagyítás
film

Csillagporos ábrándok Csillagporos ábrándok
Paul Thomas Anderson: Licorice Pizza

Más művészeti ágakról

Vaktérkép
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Janca Ákos válaszol
Mayhem-koncert + Mortiis, Exodikon a Barba Negrában, 2022. április 29.
gyerek

Pagonyfeszt a Dürer kertben Pagonyfeszt a Dürer kertben
Családi program május 22-én


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés