1990-ben a fővárosi vezetés felkérte a kerületek frissen megválasztott önkormányzatait, hogy jelezzék az 1945 és 1989 között felállított „politikai tartalmú köztéri képzőművészeti alkotások” bontására vonatkozó esetleges igényüket. A Fővárosi Közgyűlés 1991. december 5-én bírálta el a beérkezett javaslatokat, majd döntést hozott a korábban már restaurálás okán vagy más célból elbontott emlékművek vissza nem állításáról.[1] A döntés alapján eltávolításra ítélt művek szakszerű bontásával és azok tárolásával a Budapest Galériát bízták meg, valamint kiírták azt a pályázatot, amelynek eredményeként 1993 nyarán megnyílt a köznyelvben „szoborparkként” ismert Memento Park. Az Osztapenko maradhat? a Fővárosi Levéltárnak a szoboráthelyezésekről készült fotódokumentációját felhasználva igyekezett vázlatos áttekintést adni erről a három évről.

Pusztán az eltávolított köztéri alkotások nagy száma miatt is hatalmas feladat elvégzését sugalló alcímű kiállításon tizenkét szobor[2] lebontásáról készült fényképeket lehetett megtekinteni egy hetven köztéri alkotás helyét bemutató cím nélküli térkép, illetve néhány archív dokumentum társaságában. A kiállított képanyagot Anheuer Tamás és Király Ilona fotóiból Csiffáry Gabriella, a Fővárosi Levéltár történésze és Szöllőssy Ágnes, a Budapest Galéria művészettörténésze – egyben a kiállítás kurátora – válogatta. Azonban homályban maradtak a bemutatott alkotások kiválasztásának szempontjai, amelyek hiányát ha nem is magyarázza, de árnyalja, hogy az alkotások – a Ságvári-mellszobor kivételével – mind megtekinthetők a Szoborparkban.

Szoborpark a felállításra váró szobor alakokkal. Fotó: Király Ilona

Magából a technikai megvalósításból szintén kiemelendő néhány részlet: a magyar és angol nyelvű bevezető, illetve a képfeliratok rövidsége megkérdőjelezhető volt, hiszen például a külföldi látogatók nehezen alkothattak fogalmat arról, hogy „Captain Steinmetz” szobrának eldaruztatását miért ünneplik lyukas zászlókkal. A kiállításhoz ugyanakkor gazdag hanganyag is kapcsolódott, viszont ezek lejátszásához be kellett olvasni a képfeliratok melletti QR-kódokat, ám mindezt jelentőségük külön említésének hiányában könnyen elszalaszthattak a látogatók. A lejátszások számai alapján ezért érthetővé válik, miért csak egy maroknyi érdeklődő vette rá magát az összesen egy órányi beszélgetés meghallgatására. Azonban az említett negatívumok ellenére a kiállítás tagadhatatlan erényei közé tartozik, hogy a szobraik eltávolítása kapcsán érintett alkotók sokszor figyelmen kívül hagyott szempontja hangsúlyosan megjelenik a hanganyagban.

Nem is meglepő, hogy érdemi kontextualizálás híján és a nyilvánvaló szándék ellenére a kiállítás leginformatívabb része ezért nem is a képválogatás, hanem maguk a hangfelvételek voltak (még ha azok kevéssé megszerkesztett anyagot, néhol még háttérbeli telefonbeszélgetést is tartalmaztak). Bár bevezetés-bemutatás híján ezek egyikéből sem derül ki pontosan, miért éppen a kiállítás kurátorát és Szilágyi Andrást interjúvolták meg, de – amennyire megállapítható – mindketten a Budapest Galéria munkatársaiként vettek részt az szoboráthelyezések lebonyolításában.

Felszabadulási emlékmű – részlet. Fotó: Anheuer Tamás

Ebből kifolyólag több olyan téma kapcsán is megfogalmazódnak állítások, amelyek – ha nem is maguktól értetődően – hangsúlyosabb bemutatást érdemeltek volna, mint például a „felszabadulási” és „hősi” emlékművek közötti különbség,[3] a Regnum Marianum elbontását némileg apokrif módon magyarázó szükségrepülőtér-kialakítás[4], a Marx és Engels szobrára Hongkongból érkezett vételi ajánlat[5] stb. Itt kivételt képzett az Oktogon Munkásőr-domborműve (Kiss Nagy András, 1973): legelsőként távolították el, ennek pedig különös pikantériát kölcsönzött, hogy az egyik – a nyilatkozó Szilágyi által meg nem nevezett – párt ultimátumot adott a Fővárosi Önkormányzatnak, miszerint ha 1991. március 15-ig nem távolítják el, akkor majd megteszik ők: „Hát ebből egy ilyen népgyűlés lett. Egyáltalán nem volt kellemes, mert ugye megoszlottak a vélemények, de hát azért döntően örvendeztek. Volt egy »Hosszú Mari« nevű, azóta se tudom mi a rendes neve, ötvenhatos hölgy, aki ott szabályosan táncra perdült. Hát el nem tudjátok képzelni, hogy ez mennyire lidércesnek tűnt. […] És akkor jött György Péter, aki odament a tömegbe és azt mondta, hogy »mi történik itt«. Látszott rajta, hogy ha még egy pár szót mond, meg is verik. De ő csillogó szemmel érdeklődött és aztán mondtam neki, hogy erre mi vigyázni fogunk, ne értse félre, de másként nem tudjuk levenni. És hát ez az ultimátum áll a dolgok hátterében. És aztán valami könyvet is írt, amibe mintha ezt meg is írta volna” – emlékezett vissza a nem minden karneváliságot nélkülöző jelenetre.[6]

Sajnos más hasonló, az alkotások „mindennapi életéhez” szorosan kapcsolódó körülmény szintén rejtve maradt a látogatók elől. Nem derült ki, hogy a címadó Osztapenko-szobor a Balatonhoz stoppolók bevett helyszíne volt, hogy a csepeli Lenin kezébe a helyi emlékezet szerint többször is zsíroskenyeret nyomtak, vagy hogy a Berény Róbert Fegyverbe! című plakátja alapján készült tanácsköztársasági emlékművet „ruhatárosnak” becézte a nagyközönség. De szintén megért volna egy rövidebb bemutatást a már említett térképen feltüntetett alkotások közül Zalka Máté mellszobra (Meszes Tóth Gyula, 1987), amelynek talapzata a szobor eltűnését követően huszonhét éven keresztül árválkodott (2017-ben bontották el), vagy a Guszev-emléktábla (Mikus Sándor, 1949), amelynek történetéből inspirálódott az átálló orosz katona hazugságát a történészeket elvitető Illés Béla hazugságával felváltó Árulók című, 2018-ban öt Filmdíjjal jutalmazott alkotás.

Fotó: Kádár Dávid

„A budapesti megoldás nemzetközi téren is példaértékűen kulturált, toleráns és higgadt volt, amikor az emlékezés bátorságát választotta az indulat sugallta szobordöntés helyett” – olvasható a bevezetőben és ennek megfelelően a köztéri alkotások elbontásának indokoltsága evidenciaként tűnik fel, mintha az valamiféle arany középút volna az elpusztítás és a meghagyás látszólagos szélsőségei között. Azonban az emlékezésnek ez a „bátorsága” a Szoborpark Eleőd Ákos által kidolgozott koncepciójában öltött testet, ami éppen megbonthatatlansága[7] miatt nem a szobrok értelmező bemutatását elősegítő muzeális tér, hanem azokat csupán díszletül használó látványosság. Nem véletlen, hogy Fehér Renátó megnyitóbeszéde is éppen ott szakad meg, ahol a sok negatív definíció után végre kiderülne, hogy voltaképpen mi is a Szoborpark.[8] Mindezt – mind a Szoborparkban, mind a kiállításon – az alkotások történetiségének konkrétan teljes figyelmen kívül hagyása teszi lehetővé: kísérlet sem történik annak tisztázására, hogy voltaképpen kiknek és miért állították, illetve kik és miért akarták eltüntetni a bemutatott köztéri alkotásokat.[9]

Hogy ez a történetietlenség mennyire nem valamiféle tudatos, mindössze kevéssé artikulált „denarrativizáló” gesztus, azt a kiállításon nem, de a hanganyagokban külön blokkot kapó Budai Önkéntes Ezred emlékművének (Mészáros Mihály, 1975) szélsőséges esete mutatja: a beszélgetés során a kérdező afelől érdeklődik, hogy az miért is állt épp ott, ahol. Az amúgy felirata szerint „a felszabadító szovjet hadsereg és e helyen hozzájuk csatlakozott később Budai Önkéntes Ezredben egyesült egységek” emlékére állított alkotást ennek hatására hárman igyekeznek valahogy a kitörési kísérlethez kötni.[10] De a már említett térképen is nem egy hasonló furcsaság volt tapasztalható. Gelléri Andor Endre mellszobrának (Gyenes Tamás, 1963) „őrzéséről a kerületi önkormányzat gondoskodik”, holott az eltűnt szobrot a Budapest Galéria maga öntette újra. Rajk László domborművét (Varga Imre, 1969) „a Főváros a családnak átadta”, ami igaz, de azt huszonhat évvel ezelőtt a sírján helyezték el. Szintén különös volt a szoboráthelyezéseket bemutató kiállításon Hollós Korvin Lajos (Herczeg Klára, 1985) ellopott büsztjének feltűnése.

Köztársaság tér, Mártíremlékmű. Szobrász: Kalló Viktor, fotó: Anheuer Tamás

A tárgyi tévedéseken túl jóval problematikusabb volt annak megkerülése, hogy Kulich Gyula, Pataki István, Kreutz Róbert vagy éppen a spanyolországi önkéntesek emlékét őrző alkotások eltávolítását pontosan mi indokolta és esetenként ki kezdeményezte. Ugyanis az antifasiszta ellenállás emlékét kizárólag – a bevezető szavaival élve – „a szovjet uralmat és annak magyarországi mitológiáját megjelenítő hatalmi reprezentáció” körébe utalni erős, az MTA emlékezetes utcanév-listáját[11] idéző értéktévesztésnek tűnik. Ezt valamennyire ellensúlyozhatná a „részben történeti dokumentatív célból, részben kegyeleti és morális megfontolásból, részben a társadalmi béke megőrzése érdekében” meghagyott tizenhat alkotás bemutatása. De hogy melyek ezek az alkotások, az nem derül ki.

Emellett a kiállításon a szobrok elbontásával és újrafelállításával kapcsolatos költségek még csak említés szintjén sem kerültek elő. A folyamat anyagiságát csak közvetve jelezte az, hogy „vita tárgyát képezte, hogy ki fizeti az alap bontását, mert hát az is komoly költség”.[12] A Vármúzeum szomszédos, állandó kiállításán megtekinthető a Hová vitték a Lenin-szobrot című filmhíradó, amelyben az egykori Felvonulási teret uraló alkotás tervezett, de végül elmaradt felújításának költségét tizenhétmillió forintra teszik (viszonyításképpen megjegyezhető, hogy a gyorsuló infláció hatására akkoriban 6 260 forintban állapították meg a nettó minimálbért[13]).

Az Osztapenko maradhat? legnagyobb problémája nem az egyes hiányosságokból vagy az egy hónapos nyitvatartási időből fakadt, hanem hogy nem tudott kritikusan viszonyulni saját tárgyához: minden magától értetődőként mutatkozott meg egy olyan kiállításon, amely egy kérdést választott címéül. Ezt a feszültséget pedig nem enyhítette sem az érintett megszólalók, sem a fekete-fehér képeket benépesítő szobrok és emberek jelenléte, amely így csupán egy történelmi tény merő illusztrálásává vált.