A korábban íróként munkálkodó Alex Garlandról a szakma és a közönség szerencséjére 2014-ben kiderült, hogy filmrendezőként is érdemes számon tartani, hiszen ebben az évben bemutatták első rendezését, az Ex Machinát, amely meglepően jó kezdetnek bizonyult. S ami még a meglepetés erején is túlmutatott, hogy csiszolt és letisztult darabként bukkant elő majdnem a semmiből, mintha legalábbis a rendező sokadik filmes munkája lett volna. Az Ex Machina atmoszférája felejthetetlen, ami köszönhető annak, hogy egy nemcsak technikailag, hanem művészi értelemben is jól átgondolt sci-fi, a legizgalmasabb benne viszont az, hogy a hideg, fémes elemeket magas hőfokú személyesség hatja át, annak ellenére, hogy a történet középpontjában egy női android áll. Garland az Ex Machina sikerét teljesen megismételni még nem tudta, de a 2018-as Expedícióban színvonalasan adaptálta a népszerű sci-fi író, Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első részét. Garland második rendezése atmoszférateremtési készségében ugyan nem maradt alul, azonban sokkal homályosabb, némely részeit tekintve elég nehezen befogadható film lett, és ez az alkotói távolságtartás a 2020-as Devs című sorozatában is visszaköszön.

Garland további filmjei láttán egyébként, egészen a Devsig úgy tűnhetett, hogy elköteleződött a biztonságot adó sci-fi műfaj mellett, Ők című rendezésében viszont inkább a horror és a pszichothriller zsánerek dominálnak, amelyeknek határait a film azért rendesen feszegeti, sőt eljátszadozik velük, mint főhősével az őt üldöző férfiak. Az Ők először szépnek és letisztultnak mutatja magát, még a kiindulópontot jelentő párkapcsolati tragédia is esztétikus benne, természet- és környezetábrázolása (épület- és tájképekkel, s zaklatott montázsaikkal) pedig különösen kidolgozott, amivel akár az Ex Machinához és az Expedícióhoz is kapcsolódhatna. S ami azt illeti, ez a kapcsolódás egy ideig meg is van. A környezet elvonatkoztatása, transzcendentálissá tétele folyamatosan jelen lévő törekvés, ezúttal azonban ez nem az emberen túli, hanem az emberen belüli világ ábrázolását, kivetítését szolgálja, ami ugyan nem teljesen idegen Garland munkásságától, csak eddig nem ezen volt a hangsúly. Az egyén belső átalakulása, akár sci-fi, akár thriller-horror közegben már előző filmjeiben is fontos volt, ahogyan az is, hogy mindez egy kellően elszigetelt helyen történjen, amely egyúttal a főhős átformálódásának elrekesztett kísérleti tere. Ilyen az Ex Machinában az androidokat rejtő luxusház, az Expedícióban a biológiai kísérleti zóna, a Devsben az informatikai kutatóbázis, az Ők történetében pedig a műfajhoz jobban illő, vidéki angliai villaház.

Az Ők angol címe ’Férfiak’. Ezek a férfiak a főhősnőt válogatott módszerekkel riogatják a film harmadától kezdődően, egészen a végéig. Amennyire könnyű felszínes nézésre ezt megállapítani, annyira összetett is egyben a kép, és az összetettség pedig megengedi, hogy a Férfiakból Ők legyen, mert ezek a férfiak definiálatlanok, általánosíthatók. A tehetséges ír színésznő, Jessie Buckley által játszott Harper története amolyan félig tipikus horrorfilmes kezdettel indul, csak éppen az ábrázolás nem a megszokott. A Londonban élő, elromlott párkapcsolatban tengődő lány házassága a férje öngyilkosságával ér véget. Az átélt trauma elől menekülve Harper egy ódon vidéki kúriába költözik, ám hiába a festői környezet és a takaros kis angol ház, az emlékek és a bűntudat folyamatosan kísértik őt, és lassan emberi formákat öltenek. Ezek az emberi formák különböző férfitípusok (a bolondos háziúr, a pucér férfi, a szigorú rendőr, az alacsony fiúcska és a perverz pap), akiket Garland inkább esetlegesen, mint tetten érhető koncepció mentén kreál meg, mert mindegy az is, hogy milyen személyiségjegyekkel vannak ellátva, úgyis mindegyikük egy probléma sokszorosított kivetülése. Ráadásul a szerepeket egy személyben Rory Kinnear alakítja, aki a filmben bravúrosan választja el külső jellegzetességeiben és belső tulajdonságaiban is ezeket a fura szerzeteket.

Amikor a rémes múlttól menekülő lány az eldugott, csöndes kis faluba érkezik, a film klasszikus és meditatív hangulatba ringat a műemléképületekben, angolparkokban és mohos erdőkben dúskáló környezetével (burjánzó vegetációja az Expedíciót idézi), melynek üde szépsége ugyanakkor kong az ürességtől, és ez a végtelen üresség és magány, amelyben csak a visszhang szól vissza, nyomasztóbb, mint bármi más a filmben. Ahogy Jessie Buckley egy elhagyott alagútba kiabál, majd visszhangja még akkor sem szűnik, amikor már meg sem szólal, ráadásul egy rejtélyes árny is üldözni kezdi, a film leginkább vérfagyasztó része, pedig a későbbiekben még a slasher és a body horror elemei is előkerülnek az eszköztárból, a rendező saját – most éppen szürreális és morbid – stílusára szabva. A filmben érvényesülő fokozás, mely során a szimbólumokkal mint útjelzőkkel tűzdelt úton eljutunk a tiszta ambient-től a zaklatott pszichothrilleren át az őrületig fokozódó, retró utánérzésű biohorrorig, magát Garlandot és az ő műfaji- és stíluskalandozásait is összefoglalja. Viszonylag egyszerű, tágabban is értelmezhető, de pszichoanalitikus (mitologikusságig tágítható) eredetű szimbólumokkal dolgozik: ház – személyiség; erdő – tudattalan; alagút – áthaladás, változás; alma – bűnbeesés; templom – megváltás; ajtó – két világ/állapot közötti átjáró, s lehetne még sorolni, hogy mik segítik, vagy éppen hátráltatják a főhősnőt a trauma- és gyászfeldolgozásban, melynek kibírhatatlan jellemzője a kaotikusság és a kiszámíthatatlanság, akárcsak a filmnek.

Az Ők szimbólumrendszere, bár a pszichoanalízis mentén könnyen felfejthető, mégsem kőbe vésett, mégsem ennyire „akadémikus”. Garland mindezt azzal írja felül, hogy a végkifejletbe – amely a rémület tárgya és a vele küzdő hősnő, de maga a film esetében is egy felforgató transzformáció – morbid humort kever, amely leginkább abból fakad, hogy ezek a jelenetek jobb és rosszabb színvonalú zsánerdarabokba is beilleszthetőek lennének, vagy onnan is származhatnának. A végére az esztétikus képekkel és kellemesen borzongató zenével elindított lelki fejlődési folyamat ugyanis éppannyira elkorcsosul, mint Darren Aronofsky Anyám! című, végletekig megosztó pszichothrillerének befejezése. Alex Garland azonban a teljes értetlenség felkeltése helyett rendesen lekerekíti, s így értelmezhetővé teszi az Ők történetét, nem hagyja megoldás nélkül a lelke démonaival küzdő főhősnőt, de a nézőket sem. A párkapcsolati dilemmát is helyrebillenti azzal, hogy álomszerű, lassított képeiből lehozza a valóságba, a feldolgozhatóság terébe ezt az agyonsebzett kapcsolatot, amely – mint azt már a film eleji öngyilkosság tisztázza – nem jár jobban, mint az Ex Machina vagy az Expedíció szintén csak interjúszituációkban bontakozó, távolodásba és elszakadásba torkolló férfi-nő kapcsolatai. Ellenben az, hogy a feldolgozás és feloldozás megtörténhet, a karakter számára fejlődés, vagyis a film megadja neki a kezdeti képekkel ígért megnyugvást.

Képek forrása: ADS Service Kft.