bezár
 

irodalom

2022. 03. 17.
Közelítések Szőcs Gézához
Emontekiő és környéke: Tanulmányok Szőcs Géza költészetéről – az Irodalmi Jelen különkiadása (2021. augusztus), szerkesztette: Bollobás Enikő
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A kötet tanulmányainak sorrendje szép ívet alkot. A tudományos értekezéseket két esszéisztikus, személyes hangvételű írás zárja. Turczi István A Szőcs Géza-cseppkőbarlang című szövege a költészet és az esszé műfaji határán áll. Szőcs versalkotási folyamatát a cseppkő képződéséhez hasonlítja. „Az önmagát építő vers-katedrális, és ennek föld alatti tükörképe, fizikai és világképi reciproka, a cseppkőbarlang együtt képződik, formálódik a biológiai időben, majd temporális kereteiből kilépve a mitikus-kozmikus idővé táguló verstérben.” Az Emontekiő és környéke: Tanulmányok Szőcs Géza költészetéről című kötetről Branczeiz Anna írt kritikát.

Az Emontekiő és környéke című kötet a 2021. május 8-án megrendezett Közelítések a kortárs magyar lírához című konferencia Szőcs Géza-blokkjának előadásait gyűjti egybe. Szőcs 2020 novemberében hunyt el, jelentős életművet hagyva maga mögött. A kötetben közölt nyolc tanulmány és esszé erre a gazdag életműre reflektál. A szövegeket olvasva átfogó képet kaphatunk Szőcs költészetéről, szakmai és közéleti szerepéről, valamint fordítói munkásságáról is. A tanulmánykötet egy többszerzős kismonográfiára emlékeztet, amely jó referenciapontként szolgálhat későbbi kutatások számára.

2000-ben a Kalligram Tegnap és Ma című sorozatában megjelent Blénesi Éva Szőcs-monográfiája, de az erdélyi magyar költő költészetéről mindezidáig többnyire csak hosszabb-rövidebb műkritikákat publikáltak. A kötet előszavában Bollobás Enikő ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Bár már a hetvenes évektől folyamatosan nagy számban találunk kritikai reflexiókat műveire, Szőcs költészetének elméleti megalapozottságú értelmezése és értékelése csak most, az életmű lezárása után történhet meg.” (5.) A szerzők valóban a szerteágazó œuvre tudományos igényű feldolgozásához járulnak hozzá. A tanulmányokat Cristian Réka szövege nyitja, amely informatív áttekintést ad Szőcs pályájáról, erdélyi és magyar közéletben betöltött szerepéről, valamint költői gyakorlatáról. Bollobás Enikő, Horváth Kornélia, Vöő Gabriella és Hegyi Pál tanulmányai rendkívül érzékeny, elméleti szempontból is jól aládúcolt kötet- és versinterpretációkkal gazdagítják a recepciót. Kurdi Mária írása Szőcs verseinek angol nyelvű fordításait, valamint az erdélyi magyar költő fordítói munkásságáról ad áttekintést, melyet helyenként fordításkritikai észrevételekkel egészíti ki. Farkas Wellmann Endre záró tanulmánya pedig Szőcs utolsó, kéziratban maradt verseskötete felől olvassa a korábbi verseket. A sort Turczi István esszéje töri meg, amely inkább irodalmi alkotás, mint tudományos értekezés: Szőcs Géza költészetének prózai allegóriája.

Az előszóban Bollobás részletesen ír a könyv címéről. Az Emontekiő [sic!] Szőcs költészetének visszatérő toposza, katakrézis, mint Bollobás írja, „[…] egy létező szó új, mindaddig nem létező jelentéssel való felruházása, amely az Enontekiö finn helységnév szándékos vagy véletlen átírásaként jött létre.” (5.) Emontekiő szimbolikus jelentéssel bír Szőcs pályáján, amihez hozzátartozik az is, hogy az erdélyi magyar költő sokat szenvedett a cenzúrától, a kommunista diktatúrától (erről Cristian Réka tanulmánya ír részletesen). Az Emontekiő-ciklust 1985 folyamán kétszer is elkobozták, Szőcs pedig mindkét eset után újraírta a verseket. 1985. október 8-án a következőket írja egyik levelében (a kiemelt részletet Bollobás idézi a kötet előszavában): „És képzeld, az újra megkezdett Emontekiőt megint elvitték. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek ezen; de tudod, hogy minden újraírásnál gazdagabb és tökéletesebb lesz. […] S lehet, hogy lesz egy harmadik újraírás? Vagy egy nyolcadik? Ki tudja. Erről írok magában a szövegben is majd.”

Emontekiő megtestesíti mindazt, amit Szőcs költészete jelent. Ezen a messzi tájakat idéző helyen az elnyomó rendszertől távol, szabadon szárnyalhat a képzelet. A katakretikus szóalkotás Szőcs kísérletező kedvű, játékos poétikájának egyik szemléletes példája. Az Emontekiő-versek pedig Bollobás értelmezésében „a végtelenített újra-/továbbírási […] imperatívuszra való költői reagálásként születtek” (8.), ami szintén meghatározó jegye Szőcs (neo)avantgárd költészetének.

Bollobás megjegyzése, miszerint a kötet „az Emontekiő katakrézisének minden eleméhez kapcsolódik”, (9.) helytálló. Áttekintő jellege miatt Cristian Réka bevezető írása is alátámasztja ezt a gondolatot. Sok minden, amit ez a dolgozat csak említ, a többi tanulmányban részletesebb kifejtésre kerül. Kurdi Mária tanulmánya többek között arra a gondolatra felel, hogy Szőcs „[…] mindvégig a világkultúra befogadására és láthatóvá tételére törekedett.” (18.) A szövegelemző tanulmányok pedig Szőcs kísérletező kedvű poétikájára mutatnak példákat. Szőcs ugyanis, mint Cristian írja, „[…] a folyamatos kísérletezésben hitt: kísérletezett a műfajokkal, a versformákkal, a verssorokkal, a vizuális formával, a versmértékkel és a mértéknélküliséggel egyaránt, mindazokkal a prozódiai eszközökkel, amelyet többek között az amerikai avantgárd hagyományából tanulhatott.” (18.) Ennek kapcsán említhetők többek között Horváth Kornélia és Hegyi Pál tanulmányai is. Horváth a Te mentél át a vízen? című kötet magyar és világlírai áthallásait fejti fel dolgozatában. Aprólékos szövegelemzéseiben Horváth jó érzékkel figyel fel a különböző intertextuális és poétikai kapcsolatokra. Radikális újítóként mutatja be Szőcs Gézát, ami segíthet költészetének pozicionálásában is. Az avantgárd/neoavantgárd tradíción belül Szőcs költészetét olyan költők poétikai gyakorlatával állítja párhuzamba, mint például Weöres Sándor vagy Tandori Dezső. Hegyi Pál tanulmánya abból indul ki, hogy Szőcs költészete személytelen, nyelvi immanencia jellemzi. Dolgozatában Petőfi S. János és Roman Jakobson szövegtani munkáira támaszkodva Szőcs „visszaháramló jelölési alakzatait”, nyelvjátékainak „tárgytalan és alany(té)vesztő poétikáját”, valamint „akuzmatikus verszenéjének” személytelenségét elemzi. (101–102.) A rímtechnika virtuozitására, a hapax legomenonra, az onomatopoézisre hozott példái alátámasztják Cristian meglátásait Szőcs újító és játékos poétikai gyakorlatáról.

A Szőcs-recepciót figyelembe véve a köteteket és verseket elemző tanulmányok hiánypótlónak mondhatók, következtetéseik pedig megvilágító erejűek Szőcs költészetére nézve. Ehhez hozzátartoznak a szerzők által választott különböző elméleti apparátusok. Vöő Gabriella írása izgalmas szempontot emel be Szőcs verseinek értelmezésébe, ami azért is lehet gyümölcsöző, mert Vöő egy kortárs elméleti koncepció felől értelmez kortárs műveket. A zoopoétikai megközelítések újkeletűnek számítanak a kortárs irodalom- és kultúratudományos diskurzusban, Szőcs verseinek megértésében pedig valóban relevánsak. Mint arra a szerző rámutat, Szőcs költészetében az állatoknak fontos jelentésképző szerepük van, tágítják a szövegek szemantikai horizontját. Vöő megfogalmazása szerint „[a]z állatok szerepének tisztázása egyfajta interpretációs útmutatóként szolgálhat Szőcs látásmódjához és poétikájához, ezért az elemző számára figyelemre érdemes feladat.” (120.) Az állatok jelenléte a kötetcímekben is hangsúlyos – Vöő példaként A sirálybőr cipő (1989), a Nyestbeszéd (2010), a Ha polip szuszog Kolozsvárott (2013) és Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplója (2007) című köteteket említi példaként. Felvetéseit a szerző körültekintő elemzésekkel támogatja meg. Vöő tanulmányának egyik erőssége a finom egyensúlyérzékben rejlik, ami a takarékos elmélethasználat mellett az értelmezésekben is megmutatkozik.

Bollobás Enikő tanulmányának fenomenológiai szemléletű megközelítése is jól megragadja Szőcs költészetének meghatározó vonásait. Hegyi Pálhoz hasonlóan Bollobás is a versnyelv immanenciáját hangsúlyozza, amit az isteni lényeg bennvalóságával köt össze. „Hiszen a Szőcs-verset markánsan intonáló öröm az isteni létmódjainak felismeréséből adódik, mégpedig nemcsak a hétköznapi dolgokban való immanenciára való ráismerésből, hanem az ezt az isten bennlétességet emberi dimenziókba helyező bennfoglaltságok észleléséből és regisztrálásából.” (43.) Szőcs verseiben, mint Bollobás írja, „a figyelem intenzitása által valósul meg az észlelés” (52.); verseiben „[…] azokról az interszubjektív eseményekről [ír], amelyek megtörténtek vele és másokkal, és azokról a személyekről, akikkel találkozott. Amikor pedig önmagáról ír, akkor is mások szemén keresztül teszi, azt mutatva meg, ahogyan mások – akár az elnyomó hatalom tisztjei – látják őt.” (53.) Bollobás az erdélyi magyar költő verseit Emily Dickinson és Charles Olson költeményeihez hasonlítja, de felvetéseiről Nemes Nagy Ágnes költészete is eszünkbe juthat mint lehetséges párhuzam.

Feltűnően hangsúlyos az angol-amerikai diskurzus dominanciája a kötetben. Ez Szőcs esetében érthető is. Kurdi Mária két oldalról is árnyalja Szőcs és az angol-amerikai költők kapcsolatát. Tanulmánya jó támpontokat adhat összehasonlító elemzésekhez és fordítástudományi munkákhoz egyaránt. Egyrészt részletesen taglalja és fordításkritikai szemmel is értékeli Szőcs verseinek angol nyelvű recepcióját. Másrészt behatóan foglalkozik Szőcs fordítói munkásságával. Az erdélyi magyar költő ugyanis olyan jelentős amerikai költőket fordított, mint például Charles Olson, Herman Melville, Ezra Pound, William Carlos Williams. Kurdi a következő szavakkal méltatja Szőcs fordítói tevékenységét: „[…] hajlékony eredetiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fent említettek poétikájától meglehetősen eltérő Emily Dickinson hangját is képes volt magyarul megszólaltatni olyan színvonalú korábbi fordítókhoz csatlakozva, mint Károlyi Amy.” (156.)

A kötet tanulmányainak sorrendje szép ívet alkot. A tudományos értekezéseket két esszéisztikus, személyes hangvételű írás zárja. Turczi István maga is költő. A Szőcs Géza-cseppkőbarlang című szövege a költészet és az esszé műfaji határán áll. Turczi Szőcs versalkotási folyamatát a cseppkő képződéséhez hasonlítja. „Az önmagát építő vers-katedrális, és ennek föld alatti tükörképe, fizikai és világképi reciproka, a cseppkőbarlang együtt képződik, formálódik a biológiai időben, majd temporális kereteiből kilépve a mitikus-kozmikus idővé táguló verstérben.” (168.)

Az utolsó szöveg Farkas Wellmann Endre Szőcs utolsó verseskötetéről szóló írása. A kötetet Farkas Wellmann szerkesztette, és a 2020-as Kolozsvári Napokra jelent volna meg, de a járványhelyzet miatt csúszott, Szőcs halála után pedig bizonytalanná is vált a megjelenés. Farkas Wellmann egyrészt közzéteszi a kézirat legelső oldalait és a tartalomjegyzékét, másrészt pedig elhelyezi az életműben. Írásában azzal foglalkozik, hogyan értelmezhető Szőcs költészete annak tudatában, hogy a költő már nincs köztünk. „Szőcs Géza esetében ismerősen cseng az a szókapcsolat, hogy »utolsó verseskötet«. Sosem hittük volna, hogy a játék egyszer komolyra fordul.” (176.)

Az írásokból kiderül, hogy a kötet szerkesztője és több szerzője is közeli kapcsolatban állt Szőcs Gézával. Az Emontekiő és környéke ezért emlékmű-állításként is érthető. A szakmai igényesség és a szövegorientált megközelítések ugyanakkor túl is mutatnak a személyességen, ezért a kötet fontos állomása lehet a Szőcs-recepciónak.

nyomtat

Szerzők

-- Branczeiz Anna --

A PTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, költő, író, kritikus. 1990 novemberében született Fehérváron, Pécsen él. Kutatásaiban amerikai és magyar irodalommal foglalkozik.


További írások a rovatból

Abdallah Abdel-Ati Al-Naggar Balassi Bálint-emlékkard irodalmi díjához
Lengyel riportirodalom - Prae 2023/2 lapszámbemutató
Recenzió a Természetellenes vadság című líraantológiáról
irodalom

Vaktérkép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés