Az elmúlt évek során a Könnyű leckék című dokumentumfilm, valamint a realista játékfilm, Az állampolgár voltak a legjelentősebb alkotások, amelyek Magyarországon élő menekültek hétköznapi élettörténetét mutatták be. Kafiya és Wilson, az említett filmek főszereplői, habár összehasonlíthatatlanul különböznek, filmjeik cselekményeiben részben mégis hasonló kihívások elé néznek. Mindketten azon dolgoznak, hogy otthonra találjanak az európai környezetben, hosszadalmas és kemény munkával megértsék a helyi szokásokat, az új identitást felfedezve a társadalom teljesjogú tagjainak érezhessék magukat. Kafiya gőzerővel az érettségire készül, Wilson pedig az állampolgársági vizsgát próbálja összehozni. Talán nem véletlen, hogy a 2022-ben megjelent Ali, a magyar jezidi című dokumentumfilmben is ennyire szimbolikus jelentősége van a levizsgázás aktusának.

A jezidita vallási kisebbséghez tartozó, kurd nemzetiségű Ali 2007-ben jött Budapestre, miután a szélsőséges muszlim felekezetek fenyegetése miatt el kellett hagynia Irakot. A menekültként érkezett férfi az évek során letelepedett az országban, megtanulta a nyelvet és munkába állt. A magyar állampolgársági vizsgát azonban még le kell tennie ahhoz, hogy törvényesen Magyarország polgára lehessen, és ne keljen félnie, hogy a menekültstátusz lejárásával visszatoloncolják Irakba. Dubinyák Réka dokumentumfilmje a felkészülési időszakot öleli fel, a stáb hosszan kíséri Alit,  bemutatva megpróbáltatásait, kudarcait és sikereit.

Az Ali, a magyar jezidiben egyaránt megfigyelhető az általános társadalmi jelenség feltárása helyett az egyéni sorsra fókuszáló, személyes hangvételű történetmesélés, valamint a könnyen átélhető és letisztult konfliktushelyzet is. A film egyértelműen a kormányoldalról az elmúlt években érkező, a menekültekkel szembeni negatív beszédmódnak opponenseként foglal állást, ugyanakkor direkten mégsem politikus, Ali történetét inkább örökérvényű drámaként ábrázolja. Erőssége leginkább abban rejlik, hogy Ali szimpatikus szereplő, őszinte és kedves személyét hamar szívűnkbe zárjuk, így hát drukkolunk, hogy el tudja érni céljait. A dokumentumfilm jelentős beavatkozások nélkül, megfigyelői nézőpontból követi Ali életét, akinek az apróbb kiszólásai, interakciói a stábbal segítik, hogy azonosulni tudjunk a férfi megéléseivel.

A párhuzamként felhozott, két korábbi magyar filmhez hasonlóan, az Ali, a magyar jezidi is határozottan kritika tárgyává teszi azt a megtanulandó tananyagot, amelynek elsajátítása a főszereplő számára súlyos kihívást jelent. A film szépen rámutat arra az ellentmondásra, hogy miközben Alinak vért izzadva kell megszenvednie a kapcsolódási pontok nélkül csak nehezen bemagolható magyar ismeretanyaggal, lelkében már rég megszületett az autentikus és tiszta hazaszeretet, csak az persze nem mérhető tesztlapokkal és kétes relevanciájú keresztkérdésekkel.

A film cselekménye leköti a nézőt, ugyanakkor néhány fontos motívumot részletesebben is ki lehetett volna bontani. Ali identitásában izgalmas kettősség húzódik: egyfelől elkötelezetten szeretné megszerezni a magyar állampolgárságot, ugyanakkor a jezidita vallás is számottevő maradt az életében.

Elzárkózik attól, hogy a stáb számára a hazájáról beszéljen, ezzel azonban a nézőt is megfosztja attól, hogy igazán mélyen megismerhessük a férfi gondolatait.

Izgalmas lett volna például, ha a film ki tudja bontani, miben unikális a jezidita vallási felekezet. Mivel a dokumentumfilm kerüli a megszervezett interjúhelyzeteket vagy a magyarázó narrátorhangot, nézőként minden tudásmorzsát jelenben elkapott szituációkon és beszélgetéseken keresztül szerzünk meg. Az egyébként őszinte jellemű Ali azonban éppen ezekben a témákban mintha falat húzna a stáb és maga közé, és nem engedné közel a filmkészítőket. Ez a felállás eredményezi azt, hogy hiába figyelünk többéves perióduson keresztül egy mély emberi történetet, inkább csak kérdések merülnek fel bennünk, minthogy egzakt válaszokat, érdemben új nézőpontokat kaphatnánk. A stáb pedig mintha nem merne elég közel férkőzni és elég bátran kérdezni ahhoz, hogy a kényesebb, ám a film aspektusai szempontjából valószínűleg meghatározó gondolatok jobban a felszínre kerüljenek. A falat emelő távolságtartás a szereplők és a stáb között szintén megfigyelhető Ali magyartanárával, Évával való kapcsolatának ábrázolásában is, akinek székely származása és ebből adódó otthontalansága párhuzamba állítható Ali Irakban megélt jezidita kisebbségi helyzetével. Ám hiába rajzolódik ki szépen a sorsközösség, mégsem kapunk mélyebb tudást ennek személyes megéléséről.

Ali története roppant érdekes, a film pedig kellően ügyes ahhoz, hogy szórakoztató és emlékezetes formában örökítse meg azt a többéves alkotói folyamatot, amelyet stáb a kurd férfi megismerésének szentelt, de néhány elemében hiányzik az a közvetlenség, amely igazán nagyszerű dokumentumfilmmé tehetné. Az Ali, a magyar jezidit még így is jó szívvel lehet ajánlani azoknak a kortárs dokumentumfilmek iránt érdeklődőknek, akik kíváncsiak egy különleges élettörténetre, és a hétköznapi hősre, aki egy idegen kultúrában próbálja megtalálni magát.