A nemzetközi fesztiválokat megjárt alkotás kamaradráma, melyben három szereplő interakcióit kísérhetjük figyelemmel: a fókuszban a rendező, Lola Cuevas (Penélope Cruz) és két színésze, Félix Rivero (Antonio Banderas) és Iván Torres (Oscar Martínez) állnak. Az események elindítója a milliomos üzletember, Humberto Suárez (José Luis Gómez) 80. születésnapja, aki e jeles ünnep alkalmából azon gondolkodik, hogy neve hogyan maradhatna fenn a legtalálóbb formában az utókor számára. Milyen (kulturális) örökséget hagyjon maga után? Mi legyen az, ami miatt később is emlékezni fognak rá? Nem szeretné, hogy csupán hidat nevezzenek el róla, valami ennél is látványosabb dologra vágyik, hosszas töprengés után a mozgókép mellett dönt. Hiszen mi más képes milliókat megszólítani, ha nem a film? 

Az újdonsült producer nem vesztegeti az időt, könnyen megszerzi egy híres regény – amelyet persze nem is olvasott és nem tud semmit a sztoriról sem – megfilmesítési jogait, és felfogadja hozzá a befutott rendezőt, Lola Cuevast, valamint a két nemzetközileg elismert színészt, Félix Riverót és Iván Torrest.

Humberto mindenből a legjobbat akarja, számára a pénz nem akadály, csak arról álmodik, hogy elkészüljön a nevével fémjelzett mű, amellyel majd csatlakozhat a halhatatlanok társaságához. A laikus és hiú mecénás azonban azzal nem számol, hogy a különböző vérmérsékletű és egoméretű trió kordában tartása és a forgatást megelőző próbafolyamat máris milyen megpróbáltatásokkal jár majd.

Az excentrikus és maximalista Lolának különös ötletei támadnak, és színészeit olyan helyzetek elé állítja, amelyek a produkció létét is veszélybe sodorhatják. A három művésznek eltérő elképzelése van arról, hogy mire van szükség az eredményes munkafolyamathoz, és hogy a film mivel tudja megragadni a közönséget. Már az első olvasópróba során kiderül, hogy Lola rendezői víziója egészen más, mint amit az eredeti szöveg sugallna. A fiktív testvérpárt játszó Félix és Iván különböző színészi technikával dolgozik, ráadásul míg a sokak által rajongott Félix elismeri és tiszteli a régi motorosnak számító Ivánt, addig Iván szkeptikusan és némileg lenézően áll fiatalabb kollégájához. A köztük feszülő ellentét, valamint Lola extrém drámagyakorlatai és rendezői instrukciói megalapozzák a film abszurd humorát, miközben a karakterek a filmvilág kitüntetett alakjait túlzó, sztereotip megközelítéssel keltik életre. Az őrült ötleteiről ismert rendezőzseni, a saját magába szerelmes nárcisztikus sztárszínész és az átlényegült színészi alakításra törekvő Nagybetűs Színész. A sokszor teátrális filmnyelvi eszközök, mint a statikus kamera használata vagy a plánválasztás (arcközelik és totálok) kiemelik a színészi játékot, így a humort elsősorban a mimika, a tekintetek és a gesztikuláció adja. A film színvilága hűen képviseli a spanyol kultúra színeit, viszont a próbafolyamatok helyszíne grandiózus, már-már futurisztikus és letisztult. Ez a tudatosan megalkotott miliő kontrasztba állítja a művészi kibontakozás szabadságát, főleg Lola zabolázatlan természetét a filmkészítés gyakorlatiasságával és bizniszjellegével.

A könnyed hangvétel és a derűs pillanatok ellenére a film képes rá, hogy megmutassa az alkotói válságot vagy a beteljesületlen ambíciókat (például Ivan nagy díjak elnyerése, elismerésre való elfojtott vágyakozását), amelyeket a karakterek próbálnak elrejteni, ezért ugyan nevetünk rajtuk, de legbelül empátiát is érzünk irántuk.

Az argentin rendeződuó az ironikus, olykor blőd tónust választja, és a filmkészítést bemutató rendezők azon csoportjához csatlakoznak, akik az általuk szeretett szakmát a komédia eszközeinek segítségével ragadják meg. Ilyen film például a Szóljatok a köpcösnek!, vagy a Fergeteges forgatás; de a filmművészet kortárs képviselői különféle kontextus és perspektíva szerint feldolgozták már a témát: Quentin Tarantino (Becstelen brigantyk, Volt egyszer egy Hollywood), Ethan és Joel Coen (Ave, Cézár!), Robert Altman (A játékos), vagy a szerzői film halálára reflektáló A dolgok állása című film Wim Wenderstől.

Az Út a díjesőig a három főszereplő fergeteges színészi alakításának köszönhetően megannyi emlékezetes momentumot kínál a nézőnek. Penélope Cruz és Antonio Banderas legutóbb Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című filmjében játszott együtt; abban, mivel két idősíkon szerepeltek (anya-fia, múlt-jelen), egyszer sem osztoztak a vásznon. Ezúttal Cruz és Banderas a régi barátságon és bizalmon alapuló kapcsolatukat, valamint a köztük működő kémiát arra használják fel, hogy a végletekig fokozzák Lola és Félix megnyilvánulásait, legyen az Félix sikertelen hódításai, vagy Lola elvetemült kísérletei arra, hogy kihozza színészeiből a maximumot. Penélope Cruz extravagáns ruháival, dauerolt, vörös hajkoronájával (állítólag a frizura ihletője a rendezőnő, Alma Har’el volt) lubickol a meg nem értett művész szerepében, aki az elefántcsonttornyába menekülve arra törekszik, hogy filmje által a fájdalmat és a szenvedést a lehető leghitelesebben fejezze ki, és ezzel megérintse a közönséget. A két férfi színész, Banderas és Martínez elsősorban önmaguk paródiáját testesítik meg, és a moziközönség legtöbb hangos felnevetése az ő párosuk érdeme lesz. 

Gastón Duprat és Mariano Cohn kellő iróniával és kikacsintásokkal járja körül a filmkészítésben rejlő önkifejezési szándékot, az esztétika és az üzleti érdekek között fennálló ellentéteket. Ebben a színes vígjátékban a producert egyáltalán nem érdekli a filmművészet, csupán saját érdekei vezérlik, ezért folyamatos meglepetések érik, mikor szembesül Lola avantgárd elképzeléseivel. 

A film eredeti címe Official Competition, vagyis hivatalos versenyprogram, így különösen találó, hogy 2021-ben beválasztották a velencei filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába, ráadásul egyes jeleneteket a fesztivál helyszínén vettek fel. A fikció és a valóság közötti átmenet vagy áthallás végig tetten érhető, ilyen például Martínez Velencében elnyert legjobb színész díjának szó szerinti behozatala, amelyet korábban éppen a Duprat–Cohn páros filmjében, a The Distinguished Citizenben nyújtott alakításáért kapott.

A kritikai éllel bíró darab nem áll meg a filmkészítők küszöbénél, a filmes újságírást, a filmfesztiválok hivalkodását, a sajtótájékoztatókat és a díjakat egyaránt kigúnyolja. Az Út a díjesőig főközönsége a filmvilágra kíváncsi filmrajongó, ám a kiváló színészi játék és az abszurd humor miatt a laikus néző számára is roppant szórakoztató moziélményt tud nyújtani.

Képek: Prorom